Nem értettem Annát, hogy miért nézi ennyire hegyezőjének a tartóját. Sokáig abban a hitben voltam, hogy nem szereti hallgatni Eszti nénit, még akkor sem, ha ilyenkor mindenki néma, mert Eszti néni órái érdekesek, és azokat senki nem szokta unni. Anna a nagy kivétel, aki a menzán még a krumplifőzeléket is megeszi, és az udvaron leveleket gyűjt, hogy legyen a könyvében mit préselni. Azt beszélik róla, hogy sosem a járdán megy, hanem az úttesten, hiába mondják neki az idős nénik, hogy gyere ide, kislányom, itt szabad közlekedni, ő nem figyel, mert ő nem az a lány, aki hagyja magát vezetni.
Nem szeretem a föcit, mert nem érdekel, mert mi sosem megyünk nyaralni, és anyukám szerint nem is fogunk, akkor meg minek nézzem a képeket, meg hallgassam a Géza bácsit. Anna körmeit nézem ilyenkor, hogy mennyire más formájuk van, mint az enyéimnek, hogy mennyire erősebben fogja a ceruzát is, amikor ír, ennek ellenére nagyon szépen ír és rajzol. A szünetben nem lehet kettesben maradni vele, kizavar, mert egyedül szeretne lenni, hogy ezt mi nem érthetjük, de az apukája érti, hogy ő mi lesz, hogy miért kell játék helyett gyakorolnia. A múltkor az ablakból meglestem, hogy mit csinál. Rajzolt, és olyan szép vonalai voltak, hogy én olyat biztos nem tudnék csinálni. Egyedül az volt furcsa, hogy nem fogja kontyba a haját, hanem hagyja kibontakozni. A rajztanárunknak pedig mindig fel van kötve kontyba a haja, pedig Juci néni is nagyon szépen fest, és neki volt kiállítása is a művelődési házban.
A mai napig emlékszem a nagy szemeire és arra a szorult figyelemre, ahogy néz. Nem nagyon tudta hova tenni, hogy útközben eszem, és a betonra ejtem a szalámit, hogy ne csak én lakjak jól, hanem a madarak is. Nem mert megszólítani, amikor ettem, pedig nem egyszer sétáltam mellette suli után. Lehet, attól félt, hogy félrenyelek, mert zavarban leszek, és nem akart kellemetlenséget okozni nekem. Nem ismert, mert nem tudta, hogy engem nem lehet zavarba hozni. Nem bírtam volna elviselni ezt a szótlanságot köztünk, ha nem vett volna fel a földről szemetet. Ő ebben is másféle volt, nála ez evidens, fel sem merült, hogy másoknak az anyukája azt tanította, nem szabad felvenni semmit a földről. A kezeit néztem, de nem láttam, hogy piszkos volna. Nekem biztos egyből a körmöm alá menne, és idegesítene a tenyeremre tapadt sár.
Anna a hegyező tartóját nézi, még akkor is, mikor kikapjuk a dolgozatot. Nem tudom, őt miért nem izgatja a jegy, hogyan tudja ennyire félvállról venni, de persze, ő nyugodt lehet, nem kell megnéznie, mert biztos egy újabb ötös, azt meg minek figyelni, hogy mennyire kerek formája van, vagy pedig ronda alakja, mert minden tanár máshogy írja. Bíztam a Jézuskában, mert ismer engem, tudja, mindennél jobban szeretném, hogyha láthatnám, mi van ebben a hegyezőben, és tényleg szétfeszített az izgalom, hogy hamarosan belenézhetek, mert a Jézuska nem hazudik, betartja az ígéretét.
Kicsúszott a kezéből, annyira szorította, hogy az ujjbegyére tapadt izzadságtól nem bírta tovább fogni. A tartóban mini delfinek voltak, amelyek egy sokszínű háttér mögött úsztak. Tényleg nem lehetett levenni a szemed róluk, teljesen érthetővé vált, hogy miért figyeli ennyire a hegyezőjét, hogy mitől vált ennyire mániákussá Anna, hogy márpedig ő festő lesz, még akkor is, ha kuruzslásnak tekinti a nagyapja.
Emlékszem, csak feküdtem az ágyon, bámultam a csillárt, és szemembe sütött a lámpafény, de nem zavart, mert rájöttem, hogy szeretem Annát, hogy vele akarok lenni, és figyelni a tartóban a delfineket, vigyázni, hogy ne essen bajuk, hogy csak ússzanak abban a sokszínű háttérben, és ne nője­nek föl. Aznap annyira meg voltam zavarodva, hogy samponnal fürödtem. Egy hétig nem tudtam eldönteni, hogy a sampon éget-e még mindig, vagy tényleg szerelmes vagyok.