[BukarestLátó – 2009. április]

Bukarestnyomok a filmvásznon

„– Costel bá, mit ültettél ide?” kérdezi pingpongozás közben egyik nyugdíjas a másiktól egy lakótelepi garázssor tetején.
– Ezt-azt. Egy kis paradicsomot, egy kis uborkát… amit mindenki.” A pingpongasztal mögött néhány négyzetméteren gondosan elrendezett veteményeskert látható. Körben négy- és tízemeletes panelházak, hullámpalából összetákolt bódék és garázsok, rögtön a veteményessel szemben pedig a helyi szabadtéri kupleráj magukat az autóval érkező kuncsaftoknak illegető lányokkal. (Marilena de la P7 – Marilena a P7-ből)

Összeférhetetlen életmódok együttélése, egymást kioltó értékrendek egyidejű működtetése, kibékíthetetlen szempontok párhuzamossága. Itt minden és mindennek az ellentéte is megtalálható, de persze, egyik sem működik. Mindenki itt van, mindenki idehoz valamit, de amikor – természetesen – semminek sem talál helyet, nem viszi tovább, hanem valahová, ahová éri, leteszi. Ideiglenesen, egy időre. Az állandósuló átmenetiség helye ez, ahol az életek úgy telnek le, hogy senki sem törekszik a keretek alapos átgondolására, megalapozására és létrehozására. Összetákolt életek összefércelt világa ez, ahol minden ott van, pedig semminek sincs helye. Bukarest: a város nélküli város, a hely nélküli hely. Hely a helytelenségben.

Bukarestben nincs helye a vidéknek, de nem találja magát a város sem. Az erőltetett iparosítás nyomán hirtelen felduzzadt, de igazán soha meg nem telepedő lakótelepek egyszerre hordozzák a céltalanná és értelmetlenné vált falusi életvitel nosztalgiáját és a valódi városiasság elérhetetlen illúzióját. Értelmetlenül és hatékonytalanul gondozott kertecskék a lakótelep közepén, ahonnan egyszerre vágynak az emberek az idilli vidékre és a csillogó belvárosba.

Minden urbanizálódott társadalom egyik fő konfliktusforrását a falu–város, vidék–főváros pólusok kihangsúlyozása, a velük való szélsőséges, érzelmekkel teli azonosulás jelenti. A párizsit, a pestit vagy a bukarestit mindenhol vidéken lenézően kinézik, miközben persze minden ilyen gesztus mögött ott munkál a fontoskodó főváros világa iránti irigység. „Miticii ăştia” – mondja lekicsinylően a Hunyadról régi Daciájával Bukarestbe érkező családapa, aki lánya reklámfilm-forgatására érkezve ütközik meg azon, hogy a folyamatos tülkölés és siettetés miatt nincs ideje kitalálni az útirányt (Cea mai fericită fată din lume – A legboldogabb lány a világon).

Bukarest legfőbb védőbástyája a vidékivel szemben a szervezetlen forgatag, az átláthatatlan túlzsúfoltság, a szabálytalan, intézményesületlen rendszer, ahol minden helybeli pontosan (de nem hivatalos forrásból) tudja a tájékozódáshoz nélkülözhetetlen információkat. Azáltal, hogy ezek az információk nem evidensek, nem egyértelműek és könnyedén hozzáférhetőek, a helyiek mindig meg tudják őrizni a jól értesültség álarcát. Egy vidékiről Bukarestben azonnal kiderül idegensége, elveszettsége messziről kitűnik, és a fővárosban élők egyáltalán nem érdekeltek abban, hogy ezt saját világuk érthetővé rendszerezésével megváltoztassák. A hatalmas, céltudatosan mozgó embertömegben, határozottan haladó autóáradatban magára hagyatottan bóklászó vidéki (Legături bolnăvicioase – Beteges viszonyok) eleven tünete egy kezeletlen és tán még nem is diagnosztizált betegségnek, a tervezés nélkül, ötletszerűen egymásba sodródó kerületekből és életekből álló városnak.

A bukarestinek elsősorban azért érdeke ezen átmeneti állapot konzerválása, mert az elveszetten kóválygó vidékiből, mire célba ér, minden kevélység és büszkeség kivész, és helyette marad az újbóli magára hagyatástól való félelemből származó meghunyászkodás és tisztelet. Marad az a szó nélküli engedelmesség, amivel a lány szülei mindig arrébb állnak a forgatás legutolsó kis szervezőjének az utasítására, ahogy minden erejükkel megpróbálják a lányt rávenni a filmesek legnevetségesebb elképzeléseinek a nyilvánvalóan képtelen megvalósítására. (A legboldogabb lány a világon) Vagy megmarad az értelmetlenségig menő beletörődés, amellyel a kis faluból érkező tanító és a polgármester sofőrje elfogadják az iskolájuknak juttatott számítógépet csupán egy monitorral és egy billentyűzettel. Bár tudják, hogy így teljesen használhatatlan az eszköz, nem tehetnek mást, hiszen a városban azt mondják, ők is így kapták (Călătorie la oraş – Utazás a városba).

Bukarest utcáin mindig szól a rádió. Kihallatszik az autókból és a kocsmákból, a teraszokról és a lakásablakokból (Poveste la scara C – Történet a C lépcsőházban). Látszólag az önzetlen megosztás társadalma ez – az én zeném a te zenéd is –, azonban sokkal inkább a privát és a publikus tér elválasztásának a lehetetlenségéről, az ez iránti szükséglet, igény teljes hiányáról van szó. De nemcsak a zenehallgatás (vagy a szeretkezés, veszekedés stb.) válik kéretlenül közösségi eseménnyé, hanem a mindenkit megmozgató, a sport iránti érdeklődésen messze túlmenő meccsnézés is: a hazai csapat nemzetközi porondon zajló megmérettetései igazi összekovácsoló erővé válnak, a határozottan másikként tételeződő külföldi megjelenése felülírja az egyébként ugyancsak rendkívül erős helyi ellentéteket is (Marilena a P7-ből). Ahogy a magánélet minden apró rezdülése kikerül az utcára, úgy válik a privát szféra teljes értékű részévé a nyilvános esemény.

Az archaikus struktúrákban élő, úgynevezett „keleti” társadalmak jellemzőjeként szokták emlegetni a nyilvánosság közegének definiálatlanságát. Az, hogy milyen közel van egy közösség a nyugati civilizáció értékrendjéhez, a legkönnyebben és leglátványosabban azon keresztül figyelhető meg, hogy milyen élesen képesek a benne élők elválasztani egymástól a személyes szférát a közöstől. A balkonok közé kifeszített kötelekre aggatott ruhák színes drapériákként burkolják be a szürke, egyhangú panelek homlokzatait – a közszemlére kiteregetett szennyes igazán látványos vizuális metaforája ez (Marilena a P7-ből). De ugyanerről szól az emberek öltözködése is: az otthon is alig használatos nyúzott trikóban császkáló figurák attitűdje azt jelzi, hogy nincs jelen a nyilvános megjelenés megkonstruálásának a szükséglete a gondolkodásban. Nem egyszerű igénytelenségből nem öltözik ki, mikor kilép az ajtón, hanem mert nem érzi a radikális különbséget a kint és a bent között.

Mindennek ellentéteként figyelhető meg Bukarestben a román kultúrában és közgondolkodásban már több mint száz éve jelenlévő nyugati életmódhoz való görcsös és csupán a felszínt érintő alkalmazkodás (elég csak Titu Maiorescu 1868-as În contra direcţiei de astăzi în cultura română – A román kultúra mai irányultságának bírálata című cikkére gondolni).* A kaotikus utcákon hatalmas luxusautóban forgolódik a nyakkendőben-öltönyben feszítő harmincas férfi, de modorosan halk beszéde, mesterkélten kimért mozdulatai, a fülében lógó headset-es mobiltelefon sem tudja elrejteni a cselekedeteit átható tahóságot (Trafic – Közlekedés). Hasonlóan idegennek hat annak az orvosnak a formaságokhoz való merev ragaszkodása, aki a szinte teljesen eszméletlen öregembert nem hajlandó az éjszaka közepén megműteni, amíg az nem írja alá a műtét elfogadásáról szóló nyilatkozatot. Miközben az ideiglenesség, esetlegesség és szervezetlenség mindent áthat, az orvos írott szabályokra való hivatkozása a fiatalabb generáció nyugatiaskodó fontoskodásáról szól. A beavatkozás megtagadása tipikus példája a szabályok felszínes alkalmazásának: a törvény betű szerinti és nem szellemisége alapján történő értelmezése a jognak nem lehetőségként, hanem kibúvóként való felhasználására alkalmas (Moartea domnului Lăzărescu – Lăzărescu úr halála).
Apa és rendkívül elfoglalt fia egy kávézóban találkozik megbeszélni azt, hogy a nyugdíj előtt néhány évvel elbocsátott férfinak miként lehet munkát szerezni. Jarmusch szinte teljesen azonos című, egy évvel a román rövidfilm előtt bemutatott pazar szkeccsfilmje kávé és cigaretta társaságában zajló beszélgetésekről, a kávéval kapcsolatos különböző életérzésekről szólt. Cristi Puiu mélyen ironikus fricskája a nyugati értékek keleti átértelmeződéséről szól, ebben a rövid jelenetben rendkívül tömören van benne szinte minden, amit a témáról el lehet mondani. A cigaretta és a kávé ugyanis itt nem kelléke, hanem tárgya a beszélgetésnek: ezt kell a főnöknek csúsztatni azért, hogy munkát adjon az idős embernek (Cigarettes and Coffee).

Fiatal férfi komótosan terelgeti méregdrága autóját Bukarest utcáin, közben mobilozik. Egyik pillanatban anélkül áll meg a szélső sávban, hogy egy árnyalatnyit legalább félrehúzna: csupán kiteszi a vészvillogót, és kiszáll, hogy a szemközti boltban ásványvizet vegyen. A mögötte hirtelen befékező kisautó meghunyászkodva kerüli ki, miután tülkölés nélkül kivárja, hogy felszabaduljon a másik sáv. Ugyanez a fickó néhány perc múlva másik helyszínen a dugót megunva be akar állni egy üzlet táblával lefoglalt parkolóhelyére. Először kiszól az éppen reklámitalokat osztogató iskolás lányoknak, hogy vegyék el a táblát, majd mikor azok nem mozdulnak – hiszen nem az ő dolguk –, szemrebbenés nélkül, egy lenéző köszönömöt morogva beáll, agresszívan arrébb tolva az autóval a jelzést (Közlekedés). Lenyűgöző a rendszerbe beilleszkedettek arroganciája, az a fajta öntelt magabiztosság, amelyről látszik, hogy az illetőben fel sem merül annak a gondolata, hogy ő most fölényesen viselkedik. Saját jogainak mindenen keresztül való érvényesítése olyan evidenciának tűnik, mint az, hogy teljesen átnéz a szabályokon. Rendkívül érdekes megfigyelni, hogy nem is érzékeli szabályként az olyan írott vagy íratlan törvényeket, melyek őt korlátozhatják – ezért nem is feltételezi, hogy viselkedésével bármit is megszegne. A valódi (bukaresti?) arroganciát ugyanis nem a másik félretolása jelenti, hanem annak teljes figyelmen kívül hagyása, nem létezőnek tekintése. És ez természetesen mindenkinek, aki nem érzi ennyire otthon magát, megalázó.

Málló vakolatok, kopott festékfelületek, rideg, szürke betonfalak, rothadófélben levő ajtók, ablakok – Bukarest nem díszletváros. A város látképe sehol nem válik egy történet látványos díszletévé, a kamera az utcán zajló jelenetekben szinte soha nem emelkedik magasabbra a szereplők fejénél. Nincs is persze mit nézni, hiszen ha feltekintünk, ötletszerűen aggatott kábelek elképesztő sűrűje takarja el az amúgy sem szívderítő homlokzatokat, esetlegesen odabiggyesztett légkondicionáló berendezések és rikítósárgára festett kusza gázcsövek torzítják az épületeket (Beteges viszonyok, A legboldogabb lány a világon). De nem járunk jobban, ha az épületek belsejébe merészkedünk: szűk lépcsőházak, alig pislákoló, halovány fények, zajos liftek és igénytelen bútorokkal telezsúfolt lakások, szállodák vigasztalan terében találjuk magunkat (Történet a C lépcsőházban, 4 luni, 3 săptămâni, 2 zile – 4 hónap, 3 hét, 2 nap). Valószínűleg külön tanulmányt érdemelne a román csempe- és abroszkultúra feltérképezése is.

Van még egy megkerülhetetlen eleme a bukaresti utcának: a mindent ellepő autóáradat. Félelmetes, ahogy a legszegényebb lakótelepi utcák járdáit és utcáit is beteríti a rengeteg gépkocsi, amelyeknek – mint ahogy semminek – sehol nincs helye. Az évtizedekkel ezelőtt, nem autóval közlekedő rétegek számára épített panelek mélygarázs és parkolóház nélkül kell kiszolgálják a mai igényeket, így a gyalogos közlekedés egyszerűen lehetetlenné és ezáltal cikivé vált. A társadalmi helyzetet szimbolizáló autó jelenléte nélkülözhetetlen, éppen ezért hihetetlenül nagy esemény a család számára az, hogy egy üdítőitalos nyereményjáték eredményeként rozzant 1300-as Daciáját végre egy Logan-ra cserélheti (A legboldogabb lány a világon). De a belváros se néz ki jobban: véget nem érő kocsisorok, dugóban araszoló luxusautók, a megfelelő utak és parkolóhelyek hiányában az autóbirtoklás közlekedési előnyeit kihasználni képtelen dühös sofőrök és a közöttük életveszélyesen cikázó utcagyerekek világa ez (Közlekedés).
Mindezek ellenére Bukarest igazi emberi történetek hátterévé tud válni, olyan közeggé, amely éppen otthontalansága, kialakulatlansága, kiszámíthatatlansága révén határozza meg az ott élők mindennapjait – tehát mégis helyként működik. Ez a város nem olyan megkapó, mint Párizs, nem olyan vérbő, mint Barcelona, közel sem olyan trendi, mint Berlin, és nem olyan szexi, mint New York. Ennek ellenére valószínűleg azért készül itt egész Európát megszégyenítően sok jó film, mert a román filmesek különös érzékenységgel tudnak ráhangolódni erre a gyökértelen, de ezt teljesen magától értetődőnek tekintő világra. Mert Mungiu, Puiu, Mitulescu és társai tökéletesen ráéreztek arra, hogy milyen helyszín, egyáltalán micsoda ez a Bukarest: egy hely a helytelenségben.

Az írásban említett filmek jegyzéke:
4 luni, 3 săptămâni şi 2 zile, rendezte: Cristian Mungiu, 2008, 113 perc.
Călătorie la oraş, rendezte: Corneliu Porumboiu, 2003, 19 perc.
Cea mai fericită fată din lume, rendezte: Radu Jude, 2009, 100 perc.
Cigarettes and Coffee, rendezte: Cristi Puiu, 2004, 15 perc.
Legături bolnăvicioase, rendezte: Tudor Giurgiu, 2006, 86 perc.
Marilena de la P7, rendezte: Cristian Nemescu, 2006, 45 perc.
Moartea domnului Lăzărescu, rendezte: Cristi Puiu, 2005, 153 perc.
Poveste la scara C, rendezte: Cristian Nemescu, 2003, 14 perc.
Trafic, rendezte: Cătălin Mitulescu, 2004, 15 perc.