[2017. november]

---

Kisvárdáról jobbára semmit sem tud az átlagember. Talán a történelem sötét korszakaiból felrémlik, hogy kiemelkedően sokakat internáltak innen, felsejlik egy szakadt autóstérkép, és hogy talán közel lehet az ukrán és a román határ. Továbbá az, hogy itt gyártották nagyüzemileg a különböző ízesítéssel bíró szeszesitalokat, tehát nem a pálinkát. Az utcákon bandukolva azért feltűnik, hogy a városka valaha rendelkezhetett némi dicső múlttal, és hogy a jelenlegi városvezetés próbálkozik némileg elfedni azt az esztétikai megvalósulást, amiben pártállami elődeik hittek, azaz, hogy a szépség kizárólag a funkcióban kulminál.
Ennek azonban az elmúlt majd három évtized alatt nem sikerült a végére érni. Bár az utca embere várja, hogy a jövő évre befejezendő építkezések szalagjai átvágásra készek legyenek még a választások előtt, nem való­színű, hogy addigra a színházi fesztivál adottságaival kapcsolatos problémák is megnyugtatóan megoldódnak. A probléma gyökere, amit dőreség lenne elhallgatni, az, hogy Kisvárda nem rendelkezik komolyabb színházi tradícióval, így színházépülettel sem. Legfőbb befogadó intézménye egy klasszikusan a szocializmust dicsőítő kultúrház. Ez a helyszín idén júniusban mind épületgépészetileg, mind a nézőteret tekintve fel volt dobva a valamikori állapotokhoz képest, ám az épület igazándiból sajnos nem versenghet egy direkte erre a célra épített kőszínházzal. A színpada nem elég mély, komoly zsinórpadlásról meg nem is igazán beszélhetünk, ezért van az, hogy bizonyos darabok befogadására alkalmatlan. A dolog pikantériája tehát, hogy a kisvárdai fesztivál mintha kezdené kinőni Kisvárdát.
Még a másik két játéktér valamelyest kihúzhatná a csávából a komoly energiával szorgoskodó szervezőket, de mivel az egyik egy általános iskola tornaterme, ahol pont a fesztivál idején beiratkozás zajlik, míg a másik egy cirkuszi sátor, azt hiszem, talán érthető, ha némely határon túli színház vezetőjének megfogalmazódik a fejében, hogy egyéb helyszíneket választ, más fesztiválokra viszi darabjait. Pont úgy, mint ahogy a fesztivál művészeti tanácsadója szem előtt tartja azt, hogy vannak olyan költségveté­sű színházak, melyek produkciói sajnos nem férnének be sem technikailag, sem pedig anyagilag, holott egyértelműen a fesztiválon volna a helyük. (Balogh Tibor, aki az utóbbi időben betölti ezt a tisztet, azt szokta nyilatkozni, hogy ilyen szempontból a POSZTnak, a Pécsi Országos Színházi Találkozónak jobb a befogadóképessége, ezért egyes előadások inkább ott tudnak igazán megmutatkozni.)
Természetesen ne feledjük azt sem, hogy a rendezvény alapötlete egy komoly és nemes gondolat volt – az akkor a jobbára kisebb költségvetéssel rendelkező, határokon át még nem igazán közlekedő, Magyarországon kívül rekedt társulatoknak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy évente egyszer összejöjjenek és megmutatkozzanak egymás, más szakmabeliek, illetve a kritikusok előtt, mi több, kapcsolatokat építsenek a fővárossal is. Ezeket az időket idézik fel megragadó őszinteséggel a jelenlegi Nemzeti Színház vezető színészei, akiknek Beregszászról Kisvárdán keresztül vezetett az útjuk Debrecenbe, majd Budapestre. A fesztivál lapjában, a Kisvárdai Lapokban olvasható szavaikat nagyban alátámasztják és még megfoghatóbbá teszik az interjúkhoz fejben hozzácsatolható idei kisvárdai fotókiállítás képei, melyek Ilovszky Béla több évtizedes munkáját dicsérik. Fölöttébb érdekes időutazás volt a művelődési ház előterének falain a főiskoláról még mondhatni frissiben kikerült Trill Zsoltot és Szűcs Nellit próba közbeni elkapott pillanatában látni, minthogy azt is érdekes volt végigkövetni, hogy Trill arca hogyan is markánsodik együtt a lassan szép korba érő Törőcsik Mariéval. 
Sajnálatos tény, hogy az ódonságában fenséges hátteret biztosító színpadi tér, a várromot is magában foglaló szabadtéri színpad, ha minden igaz, csak majd egy év múlva, a XXX. jubileumi fesztiválra áll majd a nézők és fellépők rendelkezésére. Ugyanis a helyszínen régészeti ásatások folynak éppen, ami azért nyitva hagyja azt a tapasztalati tényen alapuló lehetőséget, hogy egy ilyen feltárás akár évekre is kitolódhat. Mindenesetre egy évszázadok óta ott álló várrom impozáns töltetét semmiképpen sem tudja helyettesíteni egy cirkuszi sátor, mely éppen ellenkezőleg, nem a maradandóságnak, hanem a vándoréletmódnak, a továbbállásnak a szimbóluma. Reménykedem, hogy a 2018-as fesztiválra az egyik oldaláról azért vissza tudja foglalni a színház valamelyik várfalat, ha csak csekély időre, a fesztivál idejére is. Az volna a méltó.
De térjünk rá magára az immáron huszonkilencedik alkalommal megrendezett fesztiválra, szorosabban annak műsorára. A fentieknek megfele­lően nem teljesen megszokott módon ugyan, de a kisvárdai találkozó egy debreceni kitérővel indította el a műsorát. Egyrészt mert a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház előadása megkövetelte a sok trégeres zsinórpadlást, másrészt talán a fesztivál némi nyitottságot szeretett volna mutatni a cívis város felé. Nem elképzelhetetlen az sem, hogy a szervezők már előre gondolkodtak abban, hogy a XXX. kisvárdai fesztivál, hűen a jubileumhoz, esetlegesen komolyabb büdzséből gazdálkodva megpróbálja kiszélesíteni majd a repertoárt, és talán a nemzetközi kritika számára is megmutatná, hogy hol tart 2018-ban a határon túli magyar színházművészet. Ehhez pedig igenis elengedhetetlennek mutatkozik egy nagyváros kőszín­háza mint helyszín. 
Nincs kőbe vésve, hogy az orosz szerző műve a hagyomány apológiája, de meg kell említenem, hogy a gyergyóiak Anyeginje nem követte hűen a klasszikus puskini szövegkönyvet. Nagy Botond rendezése nem árult zsákbamacskát, a „Puskin nyomán” kitétel, melyre felhívja a figyelmet az elő­adás minden beharangozója, nem csupán csélcsap figyelemfelkeltés arra, hogy valami modern következik a klasszikus helyett. Az eredeti szövegre ugyanis bár helyenként rá lehet ismerni, de egyértelmű, hogy a rendező már a kellékezéssel – kutyaszobrok tömkelegétől, melyekkel a színészek külön koreográfia szerint rohangálva keltenek káoszt, a zsinórpadból leereszkedő világító oszlopok garmadáig – jelzi, hogy újfajta perspektívából szeretné láttatni a Tatjána és Anyegin között vibráló párkapcsolati idétlenkedést. Mellesleg a darabot egyfajta parázs vita követte a Csokonai Színház büféjébe összehívott szakmai beszélgetésen, ahol a moderátornak a szakmai zsűri segítségét kellett kérnie a színészekkel való, egyre fodrozódó párbeszéd mederbe tereléséhez. De egy nem hétköznapi feldolgozáshoz, mit is mondhatnék, nem is illik egy köznapi keretek közé szorult diskurzus. (A többi előadás után is volt, mindig másnap délelőtt, hol borzasabb, hol jólfésültebb szakmai párbeszéd.)
A második nap kezdő előadása, a Zlatko Pakovic által jegyzett Kapitalizmus legnagyobb erénye és egyben hátránya is egyben az volt, hogy megpróbált Žižek, egy nemzetközileg elismert, krakélerségében és kisugárzásában is egyedülálló szlovén filozófus elméletisége mögé bújni, úgy, hogy magát a filozófust is megjeleníti. A szabadkai előadás még számomra is nyomokban volt érthető és követhető, holott rendelkezem némi filozófiai előképzettséggel, akárcsak a rendező. Mindenesetre a darab miatt felderengett bennem Dušan Makavejev filmjeinek világa, aki szintén a maga módján, ugyanakkor zseniálisan próbálta feltérképezni a világnézeti téma másik arculatát, és ez itt a legnagyobb dicséretem. A második nap megédesítésére még a székelyudvarhelyiek Roberto Zuccója szolgált volna, de azt összevetve az évad elején a szatmári Interetnikai Színházi Fesztiválon megtekintettel, már kissé lenyüstöltnek éreztem. Zucco lázadása néha valamiféle nyugdíjas nyöszörgésbe torkollott, a buli jelenete pedig, mely már az IFESZT-en sem volt túl meggyőző, mostanra egy olyan klubdélután végére hajazott, amin már idő előtt elfogyott a kóla és az összes aprósütemény is.
A harmadik napból a kiemelendőbb a Vitéz lélek volt. Tamási Áron mű­vét Vidnyánszky Attila dolgozta fel, a budapesti Nemzeti Színház színészei­vel. A háncsolt díszleterdő már önmagában kölcsönzött némi letisztultságot a miliőnek, amelyre még díszítésesen ráfaragott egy kicsit az archaikusnak mondható beszédmód, akárcsak Könczei Árpád népzenei elemekkel kigardírozott hangszerelése. Trill Zsolt a rá jellemző színpadi alázattal formálta meg Balla Péter szerepét, ahogyan Horváth Lajos Ottó is hozta a fejszekemény és bűnt hordozó ács szerepét. Jó volt látni Nagy Anna játékát Sári szerepében, aki szintén már csak színpadi jelenlétével is hatást gyakorolt a közönségre. Talán ő volt az egyetlen, aki kissé bolondos megformálásával magára tudta vonni a figyelmet az egyébként igencsak férfias közegben, ahol az asszonyi akarat csak valami dac formájában tudott kikukucskálni ebből a színpadi rengetegből.
Ugyancsak hasonló méltató gondolatokat lehet elmondani a harmadnapi matiné-előadás kapcsán. A Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója a már több mint tíz éve bemutatott, Vidnyánszky által rendezett Tóték. Nem beszélvén arról, hogy egy ilyen feladat nehéz dolog, hiszen a csehes filmnyelvi feldolgozás és a remek szereplőgárda már eleve beemelte Fábri Zoltán filmes feldolgozását a magyar kultúra panteonjába. A film jelenetei, rigmusai a mai napig a közbeszéd beépült paneljei Magyarországon. Már csak ezért sem egyszerű megformálni a mozgókép által emblematikussá tett karaktereket, kibújni az elődök által hozott berögzült zsánerek alól. Az Őrnagyot meg­személyesítő Trill Zsoltnak ám ez, kívülről nézve, játszi könnyedséggel sikerül. Bár javarészt egyszerre mormoltam magamban csendes és vidám áhítattal a szöveget a színészekkel, mégsem jutott eszembe különösebben Latinovits jellegzetes hanghordozása, sem a págeri vagy sinkovitsi manírok. A direkte erre a darabra összeverbuválódott társulat tagjai külön egyediséggel színezik újra a karaktereket. A Tót szerepében úgy is láthatjuk Tóth Lászlót, mint akit a név kötelez alapon szinte predesztináltak a szerepre, Ágika megformálója, Orosz Melinda ügyesen hozza az egyenruhába szerelmes bakfis alakját. Szűcs Nelli talán még nincs eléggé hozzámatrónásodva Tótné szerepéhez, de felismerteti velünk, hogy Mariskában milyen sok játéklehetőség van. A cselekményt néha megszakító rádiós narrációk pedig igényes módon beleszerkesztik a darab elzárt világába a kint dübörgő háborús történelem zaját. Kitűnő megoldás. Egyetlen fontos momentum nem lett kiaknázva az előadás során, az pedig a szövegben szereplő utalás: a lakás élénk színekre való pingálása az Őrnagy javaslatára. Ezt sem az olajfesték illatával, sem pediglen a fények átállításával nem jelezték elég erőtel­jesen az alkotók. 
A harmadik nap talán a legerősebb volt a felhozatal tekintetében. Ezen a napon került sorra 18 órától a Fekete című előadás az Újvidéki Színház elő­adásában. Az újítás frissességét éreztetve le kell szögezni, hogy a nagy hős­mítoszról 1812-ben odakanyarított magyar dráma feldolgozása a legmodernebb előadások egyike volt a szcénában. Lénárd Róbert kortárs módon megfogalmazott átirata egy plázában játszódik, ahol, az egykori veretesség le lett keverve mai szlengekre, és néha bedübög a rap vagy beriffel a rock. Fegyverropogás, dagadó izmok, és írd és mondd, zombik is felbukkannak az előadás során. A Feketét alakító Mészáros Árpád sötéten mélyre változtatott hangtónusa segít a karakter keménységén múló humor torkon ragadásában, a köré épített miliő pedig egy igazán szórakoztató előadással jutalmazza meg a televíziós kultúrán szocializálódott nézőt.
De még messze nem volt vége a napnak, hiszen hátravolt még többek között 21 órától a sátorban színpadra állított Magyar, Urbán András rendezése. A darab egyértelműen azon igyekezett, hogy görbe tükröt tartson a magyarországi közállapotok elé. Már a háttérben kéklő plakáton szerep­lő felirat is – HA NEM MÉSZ MAGYARORSZÁGRA, NEM KELL TISZTELETBEN TARTANOD A KULTÚRÁJUKAT – egyértelmű utalás volt a jelenlegi magyarországi kormánykommunikációra. Az előadás érdekessége, hogy a temesváriak és az újvidékiek közös produkcióját láthatta a kisvárdai közönség, akik közül sokak elhagyták a nézőteret, már nem feltétlenül a mondanivaló, hanem akár a számukra szokatlan művészi kifejezésmód miatt is. De hát mondjuk ami tetszik Berlinben, nem biztos, hogy tetszik akár Kisvárdán is, és persze ez fordítva is igaz, tetszőleges behelyettesítésekkel. Való igaz, hogy a meztelenség csupán egyik elenyésző aspektusa volt annak, amit inkább a kosztümös szerelmi vígjátékokért és operettslágerekért rajongó kisvárdaiak nem tudtak hirtelenjében befogadni. A dübörgő rockzenei kavalkád, a testszabatos színpadi viselkedés és az animális szimbólumrendszer komplexitása nehezen tudott kezet fogni az emberek fejében a darab címével: MAGYAR. Ezt jelezte is a darab végi meghajlást követő, szórványosnak is alig mondható taps. Pedig a színészek mondhatni a szó szoros értelmében vért izzadtak a színpadon. Fizikai állóképességüket szinte teljes mértékben kizsigerelte a feladat. Ezért nem kis tisztelettel adózom nekik.
A nap ezzel még nem ért azonban véget, hiszen az eleve igénybe vett közönség egy bátrabb része, köztük jómagam, még vállalkoztunk arra, hogy meghallgassunk egy Cseh Tamás-emlékestet. Pedig mit ne mondjak, Cseh Tamás igazi szent tehén a számomra, és nem szívesen hagyom leölni, miután a Magyarban végignéztem egy sasba oltott turulmadár huncut incselkedését a csodaszarvassal. Ez már önmagában az is egy laibachi látomás volt, amiből nehezen tudtam csak felocsúdni. Mi több, ebben nem segített Gajzágó Zsuzsanna előadása sem, sőt, sajnos inkább bődületesen elkeserített. Tény, hogy nem könnyű Cseh Tamás félszegen hunyorgó színpadi jelenlétét megidézni azzal, hogy a hangszóróból némi patetikus körítés után távolodó léptek zaját vágjuk be. Ahogy tény az is, hogy népszerű színész­nők sokszor úgy érzik, valami sanzonfélére vágyik tőlük a közönség, és így nem átallanak a forgóra állni, fél lábbal a szerepmegformálás, fél lábbal pedig a hakni színpadán. Nem csoda, ha így egy kitekeredett és szétcsúszó elő­adás sikeredik. Sőt, láttuk már azt is, hogy az ellenkező nem megpróbál bedarálni mondjuk egy motyorékoló Bob Dylant, de ilyet még nem pipáltam. A zenészekkel egyébként nem volt gond, sőt. Ám most igazándiból megtapasztalhattuk azt az élményt, hogy mi lett volna, ha Bereményi Géza maga énekli a dalokat, és hagyjuk tanítani meg indiánkodni nyugodtan Cseh Tamást. A Rajtammaradt télikabát, nincs más, mit mondani, igencsak szűknek bizonyult, így ez egy durván elszabott produkció volt a nap végén. 
A negyedik nap a könnyed humorú, mégis mély gyökerű Bányavirággal indított, szinte előkészítve a talajt a Bocsárdi-féle Liliomnak. A Bányavirág Székely Csaba darabjai közül az első volt az idei fesztiválon, ám ha valaki teljesebb képet akart kapni a szerző bányavidék-korszakának ide­jéből, akkor az ötödik nap még tartogatott neki némi sötétet és groteszket Bányavakság címen. De merüljünk komolyabban alá Székely világának tárnáiba. A nagyváradi Szigligeti Színház előadása nem tudta sajnos feltárni Székely tragikomikus világának mélységeit, sokkal inkább a felszínre koncentrált. Ezért kellett talán megtámogatni az előadást egy olyan szereplő­vel, akiről a szerző csak utalásokban beszél. Egyébiránt a komikum itt bár más forrásból táplálkozik, mint a darab többi részében, mégis működőké­pesnek mutatkozott mint újítás. A színészi játékról még dióhéjban megemlítenék annyit, hogy én elhiszem, hogy valóban nem könnyű részeget alakítani, de engedékenyen annyit mondanék, hogy ha így megy, akkor valóban jobb lenne, ha tényleg pálinka lenne abban a sokat döntögetett üvegben.
Tovább folytatván a fesztivál új hajtásainak szemléjét, meg kell jegyeznem, hogy Bocsárdi László Molnár Ferenc-interpretációja, a Liliom a leg­üdébb színfolt volt a fesztivál programjában. Már eleve a díszlet nehézfémszerkezete is nyomasztóan utalt a darab súlyosságára. Jelzem, a zenekart is az állványok tartották a magasba, így a zenészek a játéktér feletti szféra magasságába helyeződtek, míg a szereplők keményen döngve csapódtak olykor a rideg díszlethez. Főleg a címszereplőt alakító Mátray László, aki egyéb­iránt öles termetével, olykor darabos grimaszaival igencsak erőteljesen hozta a jellemfejlődésben középúton megrekedt félvilági figurát. Gyerekes gesztusai és fizikai fölényéből fakadó brutalitása nem véletlenül taszajtják karakterét a társadalom perifériájára. Bár ezt a perifériát ő uralja. Ő az, akinek meg van engedve, hogy felszálljon a ringlispílre, bár a feladata mégiscsak az, hogy kívül álljon, kedvet csináljon, és egyben vigyázzon az utasok biztonságára. Mátray ügyesen hozva a karaktert, gyermeki vidámsággal rollerezik körbe, mégis elrejtve a veszély pillanatát, hogy egyszer csak lezuhan az emelvényről a közönség közé, az orfeuszi alvilágba. A Julit alakító Vass Zsuzsanna elképesztő érzékenységgel közelíti meg hősét, Liliomot, így plántálva saját karakterébe is még több hitelességet. Benedek Ágnes játéka pedig csupán annyi túlzással gazdálkodik, amennyit a század eleji fekete-fehér filmek fruskáin tapasztalhatunk. A Muskátnét alakító Gajzágó Zsuzsa tulajdonképpen egy szivarra van a tökéletességtől, de mit tegyünk, eltelt száz év, most már a színpadon sem lehet rágyújtani, nehogy belehamuzzunk a jelenkor nagy hitelességébe és erkölcsösségébe. Nem hiába, a Liliom őszinte történet, van mit tanulni belőle.
Visszatérvén, az ötödik napon a komáromiak és a kassaiak közös produkciója volt, a már fent említett Bányavakság. Fabó Tibor antréja, egy termetét meghazudtoló gegbukfenc már eleve megadta a hangulatot a néző­téren. A hamarosan felbukkanó Vasvári Emese pedig már eleve kispárnára dagasztott szemeivel jelezte, hogy ez a Székely-darab is olyan lesz, mintha egy vastagabb pohár fenekén keresztül néznénk a világot. Az előadás zseniális érzékkel és főleg humorral próbálta feltárni a nacionalitás, a sovinizmus és a korrupció jelenségét, és ezt igen nagyra tartom. Nem akarok túl didaktikusnak tűnni, de ha már a színház eszközeivel sem beszélhetünk ezekről az egyébként létező jelenségekről, akkor a baj csak még nagyobb lesz.
A marosvásárhelyi Nemzeti Színház színészei most nem szerepeltek a megmérettetésen, kivéve a színház igazgatóját, Gáspárik Attilát, aki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára is egyben. A Valaminek a második része az egyetem hallgatóinak vizsgadarabja. A színpadi teljesítmény minő­sítését nem szeretném vállalni, de egy biztos, az előadásnak bőven van mit csiszolódnia. Holott a darab maga nem lenne rossz.
Ezt az élményt követte a hatodik napon még a Csókos asszony is, az Újvidéki Színháztól. Nem vagyok ugyan a műfaj szerelmese, de jobbára ellene sem vagyok azoknak, akiknek egy vidám kuplé eléneklése vagy meghallgatása során jobb kedvre derülnek. Néha még magam is azon kapom magam, hogy a buszmegállóban elfüttyentek egy rövidebb strófát, amolyan unaloműzésképpen, de a telefonom azért nincs betanítva efféle csengőhang­ra. Ám a nézőtéren ülve azon kaptam nézőtársaim nagyját, hogy míg én a Tóték vagy a Cseh Tamás-dalok szövegét tudom kívülről, addig ők a századforduló népszerű operettslágereit ismerik kellőképpen behatóan. Nem zavarta őket a bárót játszó Giricz Attila modorossága vagy akár az, hogy egy fiatal lány, Pünkösdi Kató miért is hitegeti szerelmével az öreget, vagy hogy miért is vetkőzteti le a rendező az őt alakító színésznőt, Orlovity Sztaniszlavát indokolatlanul. Sőt, az sem zavarta, hogy az elméletileg ízlésesen berendezett úri szalonba miért egy egykori Aida hordszékét lopták be a kellékesek. Ezeket a közönség nem veszi észre. Hogy miért nem? Mert könnyekig meg van hatva a szirupos történettől és attól, hogy a színpadról hallhatja a régi és ismert melódiákat. Néha cirkusz kell a népnek, és ahogy végigfut a szemem a színes, libegő ponyván, egy félmosollyal konstatálom, hogy ez meg is van. Annyit azért mindenképpen az előadás számlájára lehet írni, hogy a repertoárt kiszélesítette Radoslav Milenkovic rendező, aki vélhetőleg nem annyira jártas a Monarchia utáni Magyarország hagyományainak tekintetében, és így bátran pár hasonló dalocskával ki is merte egészíteni az eredeti Zerkovitz-darabot nem semmi ráérzéssel és a közönség őszinte elragadtatására.
A fesztivál záróakkordja azonban mégsem ez volt, hanem az elmaradt Skandináv lottót átugorva, a Fehér szarvas, amit a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház mutatott be. A színház alapítója és művészeti vezetője, Andrássy Attila maga írta és rendezte is a darabot, amely olyannyira sér­tően átgondolatlan volt minden tekintetben, hogy talán felesleges lenne bármely szóval is ecsetelni hiányosságait.
A nagy érdeklődés miatt Chazz Palminteri munkásságának nagy tisz­telőjeként sem tudtam sajnos bejutni A hűtlenség árára. Így ez a lap bánatomra hiányzik majd az általam írt kisvárdai fesztiválnaplóból, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, hogy a háromszereplős darab hogyan is működik Bagó Bertalan feldolgozásában. (Voltak ugyanis ilyen közönségbarát magyarországi produkciók is a fesztiválon, bár a határon túli előadások versenyében természetesen nem indulhattak – a trófeát azok közül idén is Bocsárdi László előadása vitte el.)
Összevetve az eddigieket, a kisvárdai fesztivál szervezőin érződik az akarat és odaadás. Nem spórolják el a fesztiválra kapott támogatást, sőt, a város még saját költségvetéséből is áldozott. Ám így sem veheti fel a versenyt a komolyabb támogatottságú hasonló rendezvényekkel. Azonban bízom benne, hogy az évfordulóra tekintettel a továbbiakban a kulturális tárca is kiemelten figyel majd rá, és méltóbbképpen ünnepelheti meg majd a harmincadik szülinapját. Hiszen a legfőbb erény mégiscsak az lenne, hogy a határon túli magyar színházművészet a rangjához illően kezeltessék, a Magyarországra látogató művészvilág megbecsülve érezze magát.