Umathum tanár úr szaporán lépked fel az egyetem lépcsőin. Kettesével veszi a fokokat, késésben van, tíz perc múlva előadás. Sohasem késett még pályafutása során. Ha liftezik, már a teremben lenne, de megfogadja az orvosa tanácsát. Sok mozgás, légzőgyakorlatok. Fiatalkori ismerőse a doktor. Hallgat rá.

A vizsgálat után lánya okosórát vett neki. Umathum sok dolgot nem ért rajta, de a lépésszámlálót tudja használni. Tegnap rekordot döntött. Lányának keresett ajándékot, de eltévedt a plázában. Biztosra akart menni. Hétvégén esküvő. 

Umathum megtorpan az utolsó lépcsőfok előtt. Ősz szemöldöke összeborzolódik, arca ráncos. Néhány pillanatig maga elé mered, majd egy utolsó lépés. Felér a második emeletre. 

Unott arcok veszik körül. Könyveit lecsapja az asztalra, kezét összekulcsolja a háta mögött. Fel-alá járkál a teremben. Bal, jobb. Gyakran néz az órájára, elégedetten látja a számláló emelkedését. 

Jelentkeznek a hátsó sorban. Umathum nem érti a hallgató kérdését. Bizonyos dolgokat már nem hall. Zavarja, de nem akar visszakérdezni. A politikusi megoldás mellett dönt. Kicsit erről, kicsit arról beszél, de leginkább semmiről. Nem kap több kérdést az órán.

Esztétika, tizennyolcadik század, Athenaeum-töredék. Umathum megáll, a padlóra mered. Ő maga is egy töredék. Kis rész az egészben. Ez a kis rész egy napon leválik az egészről, helyét új töredék veszi át. 

Elfordul, köhög. Előveszi kockás zsebkendőjét, arca elé teszi. Kiköhögi magát, visszafordul a hallgatók felé. A lányára gondol. Vajon örül majd az ajándéknak? Talán mást is vesz neki. Ha megint eltéved a plázában, legalább nő a lépésszámláló. Véget ér az óra.

Az udvaron pipázik. Orvosa szerint tilos, de húszéves kora óta csinálja, már nem áll le vele. A feleségétől kapta. Minden este együtt pipáztak az erkélyen, nem beszéltek, csak fújták a füstöt, közben nézték a csillagokat.

Öt éve egyedül pipázik. Megkérdezné feleségétől, hogy milyen. Kiesni az időből, egy másodpercet annyinak érzékelni, mint egymillió évet. Semminek. Umathum a szemeszter végén nyugdíjba vonul. Kezdődik a levezetés szakasza. De mit vezet le? Az élet egy másodfokú egyenlet? Akkor mi a megoldása? Mélyet szív a pipából. 

A lánya nem tudja. Az esküvőn talán elmondja neki. 

Órák után kiállításmegnyitóra siet. Nem száll villamosra, gyalog megy. Bal, jobb, nő a számláló, de messze még a napi átlag. Belép az épületbe. 

Zakós férfiak, szoknyás nők. Kígyózik a tömegben, folyton megállítják, nem nő a számláló. Mosolyog, kezet fog, az emberek csacsognak, nem figyel rájuk. A hétvégén is sok mosolyt kell magára erőltetnie. Üdvözlöm, nagyon örülök, igen, emlékszem magára, persze, máskor is találkozunk! 

Kiválik a tömegből, a pódiumra lép. Ő mond beszédet a megnyitón, közben a falakon lógó festményeket nézi. A fiókjában lévő képre gondol.

Mosolygós kép, ő és a lánya, verőfényes park a nyár utolsó napján. Pedig aznap este összevesztek. Lánya lesöpörte könyveit az íróasztalról. Velem foglalkoznál a hülye kutatásaid helyett! Az eset után három hétig nem látogatta meg. 

A tapsvihar megszakítja Umathum gondolatait. Meghajol, közben elnyel egy köhögést. Újabb gratulációk, mosolygós arcok, hideg kezek. Elszökik az eseményről. 

Operába megy, felső karzat, első sor. Előrecsúszik az ülésen, hallgatja a zenét, átadja magát a hangok által szőtt emlékképeknek. 

Első állami kitüntetésén a lánya kilencéves volt. Umathum otthon az ölébe ültette, hagyta, hogy játsszon a medállal. Második alkalommal lánya kamaszkorban volt, elkísérte a ceremóniára, amikor hazafelé taxiztak, átölelte. Azt mondta, hogy büszke rá. Harmadik, egyben utolsó alkalommal már húsz felett járt. Nem ment el az átadásra. 

Umathum kinyitja a szemét. A korlátra könyököl. A nézőtér sötétjébe mered. Nem fél tőle. Csak az zavarja, hogy olyan sokáig tart. Érdekelné, mi lesz az emberiség sorsa, a megfejthetetlen kérdések megfejtései. Az első felvonás után elhagyja az operát.

Az utcán sétál, bolyong, az óráját nézi. Már nem sok kell a napi átlaghoz. Szeret esténként sétálni. Megnyugtatja. Üres utcák, csak ő és a csillagok. 

A háza előtt toporog, a kertben tesz még egy kört, benyit az ajtón. A szobája sötét, felkapcsolja a villanyt, az íróasztalhoz ül. Vastag könyvek, papírok, füzetek. Feláll, az ágya elé lép. Kezét dörzsöli. Visszaül az íróasztalhoz. Felkapja a telefont.

Mély levegőt vesz. A lányát hívja. Izgatottan vár, meghallja lánya álmos hangját. Umathum észreveszi, hogy elmúlt tizenegy óra. Bocsánatot kér, habozik, a lánya unottan kérdezi, mit akar, Umathum terel, megkérdezi, hogy van, ritkán látja mostanában, a lánya tőmondatokban válaszol, Umathum feláll, járkálni kezd a szobában, dadog, a lánya sóhajtozva köszön el, lerakja a telefont.

Umathum percekig mozdulatlanul áll. Köhög, előveszi zsebkendőjét. Mély levegőt vesz, szúr a tüdeje. 

Az orvos kedves volt, amikor a lépésszámlálót ajánlotta. Umathum tudja, hogy csak reményt akart neki adni. A negyedik stádiumra nem használ a séta. 

Bal, jobb. Hétezer lépés, megvan a napi átlag. Elteszi a véres zsebkendőt, lefekszik az ágyba. 

Az esküvőn talán elmondja a lányának. Magára húzza a takarót. Lehunyja a szemét. Elalszik.