Az áldozattudatot a háta mögé dobja a vörös

hajú nő, és az őt interjúvoló nyakába borul.

Ki kételkedik abban, ha gyorsul a pulzus?

A nő nyilatkozik, egy kutya vonyítását hallotta,

miközben, a meglazult tömítésű kerti csapra

gondolt, miután. Közben-után mondatokkal

mosakodik. Egyenlő vagyok az ütlegelőkkel,

de nem az ütésekkel, a megalázókkal, de

nem a megaláztatással: hajthatatlan inda

kapaszkodik rám, fény helyett kilélegzett

levegőt szomjaz, keresi a repedéseket,

ahol sima az út, könnyű a föld. Rosszabb

napjaim cseppfolyósak, ilyenkor jön el

a rontások évszaka. Képzelt főzetekkel

bájolok. Megbocsátásnak hívom a kirepedő

bogyókat a vadszőlőn, levele méregzöld,

de szeptember után életteli vörösre vált.

Szeptember után úgy dobom a hátam mögé

az alsóbbrendűségem, mint a csomagot, 

amely rontáslevéltel után marad. Benne 

fekete gyertya, égett hajtincs, elkaphatja

a bűnös. Szűkölését egyre tisztábban értem. 

Addig sír, míg ki nem derül, ő az én áldozatom,

hiszen okokat adtam neki. Okokat, úgy

hangzik, mint egy szubtrópusi rágcsáló

neve, kicsi a farka, sejtmagokkal táplálkozik,

bundája az esős évszakban vörösre vált.