[2020. március]
TÉREY JÁNOS: KÁLI HOLTAK
. JELENKOR KIADÓ,
BUDAPEST, 2018.GyA: A Káli holtak a kortárs magyar irodalomban divatos énformában írott regény, egy látványosan előtérbe furakodó narrátorral. Csáky Alexben első perctől fogva zavart valami. Nem találtam elég koherensnek, hihetőnek, és emiatt nagyrészt azzal foglalkoztam olvasás közben, hogy megfejtsem őt, miközben bosszankodtam és tépelődtem, hogy vajon miért nem tudok leszállni róla? Talán azért, mert Térey regénye alapvetően a realista kód alapján értelmezhető, így olvasóként azt várjuk el a narrátor-főszereplőtől is, hogy hús-vér ember legyen. Csáky Alex esetében azonban hiába. Külső adottságait, de főleg intellektusát nézve inkább tűnik eszményi romantikus hősnek.
AA: Ugyanakkor ízig-vérig mai fiatal. Jelentéktelen rajongói üzenetekre és a sarki kínai vendéglőre ugyanolyan intenzíven reagál, mint egy Caravaggio-freskóra. A folyamatos interakció, a being connected életérzése hajtja. A túlpörgés diagnosztizálásába tárgyi hiba is keveredik: a túlhajszoltságot tévesen jelöli a maximum overdose kifejezéssel, az angol állandósult fordulat ugyanis maximum overdrive.
GyA: Alex mindössze huszonnyolc éves. Széles körű műveltségére, irodalomban, kortárs zenében való jártasságára, művészettörténeti, művészetelméleti, építészeti kérdésekben rögtönzött markáns kiselőadásaira nem elegendő érv, sőt, egyenesen ironikus az, hogy a Színművészeti előtt két évig a bölcsészkaron művészettörténet-esztétika szakra járt.
AA: Ellentmondásos szereplő. Azt mondja, hogy ő a habozókat szereti alakítani, s persze Hamlet kitüntetetten az, de később megjegyzi: Hamlet számára harapós fiatalság, nem habozás. Állítja magáról, hogy nem netfüggő, de egy bulin kétszer is ellenőrzi (csekkolja) a telefonján a legutóbbi előadásukra érkező reakciókat. Szédületes munkaütemét nézve szinte lehetetlen, hogy színészként halmozta fel lehengerlő ismereteit. S talán hiteles lenne, ha mást sem csinálna, mint művelődne. De neki közben ott van a színházi karrierje, részidős apuka, ugyanakkor naponta edz. Rendszeresen jár kiállítás-megnyitókra, de kérdés, hogy mikor jut rá ideje?
GyA: Nekem sikerült folyamatosan meglepetést okoznia. A leginkább talán akkor, amikor kiderül, hogy az irodalom felől értelmezi a színházat, vallja, hogy nincs színház előre megírt darab nélkül. Ez a fiatal színész a klasszikusokra esküszik, nem hisz a kortárs színpadi szövegekben, a „posztdramatikus cuccokban”, mivel azokat próbákon improvizálják, pontosabban tákolják össze, és „írásműként szinte mind fűrészpor, fércmű”. Kárhoztatja a látványszínházat: „Látványpékség van. Body art és sound design. Darab, az nincs. Márpedig darab nagyon kell.”
AA: Inkább egy középkorú színikritikus, az egész látásmódja túlságosan holisztikus. Nem fér össze a fiatal színész szakmabeliek iránt tanúsított tisztelettudása a másokkal szembeni arrogáns mindentudásával.
GyA: Világos, hogy ez a költőnek, a drámaírónak, a szöveggel bíbelődő embernek a véleménye a színházról. Kilóg a lóláb, illetve a Térey-láb, és nemcsak itt. Például amikor Alex, aki – micsoda meglepetés – egyáltalán nincs elszállva attól, hogy az Oscar-díjas Saul fiában játszott, éles kritikát fogalmaz meg a filmmel kapcsolatban, hogy végül megadja neki a kegyelemdöfést azzal, hogy szerinte a holokauszt művészileg ábrázolhatatlan.
AA: Ahogy mondod, önmagát írhatta bele Térey. De miért választott ilyen fiatal szereplőt? Amikor a Haramiák rendezése kapcsán kérdezi: „Miért egy hatvanas csávó beszél az erőszakról meg a szélsőséges fiatalokról? Nem egy húszévesnek kéne rendeznie ezt a darabot?”, úgy érzem, maga az író lamentál az önreflexív fiatalok hiánya felett. Elképzelhető, hogy készakarva, szatirikusan feltupírozott a koravén kultúrhéroszunk sokoldalúsága. Végig azon tűnődtem, hogy a jellemzés ellentmondásossága a komplex, életszerető író elragadtatottságáról árulkodik, vagy ellenkezőleg, zseniálisan szándékos?
GyA: Az irónia kérdése tételesen is feltűnik. A szilveszteri bulin, ahol Alex a DJ, feltesz egy olyan CD-t, amelyre szándékosan felveszik, hogy elakad a lemez. De Alex szerint ez nem ironikus. Szóval itt a kérdésedet ő is felteszi: „Miért hiszik mostanában mindenemről azt, hogy a paródiája valaminek, valami komolynak, súlyosnak és mélynek?” Hát azért, mert nem hiteles. Alexről nem nagyon hisszük el, hogy súlyos és mély. Térey olyanná formálta, hogy lehetőséget adjon az ironikus olvasatra. Hogy általa összekacsinthasson az olvasóval. Tudja, hogy mi tudjuk, hogy ő tudja.
AA: A humor eszközei a film és Alex története közötti könnyed váltások is. Például egyszer azzal nyitja a fejezetet: „Megvádolnak.” Időm sem volt kapkodni a fejem, kit, hogyan?, máris kiderült, hogy ez csak a filmbeli szereplőre vonatkozik. Ugyanakkor ez a laza átjárás érzékelteti az ábrázolt világ felszínességét.
GyA: Alex folyamatosan értelmez, a Káli medencében lejátszódó zombi-apokalipszisről szóló filmet is, amelyben főszerepet kap. Rendkívül szórakoztató, ahogyan finom szarkazmussal a forgatást, közben pedig a magyar viszonyok közé helyezett zsánerfilm cselekményét meséli.
AA: Mintha a kortárs posztapokaliptikus sorozatok szinopszisainak ízes paródiáit olvasnánk.
GyA: Telitalálat az újgazdag filmrendezőnek már a neve is: Borombovics, akinek giccses, „szofisztikált” uradalma a Kazinczy által megálmodott Széphalom karikatúrája. Térey tobzódik a birtokon kivitelezett abszurd ötletek leírásában: Stonehenge-alakzatba rendezett mészkőlapok Hamvas-idézetekkel, vadvirágokkal befuttatott világháborús tank, „szentély és grotta, liget, patakocska vízeséssel és híddal, tó szigettel, álsíremlékek, szobrok és feliratok”.
AA: A párbeszédekkel is mesterien bánik Térey. A dialógusokban tárul fel igazán a szereplők állapota. Például Alex pszichiátere előtti kifakadásából hitelesebben rajzolódik ki a fortyogó belső konfliktus, mint a hetyke, első személyben megszólaló, mindenhez értő narrátori hangjából. Ugyanez figyelhető meg az ex-barátnőjével folytatott beszélgetésében is. A narrátori hangján csak akkor beszél magáról közvetlenül, ha a szerepéről, az alakításáról szól. Az énje egyenlő a róla létező képpel. Lenyűgöző tudása nem karakterformáló. Jól érzékelteti az önmagával való szembesülés kerülését az is, hogy a róla szóló életrajzi adatokat egy idézett interjúból tudjuk meg, nem tőle közvetlenül.
GyA: Mivel ez egy színházi regény, kiemelt szerepet kapnak benne az előadások eseményeinek a leírásai. Két előadást kísérhetünk végig a próbafolyamattól a bemutatón át a vendégszereplésekig: Schiller Haramiákját, amelyben a dalbetétek metálzenére hangzanak fel, és a Hamletet. Ezek a Térey által kitalált rendezések egészen egyedi koncepcióra épülnek. Főként a Trianont értelmező Hamlet, amely 1918–1920 között játszódik Kolozsváron. Maga az óváros lesz díszletté: a sírásó-jelenetre a Házsongárdban kerül sor, Alex Hamlet királyfiként a Bánffy-palota előtt Ady Intés az őrzőkhöz című versét keveri az ismert nagymonológba. A trónbitorló Claudius saját neve után kereszteli át a várost Claudiopolisra, az új hatalmat képviselő Fortinbras pedig román, és Fortin Brascunak hívják.
AA: Számomra ezek a regény legizgalmasabb részei. Rendkívül hatásosan teremti meg az olvasóban a színházi előadás feelingjét, a színészek közötti interakció dinamizmusát, a csúcspillanatokban mérhető sikereket, a sikerülni nem akaró gesztusokból kibomló kudarcokat. A kitalált színielőadásokból s azok értelmezéséből ugyanúgy hoz létre egy eleven világot, mint Siri Hustvedt a fiktív képzőművészeti alkotásokból, installációkból. Mindkettőnél a művészlét problémáiból fakadó magánéleti robbanás hozza felszínre és rendezi egyensúlyba az elhanyagolt belső konfliktusokat, és segíti elő az alkotó önmagával való szembenézését.
GyA: Mivel valós időben, nem például retrospektív narrációban elevenedik meg a történet, olyan, mintha egy naplóban, blogon vagy közösségi portálon közzétett laza bejegyzésekből állna össze a regény.
AA: Más kortárs színházi regényekben, például Susan Choi, Lauren Groff vagy Margaret Atwood műveiben színpadiassá válik maga a stílus, a szerkezet is. Ehhez képest Térey írása vérpezsdítően közvetlen, története tudatfolyamszerűen árad, bár formájában hagyományos narráció.
GyA: De mi is a történet, amelyet megismerünk? Alex felnőtté válása? A fiatalon szakmailag csúcsra jutó, perfekcionista, karrierista színész kételkedni kezd saját hivatásában, meghasonlik önmagával, magasról zuhan a mélybe (metaforikusan és szó szerint is egy három méter magas díszletről), de végül megerősödve lábal ki a válságból.
AA: Visszatérő panasza, hogy nehezére esik a változás, miközben láthatóan készülődik benne a kitörés. Nem világos, miből is akar kitörni az egyre szaporodó lázadó gesztusaival. Az epilógus egy megnyugvó lázadót rajzol meg, de mi indította el a megnyugvást? Az egzisztenciális nyavalyákat kioltották az élet közönséges kihívásai, mint a Világok harcában a marslakókat a földi mikrobák? Vagy balesete és lábadozása revelatív volt?
GyA: Megtanul nemet mondani, kiszáll a zombi-sorozatból, elköteleződik szerelme, Luca, a csellóslány mellett, és balesetéből felépülve részt vesz a Hamlet kolozsvári vendégszereplésén. Úgy tűnik, happy enddel van dolgunk.
AA: A végén van Alexnek egy megfigyelése, amiért én megbocsájtom a logorrheáját. Megjegyzi, hogy nincs olyan kortárs magyar mű, amely felébresztené az embert. Mintha felismerné, hogy az önvizsgálat hiánya nem csak a buliról bulira lötyögő fiatalság, hanem a társadalom problémája is. Balesete után erőteljesebbé válik az introspekció, az imázs helyét a megszületőben levő valódi én készül átvenni. A Hamlet kolozsvári vendégszereplésének halogatása az Alex életében dúló gondokat képezi le. Végül révbe ér az előadás, és ezzel párhuzamosan az előadó is.
GyA: Kolozsvár bemutatása, a város leírása annyira szép, illúziótlan, ugyanakkor szeretetteljes és bensőséges, hogy engem teljesen levett a lábamról. Térey együtt láttatja a város jelenét, múltját, miközben a jövőjét kutatja bölcsen, kiegyensúlyozottan, józanul. Tekintete végigpásztázza a Ceauşescu-paneleket, a Pestet majmoló szórakozóhelyeket, a fekete huzalok kötegeit a levegőben, a szapora ortodox templomkupolákat, a sárga és zömök barokk templomtornyokat, a szecessziós, rézsisakos sarokbérházakat, a dombra kúszó görbeutcákat, és arra jut, hogy „Nekünk ez a kóceráj mindig fog kelleni. Még a hűlt helye is. Nem az ép eszünknek kell, az biztos. És mire kell? Nézni. Ismerni. Szeretni. És igenis, élni”.
