ÖRKÉNY ISTVÁN SZÍNHÁZ: LIDÉRCEK, SHAXPEARE, DELÍRIUM (REND. BODÓ VIKTOR)
Szia! Hozzád jöttünk szakmai gyakorlatra – szökken oda Bodó Viktor elé határozottan a nálam lényegesen alacsonyabb, ugyanakkor lényegesen bátrabb évfolyamtársam. Mint Dávid és Góliát, úgy szédelgünk a Madách téri lépcsőházban, majd Bodóval egyszerre érkezünk a próbaterem elé, és hát, ha „Dávid” nem szökken, akkor bizony én szököm; zavaromban a legközelebbi lábtörlő alá. Nem mintha ezt követelte volna meg a helyzet, vagy a bárki-akármi – csupán öntudatlanul épp űzni készültem a megszeppenés hagyományos játszmáját.
A próbateremben aztán rengeteg színész – tinédzserkorom idoljai. És hatalmas stáb. A lakodalmas asztalfőn Bodó és Závada (a Péter), mellettük násznagyaik. Balról rendezőasszisztens és asszisztense, jobbról dramaturg és… itt jöhetnék szóba én mint gyakornok, de erre a menyegzőre mint a távoli rokon távoli rokona érkezem. Rétegzett a megilletődöttség: nemcsak az olvasópróbák mindenkori izgalma, nemcsak a Bodó és Závada RockBand alkalmi újraegyesülése kering a levegőben, de a 2023/2024-es évad ezenneli megnyitása is. Sokan most találkoznak először a nyári szünet után. Laky Dia, a rendezőasszisztens serényen osztja a példányokat. Kapunk egyet-egyet mi, gyakornokok is.
Már majdnem belekezdenek az olvasásba, mikor a rendező feleszmél – mindenekelőtt hadd mutatkozzanak be a… hátszóval mi. Még vártam valamire, nem is tudom, mire, a soromra talán, gondolván, hogy én a távoliaknak is csak a távolija ugye, de a beálló csöndben – itt nem erőszak semmi – Bodó már épp továbblépni készül, mikor a társulat egy emberként fordul ránk: Dávidra; és Góliátra a lábtörlő alatt.
Felállok. Torner Anna vagyok, mondom. Budapesten nőttem fel, Marosvásárhelyen tanulok, mondom. Másodéves leszek teatrológia szakon, harmadéves színész szakon, mon… És a dramaturggyakorlatomat töltöm itt. …dom, és visszaülök. Hogy milyen feladat marad egy dramaturg gyakornoknak, ahol a rendező, a dramaturg, másfél rendezőasszisztens, egy rendezőasszisztens gyakornok, egy ügyelő és egy súgó, és még maga az író is együtt dolgozik a szövegkönyvön, azt nem tudom, de ott vagyok. Ezt persze nem mondom. A színészek pedig összeolvassák Závada Péter Szentivánéji álom átiratát – a Lidércek, Shaxpeare, Delíriumot.
Závada kerettörténete szerint egy állami fenntartású, magyar rehabilitációs központ addiktológiai osztályán, beázás következtében leomlik a padlás, mert az intézményvezető elsikkasztotta a felújításra szánt pénzt. De még az úgynevezett színházterápiára kiutalt keretet is. A fenntartó egy telefonhívás után készségesen jelentkezik kárfelmérésre, és ha már erre járnak, megnéznék a színházterápiás foglalkozáson összeállított műsort is. Van tehát huszonnégy órájuk összerakni egy előadást a semmiből, a romok tetején. A játék tétje pedig nem kisebb, mint a fennmaradás, mint az életben maradás. Mindezek mellett az is tetézi az abszolút tébolyt, hogy az intézményvezető a függőktől elkobozott szereket nem adta le megsemmisítésre, hanem a terjesztés szándékával – mint kismókus a diót – szépen összegyűjtögette. Történetesen pont a beázástól leszakadt padláson. A töméntelen mennyiségű tudatmódosító tehát esővizes oldatként zúdul le a még megmaradt mennyezetszigetekről, és a ki-hány-napja-absztinens lakók közül szépen sorjában mindenki átjátssza magát Tündérhonba. Závada karakterei eggyé válnak Shaxpeare szereplőivel, amit még az ébredés utáni szégyenérzet sem tud igazán kettéválasztani.
Feloszlik az olvasópróba, Varga Zsófi bemutatkozik: ő a dramaturg; örül, hogy itt vagyok, számít is a segítségemre. Örülök én is. Hogy itt, és hogy számít. Anyagot gyűjtök, szöveget formázok, improvizációt gépelek, részt veszek a dramaturgi megbeszéléseken. Figyelek, gondolkodom, raktározom. Tanulok megszólalni, tanulok hallgatni. Zsófi tényleg számít a segítségemre, és Zsófi sohasem mulasztja el jelezni másoknak, ha valami az én munkám. Ez csak látszólag banális. Valójában mérhetetlenül fontos. Nemcsak nekem az – ezzel a bemerevedett hierarchiának nyomkodja meg finoman a vállát. Újra és újra.
Bodó Viktornak ez közel sem az első rendezése, amely a függőség témáját járja körül. A legutóbbi (a Lidérceket megelőző) darabját idén nyáron mutatták be a témában, Csoport címmel, melyben anonim szerhasználók valóban megtörtént eseteit állította színpadra. Talán ezért is tarthatta fontosnak, hogy az LSD – magunk közt Érzéskörként hivatkozott – jelenetében nagyon markánsan körülhatárolható jellemek rajzolódjanak ki. Tipikus, ugyanakkor egyénített karakterek. Bodó mondhatni szemrebbenés nélkül vált meg akár teljes jelenetektől is, de a rehablakók bemutatkozását elengedhetetlennek tartotta addig bővíteni, míg mindenkiről összetett és árnyalt kép születhetett. Így ült ugyanabban a körben a vidéki alkoholista lány a szörfoktató sámánnal, a nyugtatófüggő skinfluenszerrel, a kiégett rapperrel, a cruise-oló vendéglátóssal és a kilátástalan jövőjű panellakóval. Na meg persze az intézet új lakójával, a kontrollvesztett színésszel. Amellett, hogy a szétcsúszott művész sztereotip képe velünk él, és amellett, hogy számos pszichológiai tanulmány is vizsgálja a kábítószerhasználat és az alkotói tevékenység egymásra kölcsönösen ható viszonyát – tehát elengedhetetlen a függőséggel küzdő művész-archetípus megjelenítése –, az sem véletlen, hogy az LSD-ben ez a művész pont színházi alkotó. Ez még egy hangja az előadásnak, amelyet megszólaltatva, a szakmatársadalom önvizsgálatot tarthat. A kérdésre, hogy hol az ízléshatár a húsba vájó humor és a kellő érzékenység között, hogy a közvetetten vagy akár a közvetlenül érintett nézők elértek-e már abba a távolba, ahonnan cinizmussal is vissza lehet nézni a túlélésért küzdő hónapokra, talán még a bemutatón is keressük a választ.
Gyakran mint színészhallgató figyelem a próbát. Bodó látszólag alig instruál. Mondja ő persze, hogy mit szeretne látni, pontosítja is az instrukciót, ha és esetleg legelsőre nem születik meg, amit kér. Legtöbbször viszont mond egy-egy hangulatot, egy-egy karaktert, javasol egy-egy beszédhibát, vagy rá jellemzően szövegroncsolást – talán utólag még annyit hozzátesz, hogy ezt vagy azt erőteljesebben vagy visszafogottabban esne jobban látnia, a gagek meg persze úgy áradnak belőle, mint ahogyan más lélegzik – de a konkrét utasításokat mindig ott és helyben találja ki, látszólag könnyedén, látszólag mindig abból kiindulva, amit a színészek ajánlanak.
Ahogyan ő ráhangolódik a társulatra, úgy a színészek, a műszak és a stáb is lenyűgöző sebességgel adaptálódik a változtatásaihoz. Bodó rendezésének három, dramaturgiailag teljesen eltérő befejezése volt a házi főpróbán, a nyilvános főpróbán és a bemutatón. A házitól a nyilvános főpróbáig kikerül egy jelentős fordulat, a bemutatóra viszont bekerül egy egész jelenet. Mindez – az ismert sztereotípiáknak ellentmondva – tulajdonképpen feszültségmentesen történik.
Egy 2019-es interjúban, amit a Klubrádiónak adott, Bodó a németországi rendezéseivel összefüggésben megemlítette a helyi szakszervezeti rendszert, amely szigorúan veszi az alkalmazottak – tehát a műszaktól a zenekaron és a kóruson át a színészekig mindenki – próba- és pihenőidejét. Akkor azt mondta, hogy bár eleinte zavarták az ilyesféle (helyenként talán túlzásba is vitt) korlátok, azóta ő is inkább megpróbálja a rendelkezésre álló időt felhasználni, hatékonyan és fókuszáltan. Így a színpadi próbák egészen a főpróbahétig egy előre kidolgozott heti próbarend mentén zajlottak, hétköznap napi nyolc órában. Tehát nem egyik napról a másikra, nem hétvégén, nem túl- és nem éjszakába nyúlóan.
A színészek biztonságát és biztonságérzetét Egyed Bea is segítette, aki intimkoordinátorként[4]vett részt a próbafolyamatban. Noha ez a munkakör a filmgyártásban egyre elterjedtebb, a színházakban közel sem általános. Annak érdekében, hogy a színész a fizikai, testi érintkezésekben is kényelmesen érezhesse magát, a jelenetet mintegy lépésről lépésre, koreográfiaként rögzítik, egyrészt, hogy ebben ne lehessen tere a visszaéléseknek, másrészt, hogy a színész minden egyes lépésről külön-külön eldönthesse, rendben érzi-e magát az adott mozzanatban. Üdítően szokatlan ez abban a színházi kultúrában, amelyben a színésznek ugyanolyan magától értetődőn kell tudnia első instrukcióra közösülést mímelni, mint keresztülmenni a színpadon.
A bemutatón izgulok. De már nem úgy, mint Góliát a lépcsőházban. A függöny még leeresztve. Robajhang – hallom, ahogy Máthé Zsolt rendületlenül nyomja a füstgépet a zongora darabjai alatt, és tudom, hogy végig ott rejtőzik majd az első jelenetben. Tudom azt is, hogy ebbe Polgár Csaba kopaszon jön majd be, Zsigmond Emőke meg póthassal. Pedig a függöny még leeresztve. Azt is tudom, hogy Závada úgy írta meg az első verziót, hogy Máthé Zsolt előbb mászik ki, minthogy Polgár Csaba bejön. Hogy az első és a második jelenet sorrendje valamikor a negyedik héten cserélődött meg. Kötődöm. Ennek az izgatottságával nézem a bemutatót. Szurkolok-drukkolok-szorítok. Közben pedig hálás vagyok, amiért az Örkény István Színházban nem kellett a színházcsinálói illúzióimnak összedőlnie. Hogy az Örkény Színház úgy művész színház, hogy mellette autentikusan humánus és humanitárius. Hogy az Örkény megmaradt alkotóműhelynek, és nem lett gyáripar, színészgépekkel.
JEGYZETEK
[1] Idézet Nádasdy Ádám Maradni maradni című verséből.
[2] Idézet Örkény István Nézzünk bizakodva a jövőbe! című egyperceséből.
[3] Alföldi Róbert online mesterkurzusa egyebek közt arról, hogy milyen elköteleződéssel, munkamorállal kell az alkotónak részt vennie a színházi munkafolyamatban: https://youtu.be/h8hqaGm1jjo?si=P2O7NSeC8ZcIDrqt (2018. 10. 09.)
[4]Színházi összefüggésben az intimkoordinációról a következő linken olvasható egy áttekintés: https://szinhaz.net/2021/07/21/2021-julius-szeptember/