[Látó, 2005. december] 

Van egy ház, amelybe nem léphetsz be soha.
Egy ajtó, örökre zárva marad előtted.
Egy szoba, nyugatra néző hármas ablakokkal,
amelyeken nem tekinthetsz ki soha.
Az ablakokkal szemben, a falon, egy, a vadászó Dianát
ábrázoló festmény mellett velencei állótükör
veri vissza a lemenő nap fényeit.
Álmodban ott állsz, szemben a tükörrel.
Noha nem léptél be a kapun.
Nem nyitottad ki a rejtett ajtót.
Nem mentél végig a félhomályban várakozó termeken.
Sőt, a házat sem láthattad kívülről.
Érthetetlen, hogyan kerültél be mégis a szobába?
De egyszerre csak ott voltál, szemben a tükörrel
és megláttad elfelejtett, széteső, árnyékba tűnő fiatal arcod.
Igen, annak a fiúnak a tágra nyílt csodálkozó szemébe
meredhettél,
aki régen eltévedt azóta a múlt romjai között,
kényszerek, hazugságok keresztútján.
A délutáni nap abban a pillanatban érte el
a hatalmas ablakokat, és a sugarak hirtelen
lobbantották lángra a tükröt.
Vakító fénybe tűnt át fiatal arcod.
Menekülni akartál a lángok közül.
Menteni, ami még megmenthető.
De az ajtón kilépve nem a másik szobában eszméltél fel,
hanem egy elvadult romos sírkertben,
düledező sírkövek, féloldalra dőlő keresztek,
ősállatokat formázó bokrok között.
Észrevehetően sötétedett, körülvettek a homály rémei
és nem tudtad hogyan lesz tovább?

2005. január 27.