[2018. november]

---

az első mozdulattal megkapaszkodsz, előrevetsz
        egy mondatot, kezdeményt, a karod
lendül egy sziklarés felé, s húzod
        magad, ha húzhatod (jobbkezes
vagyok), a bal kéz szinte egyszerre indul a bal lábbal,
valami kiszögellésnek,
                s ha megragad,

ez az első három sor,

s kezdődik az út. sort sorra,
alá, fölé, mellé tapogatva,
a talapzatról kitűzött pillantást
elfeledve (elfeledve?, nem ez a jó szó)
újságíróskodván, idő után belőtte
az ember a flekket,
mintha a tarkójából lett volna
előrevetítve a cél (tudósítás, interjú, riport,
s egyúttal, hogy mennyi leütés/karakter lehet).

mászás közben (ez jó szó, mászol,
mint egy hernyó,
alá, fölé, mellé tapogatva) nem feleded
a szirtet, ahonnan sosem láttál,
csak mindig másnál, ami eléd nyílik, az
jó, ha az orrodig. (mellékesnek tűnhet, de a szaglás
és a hallás veszteségét nagyobb veszteségnek
gondolom a látásnál, ami persze nagyképű
és etikai háttérből világított belátás – hallani a fals
hangot, szagolni a bűnt –, a látás semleges, viszont
folyton tolakszik.) és nem feledheted az eddigi
utat, figyelemmel kísér, ha elakadsz, van
valami hited: visszaolvasol, s egyszer csak
egy arasszal továbbjutsz.

mozogsz.
aztán felérsz. talán
egy pillanatig szép, és kezdődik

vissza. a sokkal nehezebb
(kell is két, három nap, hogy mintha akármi kis
szösszenetet, mégiscsak
előveszed), történt-e valami.

s hogy nem voltál-e szupermen, aki egy vadabb
ívet pókfonállal lendült túl. farral (nagyobbat
szart,mint a lyuka) kell visszajutni a talapzathoz.

ha fentől is
bejárható, indulni

vissza, s vissza újra, és újra
vissza, és újra, újra, közben
kis örömök: egy-egy szokatlan
kombináció, veszélyes, de gazdag
mozdulat. idő után a torkodig unod. kifakul,

mint az izgalmas ruhák. vagy mondjuk, ingázol,
autóban, buszon, és seggedbe nyilall a kínos
unalom, „pedig itt táj volt, tavaszi táj”.

ezek már más modellek.
hát, magában minden modell sovány,
leírni olyasmit, ami a vers.