[Látó, 2008. július]

„falsificando sè in altrui forma"
(Dante Alighieri: Divina Commedia, L’inferno, Canto XXX.)

Tudja-e az ember, hol van fent és lent, merre van az ég és a csillagok, és hol folyik az Arno (Szamos, Maros, Duna, városát átszelő folyó)? Tudja-e, mit kezdjen egy hirtelen rászakadó vagy régen várt örökséggel? Tudja-e, mire való az élete, ki is ő tulajdonképpen, vagy milyen büntetésre számíthat, ha másnak tünteti fel magát? Ha sok időt tölt egyedül egy szobában (irodában, teremben, műhelyben, vagyonban), hajlamos elfelejteni ezeket a dolgokat, esetleg nem is kérdez már. Ha viszont kereső kedve lesz, akár színházba is mehet. Ott1 ugyanis, egy széken ülve, a színészek balett-pontosságú mozgását nézve és zenét hallgatva, nemcsak arra derülhet fény, hogy mi hol folyik.

Giovanni Forzano, Puccini operájának, a Gianni Schicchi librettójának írója szerint egy hang lakik az emberben. A címszereplő, Gianni Schicchi pedig minden emberi hang utánzására képes, így hiszi el róla a jegyző, hogy a halott Buoso Donati, és másítja meg annak végakaratát a csaló javára. A csalás történetét Dante Divina Commediájában találjuk meg, ahol a pokolban bűnhődő Schicchi borzalmas alakja riasztja a vándor költőt és az olvasót. Iszonyatos büntetése mindenki másnál taszítóbbá teszi:

De sem thébai, sem trójai népben,
sohasem volt oly iszonyú bolond,
veszett állat sem, nemhogy ember épen,
mint itt két sápadt árny, ki a porond
rögein rohant meztelen harapva,
mint disznó, hogyha ólából kiront.
S egyik Capocchiót harapta nyakba,
s a földön végig úgy vonszolta fekve,
hogy minden kis rög a hasát vakarta.
S az arezzói, tőle megremegve
szólt hozzám: „E bolond itt Schicchi Gianni,
és társait kinozni űzi kedve."
„Ha nem kivánod, hogy rád épen annyi
dühvel a másik rontson, tárd ki, kérlek,
hogy az ki? míg tovább nem fog rohanni."
Kértem; és ő felelt: „E régi lélek
a bűnös Mirrha, aki úgy szerette
atyját, ahogy atyát szeretni vétek.
És vágyát aztán úgy elégitette,
hogy másnak vette formáját magára,
mint társa, ki ott fut, magára vette,
hogy szert tegyen a ménes csillagára,
a meghalt Buoso Donati alakját,
hogy testamentumát ő megcsinálja."2

A társaikat harapásokkal kínzó két sápadt árny bűne a megtévesztés szándékával elkövetett alakváltoztatás. Nem teljesen egyforma a két történet: a mitikus Kinürász lánya, Mürrha idegen nőnek tetette magát, hogy félrevezesse apját, akivel Adóniszt nemzették bűnös szerelemben. Gianni Schicchi történetét Dante a Donati családdal való kapcsolata révén ismeri meg. Az eset valóban megtörtént a Beatrice halála után megismert feleség, Gemma Donati rokonaival.Mikor a gazdag Buoso Donati meghalt, a rokonok felbérelték Gianni Schicchit, hogy a sötét szobában, a halott hangján beszélve, a családnak, de különösen a felbújtó Simone Donatinak kedvező végrendeletet készítsen. Ezért egy lovat ígértek Schicchinek. A Divina Commediában a magántulajdon ellen elkövetett merénylet ugyanolyan súlyos büntetést kap, mint a vérfertőzés, és talán Dante szigorát nem csupán a családi érdekeltség indokolja. A színhely Firenze, az Arno városa, melynek történetében és virágzásában a magántulajdon tisztelete éppenolyan fontos, mint a szabad polgárok identitásának megőrzése. A saját vagyon, cím, hely a világban oly fontos és természetes, mint a saját hang – elidegeníthetetlen, a személyiség alkotórésze.

A testben elő hang, ha azon kívül jelenik meg, tőle elidegenítve, már csak eszközként létezik. Ha azt a csaló saját gazdagodása érdekében használja, így kamatoztatva átváltozó tehetségét, méltán jut pokolra, és marja ott vadul halálra, dühös önzéssel társait. De mi is az ember, saját testén kívül? Mennyire határozza meg akarása, hogy az legyen, aki, vagy, hogy „más alakban hamisítsa magát"? Milyen céllal teszi mindezt? Silviu Purcărete, a kolozsvári Gianni Schicchi rendezője valószínűleg figyelmesen olvasta Dante írását, a lábjegyzetekkel együtt. A fogalmat megalkotó Hans Thiess Lehmann a „posztdramatikus" színház jelentős képviselői közé sorolja a román rendezőt, utalva arra, hogy az általa rendezett előadásokban a drámai szöveg nem a hagyományos módon testesül meg a színpadon3. Találó szó a „testesül", különösen ebben az esetben, mert valóban színpadra kerül, mintmás Purcãrete-előadásokban is, a test. Itt BuosoDonati halott teste.Hang és szöveg nélküli néma, érzékletes jelenlét.4 Akkor válik igazán érthetővé, mikor elválni készül lelkétől és az összes, életében hozzárendelt tárgytól és cselekvéstől. Mikor átalakul.

Puccini operája jelentősen átalakítja az eredeti történetet. A librettóíró Forzano számára csak jó ürügy a Danténál talált történet. A romantikus opera hősévé vált Schicchi a fiatal szerelmespár egymásra találásának eszköze, de egyben nemes lelkű (bár furfangos) ember, akit különleges képességei emelnek a társadalmi normák fölé, és juttatnak végül a pokolra. Vállalja, hogy segít a Donati családnak, de az új végrendeletben a vagyon jelentős részét saját nevére íratja. Mielőtt ezt megtenné, hosszan ecseteli a végrendeletmásítás földi, firenzei következményeit: a jobb kéz levágása és száműzetés. A kolozsvári színpadon integetnek (jobb kezükkel) a csalásra készülő Donatik (háttérben a halott Buoso is fel-felugrik, szintén integetve), és a zenében, hangjukban, szövegben sokkal fájdalmasabb a száműzetés, mint a testi csonkítás. A néző ül a székében – az Arno partján, Firenze palotái között –, és arra gondolhat: miért is ragaszkodnak annyira egy helyhez, bármilyen helyhez? Azt, hogy az Arno partján ülünk, Lauretta, az ifjú Rinuccio Donatiba szerelmes Schicchi lány szívhez szóló áriájából tudjuk meg, aki az Arnóba ölné magát, ha nem lehetne választottja felesége. Nem is tehet mást az ilyen módon kérlelt apa, mint beveti minden furfangját lánya megsegítésére. A vagyon hát nem az övé lesz, hanem a szerelmes fiataloké. Schicchi mintha Don Juan társa lenne szabadságában és lázadásában, pokolrajutása azonban nem csupán a korlátok nélkül élő ember felemelkedése. A libretto írója vitába száll Dantéval: hol az a pokol, ahova azok jutnak, kik embertársaikon segítenek? Merthogy – és ezt az értelmezést teszi lehetővé az előadás – Gianni Schicchi nem csupán Lauretta és Rinuccio vágyait segíti beteljesüléshez, hanem a halott Buoso Donati segítségére is siet, ha már az ő alakját vette fel. Ő ugyanis már nem ura saját hangjának, utolsó leheletnyi lelke is távozna az előadás elején egy klarinétba, ha engednék, hogy legalább holtában kifújja magát. De nem engedik: marcangolják, rángatják, dobálják, mintha nem maradt volna utána semmi más, mint az előadásban bútorhalmokkal és háztömbökkel jelzett vagyon. Ami mégis maradt, mert kétségtelenné válik, hogy igenis, valami mégis van ebben a mozgékony halottban, az a hang, amit Schicchi kölcsönvesz, átruház, amivel másokat megment a vagyon elorzása és saját pokolraszállása árán. „Hát juthat-e jobb helyre vagyon," kérdezi a végén, miközben szintén csak ember képzelte kénes üregbe ereszkedik le – színpadi süllyesztő piros fénnyel, füsttel –, „számíthat-e arra, hogy ha Dante nem is, legalább a nézők figyelembe veszik az enyhítő körülményeket?" Mellette Egy Sápadt Árny (Mirrha?), aki inkább a halott, mint Schicchi alakváltozását kíséri végig. Kockázatos dolog az alakváltozás, nagy fordulatok eredményezője. De talán érthető. Színházban
vagyunk.

A kérdő hangsúlyú utolsó zenei akkordok is elhalnak, a színészek meghajolnak (a halottat játszó is), a mulandó tesben élő néző pedig útban hazafelé esetleg megáll az Arno (Szamos, Maros, Duna, ami városában folyik) hídján, hogy felnézzen az örök csillagokra.

JEGYZETEK
1Gianni Schicchi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása, 2007–2008-as évad, rendező: Silviu Purcărete.
2Dante Alighieri: Divina Commedia. Bukarest, 1985, Kriterion, 134. (ford. Babits Mihály)
3 Hans-Thies Lehmann: Postdramatic Theatre. Routledge, 2006, 24.
4 Biró József alakítása. A „megtestesülés" nemcsak Purcărete színházára, hanem számos más új törekvésre is jellemző, erről bővebben egy készülő hosszabb tanulmányban.