[2020. november]

---

PILINSZKY ÉS A PATMOSZ KÖLTŐJE



„Az ismeret elől elrejti arcát,
s a levegőt művészettel takarja.”
(Görögország. Második változat,
Lator László ford.)

„Ám a szeretet az Egyetlenhez
fűz mindig.”
(Egyetlen. Első változat,
Tandori Dezső ford.)

1.
Az 1990-es évek újraíródó magyar irodalma – s irodalomértése – fölfrissült érdeklődéssel fordult Friedrich Hölderlin (1770–1843) életműve felé. Olyan nagyszerű alkotások tanúskodnak az értő kíváncsiságról, mint a Hölderlin a toronyban (Báthori Csaba, 1995), a Sötét seb (Kalász Márton, 1996), a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. (Kukorelly Endre, 1998) vagy a Hölderlin. Költészet a sötét Nap fényénél (Kocziszky Éva tanulmánykötete, 1994).
A német klasszika s preromantika korszelleméből különös tisztasággal ragyog el a mai olvasóig Hölderlin költészete, e hellenizáltan krisztiánus versnyelvi misztika. Melynek evangéliumi szépségét, poétikai nagyságát s történeti jelentőségét Pilinszky János is – jóllehet személyes kánonját nem szaktudósi igénnyel kontúrozta mind véglegesebbre – hivatott ráérzéssel tette szóvá több helyütt.



2.
A költő levelezésében jószerével csak pragmatikus utalásokat találunk. Egy Márkus Andornénak címzett küldeményben (Budapest, 1957) Pilinszky kiadói szerkesztőként hozza szóba munkatervét: „Mai világlíra címmel két­nyelvű sorozatot szerkesztek” – írja, s a vázlatolt névsorban Hölderlint is megemlíti.
A naplók, jegyzetek, töredékek korpusza sem kirajzolt reflexiókat bocsát elénk. Inkább fölhalványuló ambíciót s missziós előkészületet. Egy helyütt szellemtani rendbe illeszkedik Hölderlin neve:
„A biblia rongyszőnyege. // Hölderlin: / József Attila // Tisztaság, humánum, gótikus mesterek, Fra Angelico. // Van Gogh: napfény / Béni: hajnali frissesség, / pohár friss víz // Nem kategorizálható. / Nem lehet iskola. / Önálló, saját, sajátos. // A kövek beszélnek.”
Másutt a Harminc arckép címen elgondolt sorozatban szerepel a német költő is.
S a lírikusi summázat ötlete sem nélkülözheti Hölderlint:
„[…] Mind a négy könyvet egyben megírni. // Poszthumusz passió // Bébi életét. A magam életét. Esszéimet. Színdarabjaimat. A Vasgolyót. A valóságból átlépni a képzeletbe. Gombrowicz, Doszt., Bach, St. J. Perse, Rongyszőnyeg, Homérosz, Platón. Álmok, Schaár, Bergman, Beckett – stb. Mozart, Hölderlin: mindent a végletekig. Kísértések. Amerikai fényképek. // Mindent egybevonok. Az új verskötetemet. A drámáimat. Az esszékötetem. A Végre beszél skizofrén, kettős naplóját, a »Vasgolyót«, a Summát és az új mesekönyvemet.”
Tágasabb eszméleti panorámát nyitnak a beszélgetések és a cikkek, esszék.
A nagy alkotók nevének emblematikus metamorfózisa sokunk tapasztalata: egy-egy tulajdonnév teljes életművet (sőt gondolkodásmódot vagy korszakot) képes azonosítani – anélkül, hogy az életmű aprólékos ismeretére volna ehhez szükség. E fölismerést előbb egy rádiós hanganyag, majd egy Radnótira emlékező esszé artikulálja:
„Mióta, nem tudom, Hölderlin volt, vagy Petőfi volt, vagy akár kisebbek, mit tudom én, Szép Ernő volt – elég ezt a nevet kimondani, és egy egész tartományba bezsúfolva információk tömege hat: rögtön tudjuk, hogy mire gondolunk, kár megismételni, egy szó olyan gazdagságot revelál, amit az egyszerű szótári szavak nem. S tulajdonképpen egy költészet sikere vagy sikertelensége ezen múlik. Hogy ilyen tagjává tud-e válni végül is ennek a szótárnak.” (A személyes és a személytelen. Kovács Júlia, Hangfelvétel; Magyar Rádió, 1969. április 22.)
„Vannak bizonyos alkotók, akik számomra egyszerű szóvá, szótári szavakká váltak. Nem irodalom- vagy kultúratörténeti nevekké. Számomra fű, fa, tenger vagy pitypang ugyanúgy szó, behelyettesíthetetlen megnevezés, mint Mozart, Hölderlin, Bach, Dosztojevszkij vagy Leonardo. Az, hogy ki tudom mondani és le tudom írni, hogy fa, ugyanolyan rejtélyes és egyetemes »valami«, mint amikor módomban áll kimondani: Mozart, Platón, Novalis. […] Történészek és irodalomtörténészek majd megírják sorsát, belső költői fejlődését. Én befejezésül is csak azt mondhatom, amit elő­szörre írtam le. Fű, fa, pitypang, Hölderlin, tenger – egyszóval szótár. És benne az ezer és tízezer behelyettesíthetetlen szó között: Radnóti Miklós.” (Radnóti Miklós. Élet és Irodalom, 1974. november 2.)
Beszélgetés és írott szöveg támogatja egymást akkor is, amikor Pilinszky a Patmosz című költemény kulcssoraira utal: „Közeli / s megfoghatatlan az Isten. / De ahol veszély fenyeget, / fölmagaslik a menedék is.” (Patmosz. A homburgi tartománygrófnak, ford. Kálnoky László. Vö. „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok.” Jakab 4,8.)
Előbb a modern egzisztencia létválságával szegezi szembe a megváltásra hagyatkozás lelkületét:
„Bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizonytalanságot: egyik mottója lehetne a mindenkori embernek. Kemény prés ez, mégis szorításából született minden igaz bölcsesség, ima, művészet. Amikor az ember csak bizonyosságra törekszik, a tények labirintusában nemcsak hogy eltéved, de végül amit érzékel se érzékeli már, valami olyasmi történik vele, ami a börtönnél, a »puszta akadálynál« is rosszabb: megfut előle a világ.
Aki viszont vállalja a »prést«”, gyakran épp a leghevesebb szorítás, szorongattatás idején hirtelen megsejti az ellentmondásokat föloldó szabadságot, valami új és kimondhatatlan realitás vigaszát.
S ez a vigasz váratlanul épp a »prés«, a világ, az emberi lét »bizonytalan oldala« felől érkezik. Hölderlin szép szavával: amikor a szorongattatás a legnagyobb, közel a szabadító.” (Egy lírikus naplójából. Új Ember, 1972. február 27.)
Majd a holokauszt értelmezhetetlen botrányát segít értelmezni számára a hölderlini tétel:
„Ugye Hölderlin mondja, ahol nagy szükség van, ott közel van a szabadító. Ilyen értelemben talán. Tehát énszerintem mindenfajta ilyen botránnyal való szembesülés az egyetlen remény… A megváltásról nem sokat tudok. Egyet tudok: a meredek út vezet hozzá.” Egyenes labirintus (Pilinszky-portré a televízióban; Maár Gyula, felvétel: 1978. október 16.)
Egy korábbi cikk ugyancsak történelmi olvasathoz kéri egy versrészlet segítségét:
„S még valamit nem szabad elfelejtenünk. Azt, hogy ez a nemzedék mégiscsak háborús, vagy közvetlenül háború utáni nemzedék. Igaz, a romokon át közelítő hajnal a legszellősebb, de a legjózanabb is; »szentjózan«, ahogy a vizet Hölderlin nevezte.” (Fiatalok ’962 – Nők Lapja, 1962. szeptember 15.)
Talán a dialogizáló gondolkodás alkalmi helyzete hívja elő Pilinszkyből – akit a népies költészethez nem fűztek nyelvi-poétikai szálak – a népmű­vészet szokatlanul nyílt (s váratlanul autentikus) dicséretét. E kontextusban egy művészi sorshelyzetet példáz a Hölderlin-hivatkozás:
„A népművészetet én végtelenül csodálom, nem annyira formai elemei miatt, mint inkább tartása miatt. A nép addig alkotó a művészetben, amíg bele nem jut a nemzet életébe, föl nem szívódik műveltségébe, tehát amíg nincs közéleti szerepe, és valamiféle időtlenségben él. Egész másfajta idő­élménye van; élet–halál, generációk egybemosódnak, együtt van, szinte egy időben az enyészet és az újjászületés, és ezeket a műveket nem a publicitás reménye szüli. Végtelen gyöngédség, finomság, mélység van bennük. Megismételhetetlenül. Alkotásban tényleg nem lehet megismételni, de egyénileg, az egyéni sorsban igen. S bármennyire örvendetes is, de egy fiatal írónak, költőnek rögtön katedrát adni és beereszteni a Nemzetbe, ami az Illyés-generáció sorsa volt, tulajdonképpen rendkívül veszélyes. Az én nemzedékemnek a szerencsétlenség volt a szerencséje. Egyénileg mi ugyanúgy írtunk, olyan kirekesztetten, ahogy a nép, ahogy a népművészet születik – tartásunkban, nem formailag. Végül is így írt Hölderlin vagy… vagy nagy neveket lehetne mondani. És a művészetben ez nagyon-nagyon jó pozíció.” (A kereszt szálkái. Hegyi Béla interjúja, Vigilia, 1973. február, 123–128.)
Tanulságosak azok a részletek is, melyekben a történeti észjárás vagy a hasonló nagyság vagy a lelki–szellemi, esetleg sorsbéli hasonlóság alapján társítja Hölderlint más alkotókkal – sőt egyenesen Jézussal is:
„Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval.” (József Attila emlékkönyvébe. Kortárs, 1962. december)
„Egy költő – hívhatják Hölderlinnek, József Attilának vagy Danténak –, ha igazán költő: léte, egzisztenciája, érzelem- és képzeletvilága egészével pillant a csillagokra, és legszemélyesebb sorsára vár tőlük választ, hacsak egy hasonlat erejéig is. És a szent? Az ő figyelme még a költőénél is várakozóbb és mélyebb, s egy egész minőségi fokozattal gazdagabb.” (Úton le­vő vándorexpedíciók. Új Ember, 1965. szeptember 26.)
„Az igazi fiúk valamiképp nem is lépik túl a számukra rendelt időt. Mozart meghal, Petőfi elvérzik a csatatéren, Hölderlin megőrül, József Attila eldobja életét, Puskin párbajpisztoly elé áll. […] Játékosan: ha Petőfi a fiú, Arany az atya. És hasonlóképpen: Hölderlin és Goethe, vagy Mozart és Bach…” (Egy lírikus naplójából. Új Ember, 1969. április 27.)
E társiasító gondolatiság „Hölderlin titká”-ra is vet némi fényt – egy esztétikán túli esztétika jegyében:
„Nem véletlen, hogy például a magyar irodalomban is azokat a sorokat szeretem a legjobban, amik elemezhetetlenek, mert akkor csak arról lehet szó, hogy aki ezt leírta, az valami olyan mélységesen elmerült és eggyé vált azzal, amit leírt, különben ez Hölderlin titka is, mert nézd, József Attilának az a csodálatos sora, hogy »Harminchat fokos lázban égek mindig…«, annak ellenére, hogy csodálatos és telitalálat, még elemezhető. De mit elemzel Vörösmarty Előszó című versében, ennek első mondatán: »Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég«? Mitől ilyen tragikus? Szóval ez nyilván az átélésnek valami olyan foka, ami kiégeti a papírt, ami nem válik analizálható teljesítménnyé.” (Kettesben. Szilágyi János beszélgetése. Hangfelvétel, Magyar Rádió, 1978. december 11.)
Szintén művészetelméleti dimenziókat nyit egy korábbi írás, amely a kiskompozíciók és a töredékek esztétikumán elmélkedve ad rögtönzött definíciót a hölderlini fragmentált versbeszédre:
„Az Evangélium gyakran él a szavak helycseréjének eszközével, hogy ezzel mélységeket tárjon elénk. Elegendő csak a híres helycserére gondolnunk, az elsők és az utolsók sorsára az ünnepi asztal körül. Valami ilyesmi történik manapság a »kis« szócskával is. Szinte látom fölemelkedni helyé­ről, az utolsó helyről, s a házigazda hívására megindulni előre, az előkelő vendégek ámuló sorfala közt, föl az asztalfőig.
Kezdjük Bartók Bélával a játékot. Bartók önálló kis darabot szánt neki: Mikrokozmosz és makrokozmosz címmel. (Az és szócska itt nyilvánvalóan legalábbis egyenlőségi jel értékű.)
De már jóval előbb az igazi zenekedvelők és zeneértők választott mű­faja volt a dalok és a kamarazene. A modern lírában viszont elég egyre, Hölderlin töredékeire gondolnunk, a modern költészet eme arkangyali elő­futáraira. Mindegyikük egy-egy villámcsapás. A pillanat műve, mely századokra előre világít.” (A „kis” szócska nagyságáról. Új Ember, 1963. de­cem­ber 22.)
S még egy hosszasabb interjúkivágat – mert kár volna leválasztani a konklúzióról a Jézus-analógia meghitt fenségét, a gyermeki gyarlóság és a szent gyermekség elegyét. Hogy Hölderlin költészetét evangéliumi erejű­nek érezhetjük, az alábbi megfontolásokkal is magyarázható – és épp e ponton ér össze s ismer egymásra a két költői életmű…
„… [Jézus] a Getsemáne-kertben az Atyához fordul, majd az embe­rekhez szalad segítségért, és fölrázza őket álmukból, és újra visszaszalad az Atyához. Kétségbeesett és kapkod – ettől olyan drámai és majdnem gyermeteg a Getsemáne-kerti jelenet, aminek a dramaturgiájára kevesen figyeltek föl. E jelenetben az a gyönyörű, hogy valamiképp még az is megtörténik benne, mint amikor a gyerekek elalvás előtt megkérdezik egymást: alszol már? Amikor Jézus harmadszor is felébreszti a tanítványait, abban benne van ez a gyermekes elem is. Fölébreszti őket – ez a tökéletesen ártatlan gyerekes elem –, s azt mondja: »Most már alhattok. Eljött az én órám.« Mintha azt mondaná valaki: most már alhatsz, rövidesen meghalok. Én azt hiszem, hogy aki akkora költő volt, mint Hölderlin, annak tulajdonképpen megadatott bizonyos értelemben az is, hogy pontosan ezt a sorsot beépítse közlendőjébe. S pontosan ez az aszinkronitás, ami műveivel történt, sodorta őt annyira magasra. Heidegger olyasmit mond róla, hogy annyira magányos volt, hogy már tulajdonképpen a tiszta létezéssel tárgyalta meg a gondjait. Nem lehet letagadni, hogy ezen a fokon csodálatos és végletes realitások születnek, és az időbeli eltolódás tragikuma inkább a kor tragikuma, mint Hölderliné. Hölderlinnél csak azok voltak szerencsétlenebbek végül is, akik nem ismerték föl őt.” (A költői jelenlét. Domokos Mátyás beszélgetése. Hangfelvétel, Magyar Rádió, 1980. július)
Pillantsunk végül a költő szépprózai munkáiba. A Beszélgetések Sheryl Suttonnal (Egy párbeszéd regénye, 1976) műfaji rendhagyásából több ide­illő szöveghely előviláglik. Az első ars poetica érvényével rajzolja meg a kor­szerűen archetipikus költő alakját – azét, aki nem a stilisztika, hanem a létezés lakosa:
„Egy költő számomra olyan kazamata lakója, aki számára a puszta tapintás fontosabb annál, amit kitapintott (gondoljunk Hölderlinre és Don Juanra), s a világ egészével úgy kíván találkozni, hogy mindinkább beéri azzal, ami a tányér alján megmaradt.”
A következő citátum az amerikai színésznő hangján közöl valamit az időélmény személyes – és a művészet személyen túli létmódjáról. Ehhez Hölderlin nyelvnek szentelt habitusa a példa:
„Mert a minőség ideje alapvetően más, mint egy vekkeré. Hölderlin négy sorban elmondta egész életét – és volt rá bőven ideje.”
A harmadik megjegyzés – Robert Wilson rendezésein tűnődve – színház­esztétikai vetületben mutatja múlhatatlannak a hölderlini hatást és hívást:
„Erről viszont eszembe jut, azt hiszem, Heidegger egyik észrevétele az öreg Hölderlinről. Az, hogy ezek a versek nem szokásos lírai látomások, megnyilatkozások, hanem megbeszélések. Saját tragikus életének a megbeszélései. Nem gondolod, hogy a színpadon is így kellene magunkban motyognunk és beszélnünk, egyszerre folytatva megbeszélést mindennel és mindenkivel, partnerünkkel és önmagunkkal? Arról is, amiről szó van, de még inkább mindarról, amiről nincs és nem is lehet szó?”
Végül egy művészetfilozófiai sejtés – mely létbölcseleti igényt őriz:
„Ami fontos: számomra a művészet az emberi képzelet egyetemes drámájának csak egyik színtere, s talán nem is a legfontosabb, ahogy a publikálatlan művek nemegyszer fölötte állnak a publikáltaknak (Hölderlin, Weil, Anton Webern…).”

3.
A Hölderlint érintő szöveghelyek közül legmaradóbbnak egy enigmatikus versminiatűr tűnik föl – a létbeli végletek közé zárt kreatúra szen­vedtető életének s boldogító halálának megváltó paradoxonával:

HÖLDERLIN

Kurtág Györgynek

December hője, nyarak jégverése,
drótvégre csomózott madár,
mi nem voltam én? Boldogan halok.

(Lapközlés: Kortárs, 1974. szept. 1349; kötetben: Kráter, 1976.)