Apám, aki sosem indult nélkülem horgászni, és akivel 

                                                                                     már nem mehetek,

aki valójában sohasem horgászott, legalábbis amíg még 

                                                                                     elkísértem volna,

már be sem tudná dobni a csalit, régebben sem tudta volna,

de más miatt, most azért, mert magatehetetlenül fekszik,

korábban meg, mert a horgászat csak alibi volt a kimenőjére,

bizonyos nők miatt, akik már sehol sincsenek,

anyám ápolja napi huszonnégyben, és még így is,

csukott szemmel, olyan erősnek látom, hogy tudom,

ha valaha is kimentünk volna horgászni, nemcsak lakásajtók előtt

álldogáltam volna órákat, szóval ott a vízparton sikerünk 

                                                                                       lett volna együtt, 

kifogtunk volna minden halat, mi lettünk volna a vizek királyai, 

közösen birtokoltunk volna mindent, ami

nem lett volna árulás az anyámmal szemben.

Amikor én lettem apa, a fiamat nem engedtem el horgászni

a nagyapjával, bár akkor már lehet, hogy tényleg oda indult,

néha még halat is vitt haza anyámnak, nem olyan tápos boltit,

hanem amelyiken látszott, hogy megküzdöttek egymással,

apám algaillatú démonjai voltak azok a nyurgapontyok,

sokáig fáraszthatta őket, a hülyeségeivel, hogy minden nő

egyforma és hasonlók, de előbb jól beetette őket mindenfélével, 

ahogyan anyámat is, aki mindenkinek büszkén mesélte, 

hogy mennyit jártam horgászni az apámmal gyerekkoromban, 

hogy mennyire jó is ez, mert bezzeg

a mai gyerekek kitalált, virtuális világokban,

képernyőre hazudott dolgokat élnek át,

és mi lesz így belőlük.

A fiammal kitalált, virtuális világokban játszunk a monitor előtt,

együtt teljesítjük a hősies küldetéseket,

kiszabadítunk mindenkit a hazug, elnyomó birodalmak

börtöneiből, megmentjük a trónörököst, hogy ne kelljen

idejekorán szembesülnie a világ szennyével,

időnként összepacsizunk, amikor sikerül legyőznünk

a nagy, cápafejű démont, az egyik főellenséget,

néha ilyenkor a gyerek megkérdezi, hogy mikor megyünk 

                                                                                           horgászni,

hiszen én is sokat jártam apámmal, hiába mondom, hogy az

nem olyan volt, előbb vagy utóbb el kell vigyem,

de igazán félek attól, hogy hiába indulunk majd el, a tópartra

soha nem érünk, mert fennakadunk valahol egy összegraffitizett,

homályos lépcsőházi folyosón, ahol sosem működik a lift.