[2020. március]

---

A lembergi állomás előtt már fél napja áll a szerelvény. Mile Ágostonék két hét alatt tették meg az utat a Bajkáltól idáig, de már elinduláskor voltak, akik bizonygatták: bolsevik átverés ez is, mint annyi minden, csak egy új lágerbe mennek, és azért hazudták nekik a hazatérést, hogy ne lázadozzanak. Most, majdnem-karnyújtásnyira a magyar határtól, a sok lágernyik a vagon réseire tapadva szívja tele magát Lemberg képével. És a síneken túlra elképzelik saját városukat. Ami nem nehéz, mert a nyugat-ukrán (korábban persze kelet-lengyel) város ugyanúgy a kettős monarchia eklektikus stílusában épült, mint Krakkó, Bécs, Budapest, Debrecen, Kolozsvár vagy éppen Nyárliget.
Késő délután megnyílnak a vagonajtók, és a hadifogoly-elítélteket átterelik teherautók platójára, a ponyvája alá. Pár perces zötykölődés után megérkeznek a 4-es barakktáborba. Mely épp olyan, mint amilyet Pervijplánban, a burjátföldi kisvárosban két hete elhagytak.
Viszont a csajkájukat megtöltik puliszkával, s erre még egy kupac konzervhús-tokány is kerül. Húst egyszer sem kaptak Szibériában! Míg az áprilisi fénytől már erősödni kezdő fűben guggolva falni kezdenek, egy MGB-s (ez az NKVD új neve) őrnagy szózatot intéz hozzájuk. Oroszul beszél, amit nagyjából mindenki ért, hiszen a szibériai lágerben az orosz volt a tizenkilenc nemzetből érkezett elítélt sereg közös nyelve.
– Magyarok! Mindenekelőtt szeretném átadni nektek a Szovjetunió kormányának és a nagy Sztálinnak az üdvözletét. Vezetőink és az egész szovjet nép nagyra értékeli azt a munkát, amit országunk újjáépítésében végeztetek. Ezzel jóvátettétek azt a pusztítást, amit a Hitlerrel szövetséges horthysta Magyarország katonái államunknak okoztak. Nincs már bennünk harag irányotokban. És bizonyára ti is megtapasztaltátok, hogy egy idő után a szovjet állampolgárok, legyenek azok lágerőrök, katonák, munkások vagy parasztok, hogy ők is egyre inkább barátként, a proletár világforradalom leendő harcostársaként kezdtek már rátok tekinteni. Szovjetunióbeli fela­datotok most véget ér. De ami hazátokban rátok vár, nem lesz könnyebb. Meg kell szilárdítanotok fiatal népi demokratikus államotokat, munkásként, kolhozparasztként kell bizonyítanotok, hogy a kommunista politikai és gazdasági viszonyok a legfejlettebbek a világon. Nekünk húsz évbe telt lerakni az új társadalmi rend alapjait, ti viszont már támaszkodhattok a mi tapasztalatainkra, erkölcsi és anyagi támogatásunkra. És ha majd virágzóvá tettétek a Magyar Népköztársaságot, gyertek vissza hozzánk turistaként, tárt karokkal várunk benneteket. És addig se felejtsétek el az orosz nyelvet, mely olyan zsenik anyanyelve, mint Lomonoszov, Puskin, Gorkij és Lenin.
Szórványos taps érkezik.
– Az itteni táborban három hetet fogtok eltölteni. Kicsit felhizlalunk benneteket, ne mondhassák azt a még bujkáló ellenforradalmárok, hogy a Szovjetunió nem viselte a gondotokat.

Egy hónap múlva Mile Ágostonék már Debrecenben, a Nyárligeti úton lévő laktanya alakulóterén állnak. Fertőtlenítették őket, hadifogoly- és utazási igazolványt kaptak.
Böő Károly, ÁVH-ezredes lép a mikrofonhoz. Megvetően néz végig a tömegen, mielőtt beszélni kezd.
– Na, gazemberek, ezt megúsztátok. Megérdemeltétek volna, hogy halálra dolgozzátok magatokat, amiért annyi embert meggyilkoltatok, annyi kárt okoztatok a Szovjetuniónak. De a nagy Sztálin és a szovjet kormány megkönyörült rajtatok. Íme, már ez is bizonyítja a bolsevik erkölcs maga­sabbrendűségét. Sztálin elvtársék úgy gondolták, kapjatok még egy esélyt a hazátokban, bizonyítsátok be, hogy értékesek lehettek a népi demokrácia számára. Garantálom, lesz alkalmatok bizonyítani. Bányában, építkezésen vagy a szövetkezeti gazdaságokban. Még tisztes bért is fogtok kapni. Nem éhbért meg sovány kommenciót, mint Horthy alatt. Csak aztán a munkán legyen az eszetek! Nehogy lázítani, pofázni kezdjetek! Ami a Szovjetunió­ban történt, arról kuss! Senkinek, még a családtagoknak sem beszélhettek róla! Kivéve, ha valami jó gyakorlatot sajátítottatok el egy szovjet üzemben. Arról beszámolhattok a vezetőiteknek. Értve vagyok?! Piszkos banda!

Mile Ágoston kettőezer-száznyolcvanhét éjszakát töltött el a lágerben, s álmában mindannyiszor otthon járt. Hogy annál fájdalmasabb legyen a reggel, a valóságra ébredés. Munka közben aztán milliószor képzelte el, hogyan fog hazaérkezni, mit fog először mondani feleségének, fiának, lányának. Most mindezt elfelejtette. Csak áll a Honvéd utcai kapu előtt. Végül benyit, de ereje ezzel el is fogy. Leül a favágótuskóra.
Rend van. A gyalogjáró frissen söpörve. Látszik a cirokszálak nyoma. Az ágyások felásva, bevetve, a karókon üres vetőmagtasakok: mutatják, hová mi került. A galambok turbékolnak. Ez különösen megörvendezteti. „Vajon Teréz vagy Sanyi viselte a gondjukat?” A szárítókötélen hófehér ruhák. Feleségének szoknyái, blúzai. És egy férfi nadrágjai, ingei. Ágostonnak felszikrázik dühében a szeme. Aztán eszébe jut, hogy Sanyi közben húszéves lett, ő a férfi. A konyha előtt Bolhás, a puli. Bár pofáját nem látni a bundájától, nem tűnik öregnek. Lassan jön a régi gazdájához. Messziről szagolgatja. Aztán elnyúlik a lába előtt, és boldog-fájdalmasan nyüszíteni kezd. Ágostonnak kicsordul a könnye.
– Bolhás te, hol a fenében… – lép ki Teréz a konyhából. Kezében csirkebél. Amikor meglátja urát, kiesik a kezéből.
– Hát megjöttél végre… – suttogja. De valahogy hangosan suttogja, mert Piroska és Sanyi is megjelenik az ajtóban. Hárman nézik az érkezőt. Aztán rohannak hozzá.

A csoda nem a halottak feltámadása. Az Isten világos, jól megfontolt műve. A csoda nem a magyarok szenzációs szereplése a londoni olimpián. Az egy sorsverte nép dacos élni akarása. A csoda: sült tyúkvéres rántottát enni. És rumos teát inni hozzá. Meg nyárligeti édes vinkót. Utána meg pipereszappant szagolgatni, habot verni belőle, s végre tisztességesen megborotválkozni. És nézni, ahogy Sanyi mesterien szedi szét és rakja össze az órákat (ez lett fia szakmája), Piroska pedig az öreg Singerrel kattog, majd a kész ruhát magára kapva manökenként hajlong, pózol. És figyelni, ahogy Teréz keze alatt csapódva, szakadva szaporodik a tészta, majd belepi a házat a szalonnás lebbencsleves és a paprikás csirke mámorító illata. Ágoston ül, mosolyog és végtelenül boldog, hogy túlélte Szibériát. „Bár soha nem múlna el ez a nap!”
Este gyermekei moziba mennek.
Felesége pedig levetkőzik, és hanyatt fekszik az ágyukon. Remeg. Mint ahogy mindig tette. Sovány mellei mintha csak gyűrődések volnának a bő­rén. Ágoston megérinti. Szinte összekoccannak Teréz csontjai. A teste pedig hideg. Olyan hideg, mint a leves nélküli bádogcsajkák a lágerben. Ágoston káromkodik magában.

Ágoston a málenkij robot előtti két évben a Kemence csárdában pincérkedett. Irigyelt, borravalós állás volt felszolgálónak lenni, de a háború alatt sok pincért besoroztak: csicskások lettek a törzstisztek mellett. Ezért lehetett segédpincér, majd pincér Ágoston.
Balogh úr, a tulajdonos idejében elásta a boroshordóit, így a háború után nagyot kaszált. De épp ezért kezdődött Nyárligeten az ő csárdájával a vendéglátóipari üzemek államosítása. („Nacionalizálás” – így nevezték.) Baloghot, hogy ne legyen láb alatt, Recskre vitték követ bányászni. Utódai sorra megbuktak. Erre visszahozták igazgatónak. A városi tanácselnök javaslatára. Az elnök megnyugodott a csárda sorsát illetően, mivel tisztában volt Balogh szakértelmével. Azzal viszont nem volt tisztában, milyen hatással járt Balogh gondolkodásában a tulajdonváltás. Korábban ez lebegett a szeme előtt: magukkal a kiváló étkekkel reklámozni a céget, és minden alkalmazotti lopást azonnal megtorolni. Most viszont legfőbb szándéka lett minél többet kilopni az étteremből. Közben persze belépett a Pártba. Kell a védelem és a támogatás. És a Párt lassan megnyerte magának a lelkét. Legalábbis egy részét. Mert lopni lopta tovább az állam vagyonát.

Balogh kezet fog Ágostonnal, majd röpke gondolkodás után átöleli volt alkalmazottját. Aki munkát kérni jött.
– Felveszlek, mert mindenütt, nálunk is krónikus munkaerőhiány van. Rengeteg embert igényel a… az építés… az építése a népi demokratikus gazdaságnak. Viszont tudnod kell, hogy alaposan megváltoztak itt a dolgok. Étteremként már csak este hat után üzemelünk. Addig ebédet főzünk kiszállításra három üzemnek, meg vacsorát a fémipari szakiskola kollégiumának. Szóval nem pincérre van most elsősorban szükségem, hanem áru­beszerzőre, ételkihordóra, ételkiosztóra.
– Nem baj, vállalom bármelyiket.
– Ezt a három munkát egy embernek kell elvégezni.
– Úgy is.
– Lovakkal tudsz bánni? Mert a kiszállítás stráfkocsival megy.
– Tudok.
– Akkor holnap hétkor kezdhetsz. Mondd csak, pontosan hol is teljesítettél te újjáépítési szolgálatot?
– Micsodááát? Ja, hogy lágerbe hová vittek? Szibériába. A Bajkál-tó mellé. Hat évre.
– A hat év alatt hányszor hagytad el a tábort?
– A munkát általában a lágeren kívül végeztük.
– Mit dolgoztatok?
– Fát vágtunk, aztán vontattuk lóval meg emberi erővel. És fűrészeltük is. Fenyőtobozt gyűjtöttünk. Az ott olyan, mint itt a szőlőszüret. A fenyő­mag finom. Vajas íze van. Exportálják a szovjetek.
– Még mit dolgoztál?
– Utat építettünk. Meg gátat a Szelenga partján. Alapot ástunk iskoláknak, bérházaknak. Takarítottuk a várost. Egyszer egy rénszarvastenyésztő kolhozba vezényeltek. Ott kicsit szabadabb volt az élet. Bár ha nem volt meg a norma…
– Tehát elmondható, hogy megismerkedtél a szibériai állat- és növényvilággal.
– Egy kissé.
– Milyen növények vannak ott?
– Növények? Van ott mindenféle. Miért kérded?
– Hobbibotanikus lettem – hazudja Balogh. Valójában azért kérdi, mert a szemináriumokon folyton az esetleges szabotőr-ellenforradalmárok lelep­lezéséről van szó. Akik vendéglátóhelyen megmérgezik az ételt. Leleplezésükre a szemináriumvezető szerint a célját el nem áruló, ártatlannak tűnő beszélgetés a megfelelő módszer. Akinek rejtegetnivalója van, az hosszú ideig nem bírja azt magában tartani. Kikotyogja a titkot, vagy legalább mond valamit, ami azzal kapcsolatos.
– A láger a sztyeppe és a tajga határán volt. A sztyeppen van rengeteg fű. A tajgán meg sok fa. Sokféle fenyő. És fűz, szil, hárs. És bogyós bokrok. Ilyen jagoda meg olyan jagoda. Nem tudtam megjegyezni mindnek a nevét, lehet, magyarul sem tudnám. A leggyakoribb az áfonya. Csernyika. „Feketécske” magyarul. És van sokféle szmorogyina. Azok leginkább a ribizlihez hasonlítanak. Meg sok virágos növény.
– Teát főznek ezekből?
– Igen. Főleg, akinek nem jut valódi teára. A fenyőtűket is leforrázzák. Olyat mi is kaptunk a barakkban.
– Vannak ott mérgező növények?
– Bizonyára. De egyet sem ismerek.
– Nem? – kérdi Balogh, és olyan fürkészőn néz a másik szemébe, hogy az rögtön rájön, mire ment ki a játék.

Mile Ágostont berendelik a rendőrségre. A nyomozók unottan kérdezik ki az életéről, látszik, nem tartanak tőle, csak a kötelességüket teljesítik.
A rendőrség (és az ÁVH) Bujtos utcai épületétől Ágoston Honvéd utcai lakásáig a legrövidebb út a Pázmány téren, majd a Debreceni, az Eötvös, a Csillag s végül a Róka utcán át vezet.
A Pázmány (vagyis hivatalosan már Béke) tér vadgesztenyefáin hangszórók. Munkaversenyre buzdító szólamok és mozgalmi indulók váltják egymást. Egy féllábú hadirokkant szerint ugyanaz buzdít most is, aki a front szovjet oldaláról azt üzente a magyar bakáknak, hogy fordítsák meg a fegyvereiket, és ne az orosz, ukrán, grúz és örmény munkásemberek, hanem saját kizsákmányolóik ellen harcoljanak. Ágoston viszont tudja: ez a kellemes, vidám hangú rádióbemondó akkor éppen itthoni munkatáborban volt.
A Debreceni utcán „Egyes számú állami cipőbolt”-tá vonták össze az öt egymás melletti suszterájt. Az üzlet nagy. A választék kicsi. Minden lábméretre csak egyfajta cipő kapható. Vastag gumitalpú. Nincs külön férfi és női fazon. A háború előtt itt ért véget a korzó. Ahol az urak egymást, a prolik és a tirpák (vagyis tót) gazdafiúk meg az urakat bámulták. Ők nem zavarták az urakat. Annál inkább a koldusok. Mert hiába voltak kitiltva innen, azok folyton oda telepedtek le, ahol módos polgárok jártak. A szegények ritkán adakoznak, és akkor is keveset. A gazdagok is ritkán adakoznak, de a szívük választottjának tetszeni akaró úrifiúk néha egy egész pengőt dobtak a kopott kalapba. Most nem látni kéregetőket. A rossznyelvek szerint azért, mert mindenki úgy le van rongyolódva, hogy a koldusok elvegyülnek köztük.
Az Eötvös utca japánakácain gerlék búgnak. Sok gerle van Nyárligeten, pedig mindig csapdázták őket. Régen a kölykök, és kutyáknak adták a zsákmányt. A háború alatt meg néhány család gerlehúson húzta ki a ’44-es telet.
A Csillag utca szép polgári házai előtt kellemes sétálni. A házakat nem érte kár a bombázás alatt, viszont itt szállásoltak el egy román ezredet. A Róka utca egy kicsiny köz. Nincs járda az épületek előtt, és egyszerre csak egy irányból érkezhet jármű. A diófák ágai összehajolnak az utca felett. Élvezetes (és célszerű) lenne Ágostonnak ezen az utcán hazamenni, de a Csillag–Róka sarkon nem fordul be. Nem bír befordulni. Topog, vakarja a tarkóját, izzad. És még mindig nem tud. Helyette lassan elindul tovább, az Ócskapiac felé, hogy a Salamon-pékség előtti háznál megálljon. Körülnéz. Meghúzza a kis harangot. Nem jön ki senki. Vár. Sokáig vár. Már esteledik, mikor lógó orral elmegy.

Otthon leül a konyhaasztalhoz, és pálinkát tölt magának. Az asszony pirított levest tesz elé, de nem szed belőle. Evett a csárdában paprikáskrump­li-maradékot. A nő nézi, aztán megvonja a vállát, és elkezdi csiszolni a sparheltet. Furcsán mozog.
– Megsántultál, Teri? – kérdi a férj.
– Nem. Miért?
– Ahogy úgy a jobb lábad húzod… Tegyél csak egy kört!
A nő engedelmesen elmegy a konyhaajtóig, majd vissza. Ágoston üvölteni szeretne a bárgyú szolgalelkűség láttán.
– Húzod a lábad. Biztos. Gyere ide!
Ágoston megmutatja, hol fordul ki természetellenesen a láb. A nő megvonja a vállát. Erre Ágoston ráüt Teréz csípőjére. Az felszisszen. De nem mérges, csak nem érti az egészet. Visszamegy a sparhelthez. Sántítva.

Ágoston hamar beleszokik új munkájába. Pakol, fuvarozik, porciózik, a konyhán segít. Helyettesítő konyhát visznek. Hagyományos cukor helyett melasszal vagy nádsziruppal édesítenek. (A gyapot és a gumipitypang mellett a cukornádat tartja a népi demokratikus agrártudomány a jövő növényének.) Viszont cukorrépát használnak néhány zöldség helyett. Cékla közé keverve vagy a hamisgulyásban senki nem veszi észre. Nyárligeten a háború előtt a módosak rizskását ettek, a szegények kölest. A rizst most burizzsel, a kölest kukoricadarával helyettesítik. Ezek kerülnek a hurkába is. Hús helyett régen a szegények főtt tojásból csináltak pörköltöt, most hagymapörkölt kerül a főzelékre. A bor kevés és drága. Helyette van sör és csövidinka, egy kukoricából főzött silány borutánzat. Étteremben nem szabad árulni, de Balogh belekeveri a valódi borba. Jó nyolctojásos házi tészta helyett olaszbúzából, tojás nélkül készült spagettit használtak. Dió helyett pirított árpát. A feketekávé viszont valódi. Sokat kávéznak a csárda esti vendégei. És a dolgozói. Meg sok proli is. Úri dolog volt ez régen, ki kell élvezni, hogy legalább ez elérhetővé vált most mindenki számára. Egy kávényit elő­rement a világ a nagy hátramenetelben. Igaz, a darált kávét háromszor gő­zölik át. Balogh kijelentette: a vendég az első gőzölésből kapjon. De mindig a harmadikból kap. Ennek örül Balogh. Mert ezzel a disznósággal az önző és mohó alkalmazottai besározódnak, amit ellenük lehet fordítani, ha azok esetleg a főnöküket támadnák az ő disznóságai miatt.

A Kemence csárda a Gárda utca elején található. Nem messze a Honvéd utcától. Csak a Gólya, Serház, a Csillag és a Róka utcán kell végigmenni.
Egy délután halott ló fekszik a Gárda utcán. A stráfkocsit már eloldották tőle. A fuvaros pedig boldog-boldogtalannak magyarázza, hogy Szultán, a herélt igavonó még nem töltötte be a tizenötöt, puhán járt, nem őszült a pofája, tehát azt lehetett hinni, ereje teljében van.
A nyárligeti lovaknak amúgy befellegzett. Felváltják őket a teherautók. Lassan már csak a magánfuvarosok használják őket. De a magánfuvarosoknak is befellegzett. A tervek szerint pedig húsz év múlva már teherautók sem lesznek. Csakis autoheliomobilok. Ezeket a földön, vízen és levegőben is közlekedni képes járműveket robotok fogják vezetni, így az utasok nyugodtan pihenhetnek, sőt!, italozhatnak utazás közben. És a Föld legtávolabbi pontjaira is pár óra alatt el fognak tudni jutni. Határok természetesen nem lesznek, mert addigra mindenütt győz a proletár világforradalom. Legalábbis ez a terv.
A Gólya utcát a pörkölődő napraforgómag illata tölti be. Eladásra készül a szotyola. Holnap a tirpák Nyárliget örök ellenfelével, a cívis Debrecennel mérkőzik meg a stadionban. Kinn lesz a fél város.
A Serház utcán már nem működik a serfőzde. Van helyette két szikvíz­üzem. Még magánkézben.
A Csillag utcán felgyorsítja Ágoston a lépteit. A baptista imaháznál már fut. Azonban még a Róka utca előtt lefékez. A Salamon-féle sütöde mellett egyszerű, dísztelen, de magas mennyezetes polgári ház. Megrángatja a jel­zőharangocskát. És most végre kinyílik a kapu.
Diákegyenruhás lány jelenik meg. Végigmérik egymást a férfival.
– Mi tetszik? – kérdi hetykén a lány.
– Én… Erzsit… Májer Erzsébetet keresem. Jó ismerősöm volt nekem.
– Májer Erzsébet az anyám. Én a lánya vagyok, Májer Stefi.
– Nem tudtam, hogy van neki lánya.
– Nevelőszülőknél éltem. A háború után jöttem Nyárligetre.
– Értem. És Erzsi… Erzsit… Erzsébetet mikor láthatnám?
– Tatabányán dolgozik. Bányász.
– Bányááász? Hiszen nő… – hüledezik Ágoston, pedig a Szovjetben is voltak női bányászok és kohászok.
– Nő. De nem gyenge nő. Ott kapott állást.
– Mikor jön haza?
– Havonta, kéthavonta szokott. Nem tudom, mikor fog legközelebb.
– A címét megkaphatnám?
– Nem tudom a címét. Nem ír levelet. Minek? Elmondja majd személyesen, amit akar.
– Legalább azt tudod, hogy munkáslakótelepen vagy…
– Megkérdezhetem, ön kicsoda?
– Elnézést, Mile Ágoston vagyok.
– Ismerős a neve. Anyám talán említette.
– Mit mondott rólam?
– Arra nem emlékszem. Nézze, anyámnak voltak férfiismerősei…
– Igen, tudom, nekem ezzel… ehhez semmi közöm, ez az ő dolga…
– Ahogy mondja. Szolgálhatok még valamivel?

– Szeretnék vele találkozni.
– Nézzen be vasárnaponként. Mást nem ajánlhatok.

Nyárliget népi demokratikus vezetői kitalálták: nem jó az, ha az embe­rek munka után maguk alakítják a szabad idejüket. Elindult a szeminárium-mánia. De a kényszer-beszervezettek szökdöstek és átkozódtak. Ekkor váltottak: a sport lett a varázsszó. Sportverseny, sportest, sportnap, sportbál, sportfarsang, sportvásár, sportkiállítás, sportfelvonulás. Mozogjon a munkás a műszak után is, vagy legalább nézze, ahogy mások mozognak. Szerdán a Nyárligeti Spartacus II, pénteken a Nyárligeti Vasutas II, szombaton a Spartacus I, vasárnap a Vasutas I csapata mérkőzik meg ellenfelével a rohammunkával felhúzott stadionban. Ide már szívesebben megy a nép. Pláne, hogy minden érkezőnek koromfekete, keserű, de erős sört csapolnak. Ingyen! A meccs után folytatódik a sörözés. Két forint egy korsó. A vezetők ilyennek képzelik a prolik álmát. És sok proli vágya tényleg ez.

– A Debrecennek mindig nagyobb volt a füstje, mint a lángja! – jelenti ki Varga Bandi, exrendőr éjjeliőr, és nagyot húz a korsóból.
A Nyárligeti futballistákat dicsérni hálás feladat, ettől már csak egy dolog arathat nagyobb tetszést: a Debrecent, vagyis a cíviseket szidni. Most is élénken bólogat Mile Ágoston, Kovács Béla, a sztahanovista masszőr és Pillinger Sebestyén, a villamosvezető.
– Ha a cívisek Nyárligetre jönnek, már egy hónappal előtte megy a nagy nyilatkozgatás, hogy ők mindenütt nyerni akarnak, és nekik az idegen pálya nem hátrány, sokkal inkább előny, mert otthonában megverni az ellenfelet, az az igazi dicsőség. De ha megnézzük a nyárligeti szerepléseiket, mit látunk? Alig minden második meccset nyertek meg ellenünk! Majdnem annyi döntetlen is született! Egyszer pedig mi nyertünk!
– ’41 november 9-én! – mondják kórusban, mert ennek a triumfálásnak a dátuma úgy beleégett a nyárligetiek elméjébe, mint március 15. vagy október 6.
– Persze, a cívisek szájaltak, hogy a három ellenük megadott tizenegyes közül legalább egy igazságtalan volt, de én csak azt mondom: a folyton bo­dicsekkező meg az ellenfél lábára rátartó debreceni mészárosokat csak így lehet megfékezni. Ami pedig Pocetnyik Misa gólját illeti… Az klasszis volt a javából.
Mind a négyen behunyják a szemüket, hogy újra átéljék a Liskánybokorból származó fiú megmozdulását.
– Egy csel jobbra, egy balra… – adja elő Varga a történteket, s mindannyiuknak mozog közben a lába, mintha ők is labdát vezetnének. – Aztán futás előre. Majd megfordulás. Egy csel jobbra, egy balra, de már a saját kapuja irányába. A cívisek nem értik. A közönség nem érti. „Mi a fenéért távolodik az ellenfél kapujától?” Kuznyák, a debreceni kapus végképp nem érti, de agya nincs, nem gondolkodik, csak ösztönszerűen jön kifelé, örülve, hogy múlóban a veszély. Ekkor Pocetnyik egy mozdulattal megfordul és lő. A labda pedig szép ívben átrepül a kapus fölött. Aki nyújtózik, és el is éri, de csak megpöckölni tudja, minek következtében a bőr a felsőléc alját súrolva jut be a hálóba. De bejut! És ezzel 4:3 a Nyárliget javára. Világszenzáció!
Erre inni kell. Mindenki kiissza korsóját, s mintha ők lettek volna a történelemformáló gól elkövetői, mosolygós elégedettséggel néznek körbe. De Ágostonnak pontosítania kell:
– Remekül emlékszel a legapróbb részletekre is. Egyet leszámítva. A labda ugyanis nem a felső lécet, hanem a bal kapufélfát érintette.
Varga letörli szájáról a sörhabot, bólint, majd mégis megrázza a fejét.
– Nincs igazad. A felső lécet!
Ágostonban megáll az ütő. Hisz mintha tegnap történt volna, úgy látja maga előtt az eseményt. És maga előtt újra lejátszva, tizedmásodpercről tizedmásodpercre követni tudja a labda útját a bal kapufáig, s onnan a hálóba. „Csak tán nem hibbantam meg?” Különösen aggasztó, hogy Kovács és Pillinger buzgón helyesel Vargának. Ágoston rájön, hogy ezek itt hárman összeesküdtek ellene.
– Ha száz hülye bizonygatja, hogy a felső lécet érintette, a tény akkor is tény marad: a bal kapufáról…
A szomszéd asztaltól felugranak szétválasztani őket. Ez menti meg Ágostont az ütlegektől.

– Még csak szombat! – mondja Májer Stefi a kapuban állva. Ágoston meginog.
Erzsire gondolt ma egész nap, és észre sem vette, hogy nem haza, hanem a nő házához érkezett.
– Igaz. Szombat van. Elnézést.
De nem mozdul a férfi. Stefit nézi. Azon szűk nadrág és kötött pulóver van.
– Jöjjön be, ha már itt van – és a lány félreállva befelé mutat.

A kertben kevés virág, de azok szépen kinyílva. És szikladarabok. A férfi emlékszik, hogy ezeket Erzsi egyik csodálója küldte. Nem tudni, mit akart velük. Vagyis dehogynem!
A nagyszobában ülnek le. Rend van. A politúr és a tükrök ragyognak. A teraszablakon méhek másznak. Ágoston megrendül a kis szorgalmas állatok láttán. Szeretné megsimogatni őket. Pedig allergiás a méhcsípésre. Attól viszont, amit a szekrényen lát, meghökken.
– Nyúlászkodsz? – kérdi a felaggatott kis prémdarabkákra mutatva.
– Nem. Miért? Ja, azok nem nyúlgereznák, hanem pézsmapatkány bundák.
– Patkány? – s a férfi megborzong.
– Pézsmapatkány. Nagyon értékes. Anyám kapta őket valakitől.
– El akarjátok őket adni?
– Nem. A moly ellen valók. Az egész lakásból kiűzi őket a szaguk.
– Én nem érzek semmilyen szagot.
– De a molyok igen.
Ágoston feláll, és megsimogatja az egyik bundácskát. És azt képzeli, hogy Erzsi ágyékát simogatja. Majd azt, hogy Stefi ágyékát. Újra megborzong. De az már kellemes borzongás.
– Te lány, az anyád sokat jelentett nekem.
– Azt elhiszem. Ő sok férfinak jelentett sokat. Kér egy teát?

– Eljöttem, mert vasárnap van – mondja másnap Ágoston a lánynak.
– Igen. De nincs itt az anyám. Majd talán a jövő vasárnap jön. Vagy az azutánin.
– Innék egy teát.
Nem isznak teát, hanem szó nélküli üzenetváltással bevonulnak a hálószobába, és ott egymásnak esnek. A gyors vetkőzés közben repülnek a gombok.

Ágostont az élmény is úgy tarkón vágja, hogy az aktus után rendeznie kell magában a történteket. A lány profizmussal irányított. Még az anyja (és erre a gondolatra megremeg a férfi) sem volt ennyire gátlástalan. Ha behunyja a szemét és visszagondol, egy csupasz testű kígyó jelenik meg előt­te. Körbenéz az ágyon. Nincsenek vérnyomok.
– Stefi, neked nem ez volt az első?
– Az kellett volna legyen?
– Olyan fiatal vagy még!
– Tizennyolc elmúltam. A háború előtt a lányok ilyenkor már férjnél voltak.
– Ez igaz. De hisz éppen ez az! Hogy ők férjnél voltak, te meg nem vagy. És mégis…
– Ó, érzékeny, igényes lélek! A lány várjon a közösüléssel a…
– Közösülés?
– …várjon vele a nászéjszakáig? De akkor meg minek másztál rám?
– Mert férfi vagyok. Mohó. Meggondolatlan. Bűnt követtem el.
A lány megenyhülve folytatja:
– Ne vádold magad miattam! Legalábbis ne túlzottan. Felnőtt vagyok. Úgy döntöttem, lefekszem veled, és megtettem. Jó volt. Nem bánom. Hülye az, aki vár. A régi rendszerben ment ez így. Vagy akkor sem várt mindenki?
– Nem mindenki, de azért a többség…
– Rohadt egy rendszer volt az, nem?
– Az volt.
– Tűnjön el, mindenestül! Az erkölcse legelőször! „Aki szereti a testi szerelmet: az kurva!” Fújj! Tiszta középkor.

A nyárligeti vasgyár valójában csak egy kis öntöde. Negyven személyre szállítanak ide ebédet Ágostonék. A mai menü: hamis gulyásleves és főtt gríz szilvaízzel. Jár két szelet kenyér is hozzá. A munkások hiányolják a húst, de azért kanalaznak szaporán. (Nyárligeten minden férfi gyorsan eszik.) A végén, már cigarettával a szájban, elmennek rágyújtani. Doktor Paulinyi, a kohómérnök marad. Segít összeszedni a tányérokat és kivinni az edényekkel teli ládákat a lovas kocsira. Paulinyinak, látszólag, nem dehonesztáló ez a munka. A megmaradt kenyérdarabokat a zsebébe csúsztatja.
– Miért csinálja ezt, mérnök úr? Éheznek? – kérdi Ágoston.
– Nem. De a lágerben koplaltam annyit, hogy képtelen vagyok elviselni a pocsékolást.
– Szibériában vagy Auschwitzban volt?
– A Donbászban. Öt évet. A halottak combjáról lerágtuk a húst, úgy éltük túl a teleket. Ezt az ukránoktól tanultuk. Nekik ebben ’32 óta már gyakorlatuk volt. Ezeket a kenyérdarabkákat megszárítom és lereszelem. Egy kis olajon megpirítva és megcukrozva csemege. Legalábbis jobb, mint ez a vizes-lekváros gríz.

Ágostonnak nemcsak kellemetlen nézni a mérnök urat, hanem bosszantó is, mert Stefi elvárja tőle, hogy az ételmaradékot ő kapja meg. Vagyis Buksi.
– Hát ez nem sok – mondja a lány a zacskóban lévő két kenyérvégre.
– Ennyit tudtam szerezni. És szeretném megnézni Buksit. Ha már hozzájárulok a kosztjához.
– Menjünk! De ez titok!
A harmadik szomszédnál nyitva a kapu, egy másodperc alatt befordulnak az utcáról a portára. Tirpák hosszúház van rajta. Mint amilyenek a bokortanyákon szokásosak.
Szimcsák néni a tornácon ül, és zoknikat stoppol. Szimcsák bácsi újságot olvas. Ami nem tetszik neki benne, áthúzza.
A pitvarban és a nagyszobában unokák. Két kislány babázik, két fiú malmozik. Zavaró a csípős ürülékszag. A kisszobában Buksi. Felröffen a vendégek érkezésére. A kenyeret azonnal bekapja. Kenyéren él. Mivel sertéstápot nem lehet kapni. Minden nap más hozza neki. Szimcsákék nem etetik, mégis övék lesz a hús harmada, mert az elrejtésével ők vállalják a legnagyobb veszélyt. És nekik kell elviselni a szagát. De ha karácsonyra eléri a tervezett százötven kilót, minden sertésrészvényes elégedett lesz. (Az érkerti hentes, ha hús érkezik, húsz dekát ad egy családnak. És még így sem jut mindenkinek.)
– Milyen csodás állat a disznó! – mondja Stefi a kéjesen forgolódó Buksit szemlélve. – Mennyi csecsbimbója van! Egy tucat kismalacot tudna egyszerre szoptatni.
– Ez nem, mert kan. De a koca igen.

Visszatérve, a férfi Stefi mellét kényezteti. Aztán eggyé olvadnak. Szétválva a férfi könnyezik.
– Mi van veled, Ágoston? – kérdezi a lány.
– Semmi. Csak úgy érzem, igazából most ért véget a láger.

Ágoston a házuk udvarán találja Sanyit. A fia előtt újságpapírral letakarva a nagyasztal, azon alkatrészek, szerszámok.
– Hát ez meg mi?
– Szivattyú.
– Kutat akarsz fúratni?
– Nem. Csak tanulmányozom a szerkezetét. Nagy terveim vannak. Mert… ami adott, az adott. Változik a világ, és akár a vesztébe, akár egy jobb jövő felé halad, nekünk is változni kell vele. Pontosabban: nekünk kell megváltoztatnunk.
– Hová akarsz kilyukadni?
– Az órás szövetkezetnél mindenkinek be kell lépni egy mozgalomba. A Párt és a DISZ is követeli. Százalékhajszoló sztahanovisták nem lehetünk, mert az órához, a finom szerkezetekhez idő kell. Hulladékmentesí­tő korbennyikovisták sem lehetünk, mert nálunk szinte nincs hulladék. Az újító mozgalom való nekünk!
– Új órát akarsz feltalálni?
– Akár azt is. De miben igazán mesterek az órások? A kicsinyítésben! Az első mechanikus órák toronyórák voltak. Aztán kétszáz év múlva már hasonló elven működő, de egy zsebben elférő órákat készítettek. Manapság pedig akkorka karórák vannak, hogy jó szem kell hozzá, ha valaki le akarja olvasni az időt. Kicsinyítés! Ez a lényeg!
– És te ezt a vízszivattyút akarod lekicsinyíteni?
– Ennek egy részét. Az elektromos motort. Először akkorára, mint egy zsemle. Aztán, mint egy tojás. Aztán, mint egy gesztenye. Aztán, mint egy gomb.
– És ez mire lesz jó?
– Számtalan felhasználási lehetősége lesz. A legfontosabb az, hogy beépíthetjük a szívgyengeséggel küszködők szívébe. A gép segíteni fog a vér pumpálásában.
– Ehhez nemcsak mechanikai, hanem nagyon sok orvosi ismeret is kell.
– Beiratkozok az orvosi egyetemre. És párhuzamosan elvégzem a mű­egyetemet is.
– Csak ne olyan gyorsan! Még érettségid sincs. A gimnázium maga négy év.
– Nem kell gimnázium. A Párt és a DISZ ajánlásával két év alatt szakérettségit tehetek.

Ágoston a következő látogatáskor egy kerékpárt talál Stefiék háza előtt, egy gömbjuharhoz láncolva. Fekete, felsővázas, vastag abroncsos férfikerékpár. Bár nők is járnak ilyennel, ez férfié. Ágoston érzi. És azt is, ahogy elő­ször hideg veríték lepi el a homlokát, majd szúrós düh hatol tüdejébe. „Hát kurva ez a kismadár! Persze hogy az. Különben nem adta volna magát olyan könnyen!”
Elhatározza, meglepi őket. Lábujjhegyre állva beles a kerítés fölött. Az udvaron nincs senki. Lenyomja a kerítésajtó kilincsét, s akkor nyikorogva kinyílik a házajtó. Beszélgetés foszlányai jutnak el hozzá. Majd, ahogy azok kilépnek a teraszról, minden szót ért már.
– Nagyon aranyos vagy, Pali, hogy így aggódsz az érettségim miatt, de inkább magaddal kéne törődnöd. Én jeles voltam minden évben, te meg bukdácsoltál.
– A tételekre azért, gondoltam, szükséged lehet.
– Neked meg egy jó nagy kufircolásra lenne szükséged. Így van?
– Hát lehet róla szó?
– Számodra ez a hajó már elment. Egyszer volt. Egyszer volt, hol nem volt, és annyi. Tudom, hogy rossz hírem van, de azért…
– Nincs rossz híred. Csak akit elutasítasz, az szid.
– És te is fogsz?
– Én? Miért tenném?
– Mert hogy nem lesz közöttünk már semmi.
– Nem lesz?
– Ezt mondom!
– Mit csináljak most?
– Tapadj rá Lujzikára! Nála van esélyed.
– Legalább még egyszer nem lehetne?
– Nem.
– Van valakid?
– Hogy van-e? Talán van.

Ágoston belép a pékség kapubejárójába, míg a fiú elkerekezik, utána viszont azonnal megrántja a harangocskát.
– Kihallgattam, mit beszéltetek az előbb – támad a lányra.
– Igen? És? Meg vagy elégedve?
Stefi olyan önérzetesen kérdi, hogy a férfi meginog abbéli szándékában, hogy lelkiismeret-furdalást keltsen Stefiben.
– Kiadtam az útját, nem hallottad?
– Végül is, igen, kiadtad.

A megcsaltság veszélye felkorbácsolja Ágoston érzéseit, s mint ragadozó veti rá magát Stefire. Aki, jó politikával, vállalja a leigázott szerepét. Háromszor is. Aztán, még jobb politikával, elhiteti Ágostonnal, hogy amúgy is inkább neki, a lánynak van félnivalója.
– Kifacsarlak, Ágoston, hogy más nőre ne legyen már kedved. És legfő­képp erőd ne legyen.
– Nem akarok én mással kikezdeni.
– Azt mondják, annak a férfinak, aki egyszer megcsalta a feleségét, nem számít már, hányszor és hány nővel lép félre.
– Kik mondják? A mindentudó vénasszonyok? Rám ez nem érvényes!
– Ezt örömmel hallom. Na, gyere, újra megjött a kedvem.
Stefi ezt meztelenül hason fekve, a lábaival kalimpálva mondja. A férfi óvatosan alányúl, hogy megfordítsa, de a lány a fejét rázza.
– Nem, nem, most így fogsz belém hatolni.
– De hát…
És Ágoston elképzeli, hogy aktus közben nem a lány arcát, hanem annak fenekét látja, ami meghökkenéssel, majd addig nem tapasztalt izgalommal tölti el.

Az augusztus végi