– Te mit iszol, hogy elaludj? – fordul egyik néni a másikhoz. Barátnéja nem válaszol, félig lecsúszva a padban csak laposakat pislog, és serényen járatja legyezőjét. A Szt. Katalin Bazilika kereszthajójának padjában ülnek. Miután válasz nem érkezik, reménykedve felnéz az oltárra, majd folytatja. – Én a kamillával próbálkozom. – Erre is csak sűrű legyezés a válasz. – De nem nagyon használ...
A forró júliusi nap sugarait némileg megszelídítik a bazilika vastag falai, ide jönnek hűsölni a nénik, ők tudják a legjobban, hogy a júliusi kánikulában minden medencénél többet ér egy jó templom. Végre megszólal a legyezős barátné:
– Azért... ez mégsem a leghűvösebb templom... – nem elégedett a választással.
Barátnéja egyetértően sóhajt, de nem mozdulnak, most már jó lesz ez is. Megragadja a keze ügyébe kerülő laminált énekszöveget, és ő is legyezni kezdi magát.
– Ma indult a plébános úr szabadságra... – mondja csalódottan a legye­zős néni.
– Eehhh... – válaszolja barátnéja, ami sok mindent jelenthet itt. Jelentheti, hogy jó neki, vagy hogy minek egy papnak vakáció, vagy hogy bárcsak én is vele mentem volna... Néha csak annyit jelent, hogy eehhh, mint valószí­nűleg most, ezen a tompa júliusi késő délutánon.
Aztán az első néni, a laminált lapos, hirtelen gyanakvóan hátrafordul, megérzi, ahogy az emberek általában megérzik a tarkójukon vizslató szemet, hogy valaki figyeli őt. Fél szemmel végigmér engem, aki öt sorral hátrébbról lesem őket, gyors, figyelmeztető pillantást küld barátnéjának: egy idegen a soraik közt... Egyszerre rám néznek, majd hallgatólagos megegyezés alapján elnémulnak.
Én meghúzom magam a padban, és úgy teszek, mint akit nagyon érdekelnek a mellékoltár festményei, a puritán famennyezet vagy a városnegyedek (contradák) kitűzött zászlajai, tekergetem a nyakam minden irányba, őket gondosan elkerülve, közben pedig reménykedem, hogy megszokják vagy gyorsan elfelejtik jelenlétem, feloldódnak, és tovább pletykálnak majd a plébánosról. De a nénik nem rohannak sehová, nekik van idejük, kitartóan ülnek csendben, csak a betévedő turisták ténfergése hallatszik, lépteik szertegurulnak a templom padlóján.
Megérkezik egy harmadik öreg is, ősz göndör haja, virágos inge van, körülményesen helyet foglal két csendben üldögélő barátnéja között, ő is legyezőt húz elő, majd mikor mindennel kész, az első nénihez fordul, a laminált laposhoz.
– Láttad, hogy az ereklyetartó előtt átrendezték a padokat? – hangjában méltatlankodás és gyanakvás. Barátnéja talán felvonja a szemöldökét, bár hátulról csak a ritkuló haját látom, de talán felvonja szemöldökét, és némán ingatja fejét, jelezve, hogy nem vette észre. Vagy azt próbálja jelezni így, hogy most nem beszélhet, idegen van hallótávolságon belül.
A nénik hűsölnek a vastag templomfalak közt, legyezőik időnként lelassulnak, aztán ha véletlenül elhúz fejük felett egy-egy légy, ismét felélénkülnek. A bazilika csendespihenőjét ajtónyikorgás szakítja meg, a sekrestyéből előlép a pap. Nyilván a helyettes. Arany serleggel a kezében elhalad mellettem, a nénik mellett, akik biccentenek neki, Laudetur, padre, átbújik az oltár köré húzott bíbor zsinór alatt, és az asztalra teszi a kelyhet. Megigazítja a reverendát csípője körül, majd egy oldalsó faliszekrényhez lép, kinyitja, megnyom néhány gombot, csavargat egy tekerentyűt, mire felserceg a vastag téglaoszlopokra szerelt hangszóró. Szétnéz a kongó templomban, ahova továbbra is igyekszik betörni a júliusi forróság, de nem tud, ahol tovább lézengenek a városi turisták, és tovább lélegeznek a legyezős nénik, reménykedve nézik őt a kereszthajó padjairól, mintha tőle várnák a megváltó hideget vagy a könnyű éjjeli álmot. A pap elbambulva figyeli a két gyertyatartót az asztal szélén, aztán hirtelen felindulásból felcseréli őket. Mára sem lett több hívő, gondolja, de nem panaszkodik, néhány néni is jobb, mint a sehány. Megpaskolja a hófehér terítő lelógó sarkát, az órájára néz, még van három perc félig, aztán még félóra a kezdésig. Visszabújik a kordon alatt, és újra eltűnik a sekrestyében, talán hogy még igyon egy kávét kezdés előtt.
A három hűsölő néni egyenletesen szuszogva és legyezőt csattogtatva, csendben vár, az ő időérzéküknek három perc csupán három pillantás. Amint a három komótos pillantás letelik, megszólalnak a harangok, s a fő néni, a laminált lapos, akin látszik, hogy ő a kis közösség feje, hirtelen megállítja szemei előtt az énekeslapot, és öblös hangon belehasít a hatalmas templombelső csendjébe: ellentmondást nem tűrően megkezdi a rózsafüzért. Ave, o Maria, piena di grazia... Az első sor után csatlakoznak a barátnék is. A lézengő turisták megzavarodva állnak meg egy pillanatra, rosszallóan néznek körül, mintha valami illetlent hallanának, összevont szemöldökkel keresik a hang forrását a tágas templomban. Aztán amikor megpillantják a legyezős társaságot, szemöldökük kigubancolódik, mégis idevaló ez a hang. Gyorsan telefont ragadnak, és lopva filmezni kezdenek, végre valami élő, valami helyi!
A rózsafüzér monoton soraiban a nénik kisimulnak, az ismerős mondóka közben eltávolodnak a profántól, bosszúságaik, vágyaik és ráncaik Katalin szelídre hűti. A hűs bazilika vegyes közönsége akarva vagy akaratlanul, hittel vagy hitetlenül, de együtt lehel hálát a szentnek s a vastag falaknak ezen a fojtogató júliusi késő délutánon.