[Látó, 2010. október]


 


Eljár a fellegem. Eljárok alatta.
Köszönöm kenyerem, adta vagy nem adta.


Engem már kötöztek szép nemzedékhez.
Nem ért a melegünk egy fecskefészket.


Sosem mi hagytuk el magunkat itt lenn.
Egyenként sírtunk, amikor elhagyott az Isten.


Idomítottak már Nagy Lászlóhoz.
Tőle is távolít vagy száz lóhossz.


Az egyik sírva cipelte temetőbe
azt, aki tudta már jó előre,


hogy nem elég ingujjban védekezni,
de husánggal verni, ki végünk kezdi!


Kergetni át hegyeken, határon.
Annyi nyomuk legyen, mint égen a madárnyom!


Jaj, még mindig serkenthet itt valami.
Ha a jelent is bírnánk bevallani!


E sorból egy közjegyző majd csak kiállít.
De ma még gyűjtöm korunk relikviáit.


Nagy csend veszen körül. Szinte halálos.
A csendhámozók titka mindent alámos.


Magunkért kötődztem Istennel. Nem voltam eretnek.
Templomban köpdöstek, akik ma temetnek.


És húzzák a harangot, kik egykor szerettek.


2010. aug. 10.