Ablakaim az utcára néznek, hallom 

az ismeretlen lépteket, van, hogy a ház 

előtt megállnak. Felismerek egy szürke 

szempárt, nézi az örökkévalóság bunkerét, 

ahol élek, örökzöldek kibomló lombját, 

nem lép a fakadó fűre, hallgatja a zenét, 

mi körülfolyja a házat, beles az ablakon, 

elmereng a sötét szoba nyugalmán, nézi 

a kormos kályhát, a mennyezet gerendáit, 

festmények, könyvek sorát, s megérinti 

a házfalon futó vadszőlő csupasz indáit. 

Nem lát meg az üvegen túli fénytörésben, 

mégis mintha találkoznánk, hisz együtt 

nőttünk létből létbe lépve, s szólt is 

hozzám nappali álmokban, mint fenn, 

úgy lenn, mondta. Bár fent van a minta, 

de lent, mint a légypapírra tapadt lények 

fájdalma, csak a keserves hullámzás 

a sose szűnő huzatban. Nem mozdulok, 

nehogy elriasszam, talán belép szobámba 

is egyszer, megáll az ablak mögött, átölel, 

s eldúdolja más egek s a feledés édes dalát –