EsszéLátó – 2010. május

Az olvasó: 1956-ban a levert magyar forradalomból menekültél Franciaországba. Huszonhárom éves voltál akkor. Francia szakot végeztél, de nem tanulmány­útra mentél, ott maradtál. A bevándorló másképpen éli meg a külföldet, mint az oda látogató turista. Közelebb kerül az idegenség élményéhez, ráér gondolkodni róla. Megpróbálnád-e jellemezni, elemezni idevágó tapasztalataidat, körvonalazni szempontjaidat?
A szerző: Próbáljuk meg.
Az olvasó: Sok időnk nincsen, kezdjük hát in medias res. Meddig érezted magadat idegennek?
A szerző: Azt hiszem, addig, amíg a befogadó ország jelenségeit, megnyilvánulásait alkalomról alkalomra összehasonlítottam a magyarországi szokásokkal. Amíg a megfigyeléseimet úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a franciák így meg úgy néznek ki, így meg úgy gondolkoznak, viselkednek, öltözködnek, esznek, szeretkeznek stb. Az első rés ezen a közhelyfalon akkor nyílt, amikor megkülönböztettem a francia egyéneket: az egyik rokonszenves, a másik gyűlöletes, az egyik bice, a másik bóca, okos, buta, szőke, barna, közönséges, választékos. Ha úgy tetszik, arról a változásról van szó, amelytől fogva ugyanúgy tájékozódtam közöttük, ahogyan ők egymás között. A következő lépés az volt ebben az irányban, amikor már nem a befogadó ország észjárásán bosszankodtam, hanem valamelyik francia csoportosulás felelősségét vettem célba, a jobboldal vagy a baloldal elfogultságát, rossz indulatát szidtam. Vagy amikor a robogómat majdnem fel­döntötte egy kocsi, akkor nem a francia autóst szidtam, hanem „azt a vidéki tahóját neki”. Még élveztem is a párizsi bennfentességemet. A követ­kező lépés az volt, amikor már annak sem tulajdonítottam jelentőséget.
Az olvasó: Biztos időbe tellett azért. Te fokozatosan így érezted, de veled közben hogyan éreztették?
A szerző: Éreztetni persze éreztették, de egyetlen kivétellel nem úgy, hogy szenvednem kellett volna tőle. Persze amaz alkalom kínos volt. Mikor megszereztem a Sorbonne-on a franciatanári diplomát, pénzkereset után néztem. Be­mentem a Közoktatásügyi Minisztériumba, hogy kapjak egy gimnáziumban tanári állást. Az előadó, akinél kilincseltem, kíméletlenül eltanácsolt, pedig az École Normale Supérieure ajánlását vittem: soha az életben nálunk állami tanár nem lesz, keressen valamit az egyházi középiskolákban. Ha akkor hagynak gim­náziumban tanítani, sosem kapok katedrát az egyetemen. De ott a minisztériumban persze éreztem a megaláztatást. Nemegyszer történik ilyesmi emigránsokkal, hogy a mellőztetés becsvágyra sarkallja őket.
Az olvasó: Különben soha máskor nem viselkedtek veled ellenségesen?
A szerző: De, ezt már meséltem, a lille-i egyetemen folyamatosan próbáltak velem kitolni a „sztalinisták”. Ők nem az idegent támadták bennem, hanem az „árulót”, aki otthagyta a szovjet paradicsomot.
Az olvasó: Mégis, nem azért mertek támadni, mert az idegent gyengébbnek érezték?
A szerző: Mondasz valamit. Az idegen többnyire gyengébb. Sokszor akkor is annak érzi magát, ha a valóságban képességei szerint nem az. Erre a kisebbségi érzésre lépten-nyomon rájátszanak a befogadó országban. Még a civilizáltakban is. Rájátszanak a barátok is, kedvesen, vállveregetőn. Elég egy hibásan kiejtett szó, egy szokatlan gesztus, egy tájékozatlan kijelentés. Ha valami, amit egyébként tudsz, egy utca vagy egy sütemény neve, hirtelenjében nem jut eszedbe, a társad úgy szolgál rögtön felvilágosítással, mint aki a tudást elsőszülöttként birtokolja. Amely tudást te, idegen, zavaróan megsérted, mondhatni barbárul.
Az olvasó: Ha ez tudás kérdése, az idegen gyengesége nyilván megszűnik, amikor a szükséges ismereteket elsajátítja.
A szerző: Legalább két jellegzetes alapállást lehet megkülönböztetni. A franciák örülnek, ha az idegen az ő képüket utánozva, az ő nyelvükön akadálytalanul érintkezik velük, az angolok viszont tolakodónak, parvenünek tartják azt, aki majmolja őket.
Az olvasó: Melyik a jobb?
A szerző: Döntsd el magad! Az angolok gátlástalanul kioktatják a rokonszenves idegent, aki az ő szokásaikban avatatlannak mutatkozik. A franciák pedig a legjobban teljesítő idegent is lenézik, ha másképp nem, a háta mögött, mert az ő született tökéletességük hitelesen nem elsajátítható.
Az olvasó: Szóval akár asszimilálódol, akár megmaradsz disszimiláltnak, gyengeségedtől nem szabadulsz.
A szerző: Ezen belül persze meg lehet különböztetni fokozatokat.
Az olvasó: No igen, de ilyen képtelen és megoldhatatlan helyzetbe nemcsak más nációk közé vegyülve keveredhetsz. Úgy rémlik, hasonló esetek minden társadalomban előfordulhatnak, nem csupán külföldön.
A szerző: Igaz. Amikor például én az ötvenes évek elején, Magyarországon főiskolai hallgatóként osztályidegennek minősültem, elvben ugyanazt éltem meg, mint amikor emigráltam. Gyakorlatilag azonban rosszabb közérzetben teltek napjaim, mint bárhol nyugaton, ahol kikezdhettek ugyan, de ki nem rúghattak állásomból, ki sem telepíthettek stb.
Az olvasó: Vagyis az ember a saját országában is lehet idegen.
A szerző: De még mennyire. Sokkal inkább a társadalom milyenségétől függ, hogy ki és mennyire idegen. Nációról csak felületesen beszélünk.
Az olvasó: A társadalom mondja meg ezek szerint, hogy ki az idegen.

A szerző: Vagyis idegen lehetsz bárhol, elég, ha a társadalom rád mondja, hogy nem egyezel az uralkodó értékrendszerrel. Amiért is magától különbözőnek tart, elzárkózik tőled, közönyével sújt, rosszabb esetben kitaszít.
Az olvasó: Ha jól értem, az idegenségnek távolság a tartozéka. Büdös volna az idegen? Minden idegen büdös?
A szerző: Valamilyen büdös, ellenséges démon szunnyad benne, ez bármikor felébredhet, megcsinálhatja a bajt. Az idegen erkölcstelen. Az idegen hitetlen. Az idegen áruló, az övéivel szűri össze a levet miellenünk. Nyerészkedik rajtunk. Élősködik. Ránk hozza a mételyt. A kankót, a szifiliszt, az AIDS-et. Az idegen ünneprontó. Lányainkat is megrontja. Üzekedik. Szívtelen pinahajcsár. Az idegen szőrös. Az ördöggel cimborál. Felforgató. Törvényszegő. Sárba tiporja rendünket, hagyományainkat. Szokásainkat kicsúfolja. Szentségtörő. Lábat mos a szenteltvízben. És mégis büdös. Már messziről be kell fognunk az or­runkat, ha közelít, ha közénk furakodik. Ha elszívja előlünk a levegőt.
Az olvasó: Ahol ő mesterkedik, mi jobban egymásra ismerünk. Ezt akarod mondani?
A szerző: Ahol ez a határvonal megjelenik, ott egy csoport, egy közösség érvényre akarja juttatni magát. Akár úgy, hogy kimutatja erejét. Akár úgy, hogy erősnek képzeli magát.
Az olvasó: Te is játszottál ilyen erősítő szerepet?
A szerző: Nyilván, bár nem szándékosan. És persze többnyire nem is került ilyesmi szóba. Csupán hatodik érzék segítségével éreztem rá tudatosodásra környezetemben. Olyasmi játszódott le, mint amikor egy izom valamilyen késztető kihívásra megfeszül. Általában, amikor valamilyen normát nem tartottam tiszteletben.
Az olvasó: Akkor téged veszélyesnek észleltek?
A szerző: Saját országomban az éberségükre esküvő elvtársak mindenképpen. Em­lékszem, a főiskolai tanulókörben, amikor váratlanul kijelentettem, hogy nem megyek a többiekkel ócskavasat gyűjteni, egy emberként úgy néztek rám, mint Matuska Szilveszterre, aki fel fogja robbantani a szocializmus felé vezető vasúti hidat. Pedig különben nem volt valami összetartó társaság. Aztán persze Franciaországban is játszódtak jelenetek. Például egy társasházgyűlésen, amikor védelembe vettem a házmesternőt, akit ki akartak dobni, mert portugál volt, az egyik főkolompos banya jól hallhatóan odasúgta a szomszéd asszonyságnak: c’est aussi un métèque (ez is egy jöttment), és sivalkodásba fogott: már saját la­kásomban sem lehetek otthon! De talán Kínában, turistaúton gyűjtöttem be a legékesszólóbb emléket: Suzhou-ban a nyugdíjba vonult mandarinok lakóparkjában megálltam egy kis ívelt hátú hídon, és megpróbáltam elképzelni, ahogyan az egyik hajdani, poétikus lelkületű udvaronc a mesterséges tavacskában tükröződő holdsarló finom remegését köszöntötte éjjel negyed egykor tömör dalban, melyet vendégei copfjukat elmélyülten ingatva élveztek. Iszo­nyatos ütés ért akkor, amitől belefordultam a vízbe. Egy kolhoz kitüntetett dolgozói néztek le rám, mint egy eltiport pondróra. Vélhetően útjukban álltam, s mivel a magamfajta idegenről tudták, hogy nem tud kínaiul, hátba vágták istenigazában, hogy takarodjék a hídról. Egy emberként néztek le rám, a csuromvizesre, az ő ferde szemükkel. És némán.
Az olvasó: Az idegen a közléshiány kiváltója és hordozója?
A szerző: Szinonimája például a gyerek. Máshonnan kerül a világunkba: nem ért minket, mi nem értjük őt, s leginkább azon iparkodunk, értsen meg már minket, tanulja meg a nyelvünket. Mi csak tessék-lássék gőgicsélünk neki és cuppogunk, nem érdekel igazán, amit közölni próbál, az majd elmúlik. Az ő nyelve egy nem-nyelv, kiváltképpen arra jó, hogy a mi felnőtt nyelvünk magas színvonalú közlésképessége felől semmi kétségünk ne legyen.
Az olvasó: Mert volna erre okunk?
A szerző: De még mennyi. Egész könyvtárnyi irodalom panaszkodik erről; a XIX. század óta elszaporodtak az idevágó elméletek.
Az olvasó: És a gyerek ettől mentesít minket?
A szerző: Ha azt nézzük, hogy előbb-utóbb magunkhoz idomítjuk.
Az olvasó: Hogyan lehetne másképp nézni?
A szerző: Hát úgy, hogy mi is lehetünk hasonlatosak a csecsemőhöz. Csorgatjuk elnyílt szánkat, és mássalhangzó nélkül oázunk. Akkor persze becsuknak men­helyre, tébolydába.
Az olvasó: Aki csorgatja a nyálát, és mássalhangzó nélkül közöl, az mind esztelen?
A szerző: Fenyegető. Mint Dionüszosz Apolló nélkül.
Az olvasó: Az őrült is idegen?
A szerző: Elidegenedett, elidegenítő. A többség annak tartja. Nem lehet vele mit kez­deni. Másképpen jár az agya, mint a nem őrült embereké. Másképpen felel, ha felel. Nyivog például, amikor a megfelelő válasz az lenne: köszönöm szépen, jóllaktam, nem kérek többet, igazán finom volt, ez a kedvenc ételem, és úgy is van elkészítve, ahogy szeretem, de, sajnos, nincs már több hely, és különben is, jön utána még valami felséges. És ha tovább erőltetik, hosszan, ellenségesen elbődül, rávicsorít a háziasszonyra, esetleg beleköp a ruhája kivágásába. Be­kö­vetkezik a rövidzárlat. Az őrült dekonstruálja az illemszokást, vagyis a rendet, amire a társadalom, az emberélet épül. Az ő mindentől idegen logikája azért félelmetes, mert azt szemlélteti, létezhet az ésszerűséggel szemben egy erő, amelynek jelenléte néhány emberben feltételezhetővé teszi ottlétét minden emberben. Be nem vallható lelkiismeret-furdalást okoz. Hamlet is erre utazik, amikor bolondnak tetteti magát. Megmásítja azonosságát. S attól kezdve, hogy a többiek nem ismernek rá, ijesztően felforgatónak tartják, nem kívánatos idegenként kezelik. Ő tükröt tart annak, ami ki nem mondhatóan a királyi udvar tudata mélyén lappang.
Az olvasó: Most már ott tartunk, hogy a tudatalatti is idegen. Vele ugyanúgy nem beszélünk, mint egy vadállattal, amelyikkel nem tudjuk magunkat megértetni. Túlzásba viszed az analógiát. Ha ez így van, miért használunk más meg más szavakat jelölésükre?
A szerző: Az idegen az irodalomban gyakori figura, de ha jobban odafigyelsz, mint jelenség magában foglalja az irodalom lényegét. Vajon nem kell e minden mű­nek más meg más szavakkal mondania a világot, mert a világgal nem lévén azonos, teljesen és véglegesen soha sem mondhatja? Pláne nem a benne feszülő démoni irracionalitást. Csupán azt mondhatja, amit elképzel róla. A szavait vál­togatva.
Az olvasó: Lehet, rád hagyom. Azonban az „idegen” is csak egy szó. A gyerek, a bolond és az irodalom viszont három különböző dolog. Hogyan hozod ezeket közös nevezőre?
A szerző: Hányszor magyarázzam? Azzal lehet őket közös nevezőre hozni, amit az „idegen” magában foglal. A nemléttel. Ők önmagukban nincsenek, vagy ha vannak, jelentésüket a társadalomtól kapják. Önmaguk nemlétével azonban fe­nyegető bírálatként hatnak a társadalmi érzékenységre. Mi lenne, ha... Az idegen kritikai helyzete aláássa a hitet, amely szerint a társadalom és az élet felbonthatatlan szövetséget kötöttek. Az idegen a halál! – nem egy gyenge koponyában egy rémült hang felsikít, s egy hörgő, vad hang hozzá ordít: halál az idegenre! Aztán neki a kisebbségnek, neki a védtelennek.
Az olvasó: Mért nem mondod azt is, hogy az élet elleni támadás kiváltja, önvédelemből, az élet igenlését?
A szerző: Végső soron szükség van rá. Ha nem léteznének idegenek, ki kellene őket találni. Ugyanezt lehet kijelenteni a halálról. Ha nem lenne halál, megcsappanna az élet értéke.
Az olvasó: Ezek lehetnek a társadalom önző szempontjai. De mit gondol magáról az idegen? Különben is figyelem, hol az egyik, hol a másik nevében beszélsz elég önkényesen.
A szerző: Ebben a viszonylatban mindegyik idegen a másik számára.
Az olvasó: Persze, csak az egyikről a szociológia, a másikról meg a pszichológia adhat számot. Maradjunk ez egyszer a pszichológiánál. Beszélj konkrétan ma­gadról. Idegennek tartod-e magadat, és ha igen, milyen idegennek lenni?
A szerző: Az időtől függ. Más volt kezdetben, más egy fél évszázad múltán. Kez­det­ben természetesnek tartottam: külföldön mi lehetne más az ember, mint idegen. Nem sokat foglalkoztam az illetőségemmel, mert az ország, amelyet elhagytam, akkori állapotában nem vonzott, a külföldben viszont gazdagító ta­pasztalatok tárát értékeltem, s ez kárpótolt átmeneti elszigeteltségemért. A ha­zatérés kérdése fel sem vetődött, s amikor pedig 1969-ben először visszalátogattam, nem tudtam magamat elképzelni a szabadsághiány szűkös keretében. Mindemellett érzésben megmaradtam magyarnak, s ilyenformán az emigránsok között mozogtam otthonosan. A rákövetkező két és fél évtizedben azonban francia egyetemi tanári pályát futottam be, francia diplomával, doktorátussal. Francia feleséggel. Egyre több „bennszülöttel” érintkeztem, egyre kevésbé idegenként.
Az olvasó: Elfranciásodtál?
A szerző: Elsajátítottam az illemkódexet, tanítottam a gondolkodási sémákat. Szá­mon is kértem ezeket.
Az olvasó: Kivetkőztél az idegenségből?
A szerző: Kritikusan sajátítottam el az illemkódexet, kritikusan tanítottam a gondolkodási sémákat. Tudatomból sosem töröltem ki, hogy másképpen is lehet.
Az olvasó: Nem azt állítod, hogy számon kérted a gondolkodási sémákat?
A szerző: Hozzátéve, hogy ezekkel érnek el eredményeket. Ez a konvenció. S mindenkoron emlékeztetve a hallgatókat, hogy az irodalom lényegéhez tartozik a konvenciók felforgatása, csőbe húzása egy nem konvencionális nyelvezet segít­ségével. El is neveztek paradoxális tanárnak.
Az olvasó: Ez elismerés volt vagy elítélés?
A szerző: Úgy néztem, az értelmesek részéről elismerés. Ezek annál is inkább elfogadták, mert a szellem szabadságát a francia közoktatás maximálisan tiszteletben tartja.
Az olvasó: Amikor az Eötvös Kollégiumban tartottál szemináriumot, akkor már franciaként a francia módszerek elsajátítását szorgalmaztad az ELTE-n használatosakkal szemben?
A szerző: Nem támadtam én semmiféle magyar módszert. Igazából nem is tudom, van-e ilyen. Csupán felhívtam a fegyelmet a formalista megközelítés érdemeire, hozzátéve, hogy így is lehet. Kiderült, hogy ez akkor „másképpen-”t jelentett.
Az olvasó: És a hallgatók téged is másmilyennek néztek?
A szerző: Hát nem hazainak, az biztos.
Az olvasó: Idegennek?
A szerző: Nem egészen.
Az olvasó: Mondhatjuk úgy, hogy otthonos idegennek?
A szerző: Ez nagyjából találó fogalmazás.
Az olvasó: Ilyesminek nézhettek a franciák is.
A szerző: Ilyesminek.
Az olvasó: Ezek szerint te mégis idegen vagy, csak árnyalod.
A szerző: Talán az árnyalás lényeges dologra vet fényt. Ha elfogadom, hogy otthonos idegen vagyok két országban, akkor nagyjából ugyanúgy helyezkedem el mindkettőnek a szemléletében. Két hasonló összetételű azonosságról van szó. Mégpedig egy személyben. Amely személy bejáratos mindkét ország nyelvébe, gondolkodásába, szokásaiba.
Az olvasó: No és milyen érzés az idegenség az otthonosságban vagy az otthonosság az idegenségben? Nem is tudom, hogy mondjam.
A szerző: Amióta eljutottam ehhez a változathoz, megnőtt alaposan a szabadság­érzetem.
Az olvasó: Az ötvenhatos menekült nem ugyanezt érezte?
A szerző: Az más volt, egyszerűbb: kisiklottam egy erőszakszervezet markából. Ennyi. Szabadon mozoghattam, szabadon nyilváníthattam véleményt. Nem csuktak le érte. Visszanézve azonban arra az időre, most látom, mennyi szellemi kötöttséggel érkeztem Nyugatra. A múltam terméke voltam, noha lázadtam a múltam ellen. Mások másféle szabályai segítettek lazítani a hozott kötöttségeken, segítettek rostálni őket és vállalni a fent maradókat, miközben számomra elfogadhatókat válogattam mások gyakorlatából. Kötöttségektől, szabályoktól nem lehet mentes az élet, de legalább, ahogyan Montaigne mondja, „nous ne recevons notre religion qu’à notre façon et par nos mains.”1 Valahogyan így növekedett meg a szabadságérzetem.
Az olvasó: Megtartod mindenikből a jót, a nem kívánatost mellőzöd, el is veted. Nem olyan világpolgári tempók ezek?
A szerző: Én európaiaknak nevezném őket. Egyébként mindannyian az Unió útlevelével utazunk. Vagy te nem?
Az olvasó: Ez afféle formalitás, vagy nem?
A szerző: Számomra nem az. A mai fiatalok s az elkövetkező nemzedékek számára remélhetőleg egyre kevésbé lesz az.
Az olvasó: Pedig éppen egy híres francia poéta írta: „megvetlek, Európa! unt gátú, ócska föld!”
A szerző: Bizony ez egy leiterjakab, szegény jó Tóth Árpád ivadéka.  Rimbaud, aki a költői látomások hullámain sodródó „részeg hajó”-t beszélteti, e sorban azt mondja: „je regrette l’Europe aux anciens parapets”, ami nagyjából azt jelenti: fájlallak, ódon mellvédű Európa – vagyis fájlalom hiányodat, más szóval: honvágyat érzek utánad. Amit én is éreztem távoli utazások során. De nem érzek Európán belül.
Az olvasó: Nem érzel honvágyat Magyarország iránt?
A szerző: Egy eszményi Magyarország után vágyódom, persze, mindhalálig. Ha viszont a valóságos Magyarország hiányzik, felülök egy fapados légi járatra, és odautazom. Amikor pedig kedvem szerint már jobb lesz Párizsban, előveszem a retúrjegyet. Európán belül Ithakába vágyódni ma már alig időszerű, Ulisszesz visszaköltözhet Homérosz eposzába. Legfeljebb egy belső utazás metaforájaként érdemes előidézni.
Az olvasó: Vissza a gyerekkorba?
A szerző: Ezt már sokan eldalolták, elcsépelték. Úgy tartom, ott, ahol volt, ott nincs már. Célszerűbb csigaházként magunkkal vinni, hiszen nincsen helyhez kötve, ha az érzékenységben megmarad a hajlandóság. És játszótársat keríteni, kinek szeme sarkában mozgolódik a kuncogás.
Az olvasó: Jó, jó, ingázol, viszed válladon a kisdedet, mint Szent Kristóf, de hol van az otthonod?
A szerző: A bejelentett – Párizsban. A szellemi – a magyar nyelvben. Magyarul írok. Ha valami elfogadhatót, az először a magyar irodalmat gazdagítja.
Az olvasó: A magyar író magyar levegőt szív, enélkül nem magyar az ihlete.
A szerző: Mást nem lehet szívnia?
Az olvasó: Ne csúfolj! Én csak mondom, amit hallok.

A szerző: Nincsenek már Magyarországon sem sokan, akik ilyen provinciálisan gondolkodnak. Akik vannak, sok jót nem tesznek a magyarsággal. Hadd emlékeztesselek. A magyarok gyakran maguknak ástak vermet, de bele többnyire kívülről taszították őket, göröngyök alá mások temették az országot. Kül­po­li­ti­kában folyamatosan szerencsétlenkedtünk, nem tudtuk magunkat elismertetni, mert nem tudtuk felmérni, mások mit gondolnak rólunk. Nem is akartuk felmérni, mert nem tudtuk volna elviselni. Csak azt mutattuk magunkból, ami a mi szemünkben volt rangosító, és úgy mutattuk, ahogy mi képzeltük hatásosnak. És panaszoltuk, hogy egyedül vagyunk.
Az olvasó: Kintről könnyű.
A szerző: Kintről talán tárgyilagosabb. Fél évszázad során eleget hallottam idegenek véleményét.
Az olvasó: No és te mihez kezdtél a szájtépésen kívül?
A szerző: Kísérletbe fogtam a magam lehetőségeivel arányban. Régóta figyeltem, hogy a magyar irodalmat legtöbbször franciául tudó magyarok fordítják franciára. S arra gondoltam, olyan ez, mintha a francia irodalmat magyarra franciák fordítanák. Értelmileg esetleg kifogástalanul, de kissé mereven, hangzásban nem otthonosan. Jómagam több évi gyakorlat után eljutottam odáig, hogy irodalmi szinten beszéljek, írjak franciául. De mikor irodalmár francia feleségem – ki akkor még alig tudott magyarul – felajánlotta, lefordít tőlem prózát, ha megkapja tőlem a nyersfordítást, és elkezdte az ő nyelvén formázni a mondatokat, az világosodott meg előttem, hogy az ő megoldásai kilencven százalékban francia fülnek vonzóbbak, mint az én javaslataim, pedig én voltam az író. Mikor ő meghalt, emlékét életben tartandó megalapítottam a Nicole Bagarry–Karátson-díjat francia anyanyelvű fordítók bátorítására. Francia zsűrit hívtam életre: ennél franciák pályáznak olyan fordításokkal, amelyeket a maguk által választott művekből készítettek.2
Az olvasó: Szóval, azt próbálod elhitetni, hogy érdemes az idegeneket meghallgatni. Arról, amit ők tartanak érdekesnek, amit ők kedvelnek bennünk. De magyar részről ki fogja ellenőrizni, hogy méltón képviselik-e a magyar irodalmat?
A szerző: Az istenért, miért kellene ellenőrizni?
Az olvasó: Hát, mert idegenek válogatják, fordítják! Ugye.

JEGYZETEK

1 „vallásunkat a magunk módján kapjuk, és a magunk kezével formáljuk.” Essais, Livre II, chapitre XII.
2 A díjat 2003 óta hétszer adtuk át. Sorolom a díjazottakat: 2003. Nádas Péter, Saját halál – La mort seul à seul, Marc Martin; 2005. Szabó Magda, Az ajtó – La porte, Chantal Philippe; 2006. Tasnádi István, Közellenség – Ennemi public, Françoise Bougeard; 2007. Krasznahorkai László, Az ellenállás melankóliája – La résistance de la mélancolie, Joëlle Dufeuilly; 2008. Pap Károly, Irgalom – Miséricorde, Clara Royer; 2009. Ady Endre válogatott versei – Poèmes d’Endre Ady, Georges Korheiser; 2010. Füst Milán, Szakadék, Egy magány története – Précipice, L’histoire d’une solitude.