„Mélységes mély a múltnak kútja”* – jut eszembe egy nem ideillő gondolat. A fürdőszoba hideg kövén ülök, nem tudom, mennyi idő telt el. Körülöttem alszik a ház. A gyerek az ágyában, a bébiőr sárgás fénye a falon táncol. Az apja a nappaliban, légzésének nemtörődöm ritmusa késként szaggatja a koponyámat. Feneketlen kútba nézek (hát mégis ideillő gondolat volt…), tekintetem összekapcsolódik a mélységgel. Egyetlen apró mozdulat, egyetlen kicsi lépés, egy előrehajlás, és talán vége is lenne.

Vissza kellene mennem a szobába, de a mozgás gondolatától újra émelyegni kezdek. Gyomromba zöld színű fájdalom gyűl, fejemben az órákkal korábbi párbeszéd mondatai pörögnek végtelenítve. Szédülök. 

Gyerekkoromban a nyarakat a nagyszüleimnél töltöttem, és a nagyapám minden egyes nyáron kézen fogott: akarsz repülni? Akartam. A lánchintát már messziről látni lehetett, a vattacukor illata és a zene hívogatott. Nagyapám pénzt nyomott a hintás ember kezébe, majd rákacsintott: ne sajnáld! Az egyik nyáron új ember jött, aki komolyan vette. A harmadik kör után nagyapám félájultan húzott ki az ülésből. Akkor éreztem így magam. Csak most nem jön senki, aki hideg vízzel megmosná az arcom, és addig ölelne, míg el nem múlik a szédülés. 

– Nagyon fáradt vagyok.

– Akkor adj neki inkább tápszert, és aludj! Minek ez a felfordulás? Ez csak egy gyerek.

Egyszer, amikor még volt időm ilyenekre, olvastam egy könyvet, A lány hét névvel volt a címe. Ennek a gyereknek már most biztosan több neve van hétnél. Először „mindent megadnék érte” és „az élet értelme” volt, aztán ahogy szép lassan valóságossá lett, úgy jött a többi. Baba, babuska, babuci, kicsi kincsem, életem, napsugaram, nyulacskám, drága szívem – csak néhány azok közül, amiket élete eddigi pár hónapja alatt ráaggattunk. De hogy mikor lett a kicsi kincsemből „csak egy gyerek”, azt nem tudnám megmondani.

– Ma úgy éreztem, nem bírom tovább, legszívesebben lefeküdnék és meghalnék. De aztán ránéztem és tudtam, hogy nem tennék ilyet a saját gyerekemmel. 

– Soha többet ne merj ilyet mondani!

Szikrázóan fényes augusztus volt, a nádas közepén ültünk kettesben egy horgászoknak fenntartott helyen, nem mintha bármelyikünket is érdekelték volna a halak. Ujjamon egy kólásüveg nyakáról lehúzott műanyag karika lötyögött. Olyan fontos dolgokat kellett megbeszélnünk, mint hogy kutyát vagy macskát tartsunk-e, mi legyen a gyerekek neve, és meghívjuk-e a nagynénémet az esküvőnkre. Utóbbi volt az egyetlen, amin vitatkoztunk, hevesen magyaráztam, hogy azt a boszorkányt én aztán soha, de soha többet… Mennyire más volt a „soha” akkor. 

– Tessék?

– Azt mondtam, soha többet ne merj ilyet mondani! Most pedig kérj bocsánatot!

Ezt a hangot eddig nem ismertem. Gyereknek érzem magam tőle, de az lehetetlen, az előbb még biztosan anya voltam. Az én gyerekem, a mi gyerekünk alszik a résnyire nyitva hagyott ajtó mögött. Lopva hátrapillantok, hogy ellenőrizzem: minden úgy van, ahogy hagytam. Összezavarodom. Ki ez a férfi velem szemben? Miért ennyire dühös? És én miért szégyellem magam?

– Miért kérjek bocsánatot? 

– Mert megbántottál. Azzal, hogy meg akarsz halni.

Alszanak. Négykézláb jutok el a zuhanyig, lehámozom magamról az átizzadt ruhát. „Tudtam, hogy ez a munka sem várat magára!”** – kúszik be egy másik, ideillőbb sor, egy régi élet emlékét hozva magával. Úgy látszik, ez az idézetek éjszakája. A hideg víz égeti a bőröm, erősebbre állítom – már nem is érzem. Mindent meg lehet szokni.

A falióra ritmusába kapaszkodom. Másodpercről másodpercre közeledik a reggel. Sok várossal arrébb anyám nemsokára felébred. Lesz segítség. Lesz hová mennünk. 

„Akkor van vége, amikor vége van.”***

* Thomas Mann: József és testvérei

** Világszép Vaszilisza (orosz népmese)

*** András László: Mikor van vége