A vonat majdnem teljesen üres. Botond harmadszor is fertőtleníti az asztalt, majd kipakolja az uzsonnáját. Vajon az emberek miért ragaszkodnak ennyire az átszállásos utazáshoz, amikor most itt ez a direkt járat? Talán a régi vasútállomások szaga kell ahhoz, hogy megtartsanak bizonyos emlékeket. Hogy leszállva, egy percre érezzék a húgy, a fenyvesek és a por egyvelegét. Hogy azt tudják mondani, hazaértem. Vagy szeretnek idegen emberekkel, szűk térben utazni. Botond is próbálta már. Egyszer például valami autókupecekkel jött Kolozsvárig, és kedvesek voltak, mert épp szülinapja volt, és az egyikük meghívta egy panírozott sajtra a Route 66-ban. Ugyanez a fiú, férfi – nem lehetett megítélni a korát – az együtt töltött órák alatt legalább négy nyelven beszélt telefonon. Amikor applikáción keresztül keresünk magunknak fuvart, az egy picit olyan, mintha egy generációval visszább ugrottunk volna, és engedjük magunkat az érzésnek, hogy tegyen szabaddá, elveszetté. Nem tudom. Legyen belőle legalább egy jó sztori a végén. 

Szóval most a vonatot választotta. Úgy tűnhet, hogy gyakorlott utazó, de inkább csak unalmas útvonalakat ismételgetett élete során. Most is, három hosszúnak tűnő év után ismét hazafelé viszi őt ez a monstrum. 

Botond nem szereti a vonatokat. Mióta Magyarországon él, átalakult egyfajta rutinná, és teljesen elvette tőle azt a gyermeki rajongást, amikor a nagyszülőkkel nekivágtak, és hegyeket szelt át a vonat, alagutakon keresztül bömbölték, hogy amíg él, el nem felejti, és prézlis húst meg szalmakrumplit ettek a pihenőknél Erdély híres természeti látványosságainak szívében. Igazából már régóta csalódás számára a hazalátogatás. De most, háromévi kihagyás után úgy döntött, elébe megy, megtervezi, és jól fogja érezni magát. Kicsit szorong. Egyáltalán nem ment olyan könnyen a foglalás, mint ahogyan azt képzelte. Először is, meg kellett értetni a családjával, hogy ez egy zarándoklat. Meg akarja keresni azt az erdélyt, kicsivel vagy naggyal írva, ami őbenne él. Ő már nem az a korosztály, aki megélhette ezeket a nagy sétabotos kirándulásokat, nem járt ifibe, és a kabannázás kimerült annyiban, hogy bezárkóztak három napra egy udvarra, és ott miccset sütöttek, meg ittak. Valahol mélyen mindenki szeretett volna patakba lépni vagy túrajelzések után menni, de senkinek sem sikerült szavakat formálni ebből a vágyból. 

Szóval, egyedül indul útnak. A városban, ahol élt, már nem is próbál keresni. Ott folyton cserélődik minden. Új köntösbe bújik, okospad és modern pad – még a virágóra is más színekben hirdeti a pontos időt. Neki a régi kell. De talán a hegyek segítenek visszatérni az ürességből. Na de ezek a medvetámadások. Ezek most megnehezítik a dolgot. Most tényleg ekkora a baj, vagy régebb simán nem beszéltek róla? Leszarja. Oda megy, ahova akar. Van valami medvetérkép. Lássuk, hol láttak kevesebb medvét. El sem hiszi, hogy felnőtt férfi létére pont ezen akad fenn. Meg amúgy, ha így vesszük, akkor a csobánkutyák ugyanolyan durvák tudnak lenni. Akkor most ne menjen sehova? Egyszerűen képtelenség, hogy ez a nosztalgiavonat most itt akad fenn. 

Végül úgy döntött, hogy vesz egy nagyon drága, egyhasználatos medvespray-t, és majd nem zarándokol teljesen egyedül, megkér valami helybélit, lehetőleg egy öreg bácsit, aki már mindent látott, meg mesélni is tud, olyan jó székelyember-bajusszal, hogy jöjjön vele. S legalább mesélnek egymásnak. Megvan a szállás. A medvetérkép szerint, ami két éve volt utoljára frissítve, biztonságos terep. Van ott parasztház, szénabála és gémeskút is a képek szerint. Szóval oda megy. És közben nagyon magyarországinak érzi magát, és közben el is szégyelli magát, hogy ezt magában kimondta. 

Most a vonaton ül. Jobban mondva már nem. Tizenöt perc megállás. Leszáll egy cigire. Kint hűvös van, körülötte fenyvesek. Hirtelen felindulásból felszalad a vonatra, elveszi a csomagját, és elindul. Valahol kell legyen egy leágazás, ami kivezet a főútról. Valami településre. Egy szállásra. Közben meg meggondolja magát, tiszta hülyeség volt teljesen egyedül lelépni. De a vonat nem vár. Ezt is megtanították már neki fiatalon, a húslevesek és az ünnepi krumplipüré között. Nem túlzok, eléggé be van szarva. Néha a fiatalok teljesen értelmetlen hülyeségeket tesznek meg azért, hogy szabadnak érezzék magukat. Nagyjából fél órája gyalogolhat már, este van, és elege van. Nyirkos mindene ebben a hülye hegyi levegőben, mellette meg az erdő, ami inkább nyugtalanító, mint hazaillatú. Amikor. 

Hirtelen éneklést hall. Inkább kántáláshoz hasonlít, de ilyen nagyon lágy, nagyon kívánatos hangszínben. Nem sokat ért a zenéhez, de talán nem is zene ez, hanem valamiféle hangos kivetülése annak, amikor valaki csak úgy örül az életnek. Minden szöveg és magyarázat nélkül. Botond ismeri a nimfák vagy a szirének mítoszát. Nem hisz bennük, de nem szeretne közelebb menni. Az út előtte egyre szürkül, és még egy ház sem tűnt fel látótávolságon belül. Gyorsít. Szemével az utat látja, lábai viszont mintha avart éreznének. Léptei az út porának hangját idézik, mégis, a fenyők illata egyre erősebben költözik a tudatába. Nem mintha nagyon urbánusnak vallaná magát, de azért legalább aszfalt lehetne. Meg legalább Vásárhelyhez lenne közelebb, mondaná tovább, de.

Megbotlik. Amint feláll, három leányt lát egy tisztáson. Táncolnak. Egymás derekát fogva, szinte nem is éri a lábuk a földet. Körülöttük indák tekerednek, és valami holdszerű fény szűrődik át a fák között. Ha valakinek ezt elmesélné, biztosan nem hinnék el neki. Biztos poénkodnának is, hogy még ha drakulát látott volna, na de ez? Ez görög. Már egy perce állhat ott, amikor észreveszi, hogy meztelenek. Fel sem tűnt. Meg egy teljesen oda nem illő gondolat fut át az agyán. Hogy ezek románok. De nincs ideje ennél többre, mert ebben a pillanatban az egyik, a legkisebb nő, lány – nem tudja eldönteni – felé fordul. Szemeiben minden látszik, de semmi sem ismerős. Talán ha nemcsak a gyermekkori emlékek volnának, akkor megértené. Talán ha jobban ismerné ezeket a fákat annál, hogy mellettük haladt el a vonat, az auto, amikor nagymamáékkal utaztak. Feleszmél. Már mind a hárman őt nézik. Ennek soha nincs jó vége, gondolja magában, majd abban a pillanatban előkapja a táska oldalzsebéből a medveriasztót.