Ez az igazi Petőfi-arc! – olvasom a kijelentést az 1900-as évek eleji híradásokban, aztán az 1920-as években, a Petőfi-centenárium idején közölt cikkekben. A Szabad Nép 1948. március 25-i számában pedig ezt találom: „A város falai, üzleteinek kirakatai tele vannak rosszul sikerült nagybajuszú, lengősörényü ál Petőfi-arcképekkel. Petőfi egyetlen hiteles daguerrotíp-arcmását a Petőfi-házban őrzik.”¹ Így megtudom, hogy az igazi mellett vannak ál-Petőfi-arcképek is. 

De mitől nem igazi egy arckép, vagy mitől lesz éppen hiteles egy Petőfi-portré? Olyan kérdések ezek, amelyek már Petőfi halála után is folyamatosan foglalkoztatták nemcsak a szakmabelieket, hanem a közvéleményt is. Sőt, foglalkoztatják ma is, példa erre a Blikk 2021-es képes összeállítása, amely Petőfi, Kossuth, Arany arca: nem úgy néztek ki, mint a tankönyvekben – itt vannak a fényképek hangzatos címmel jelent meg. Felvezetőjéből kiderül, hogy az „idealizált olajfestmény vagy egy tankönyvi festmény (sic!)”² nem megfelelő emlékezési célokra, ahhoz fényképek kellenek. Ezt követően a szerkesztőség Kossuth Lajos, Jókai Mór, Deák Ferenc, Petőfi Sándor és Arany János különböző technikákkal (grafika, olajfestmény) készült portréit helyezi a fényképek mellé, majd a nézőre bízzák, hogy média- és médiumtörténeti, valamint társadalmi vonatkozásokat következtessen ki belőlük. Az összeállításban a fényképek még mindig a valóság leképzésének legmegfelelőbb eszközeként lépnek fel, miközben feltalálásuk óta köztudott, hogy nem a valóságot adják vissza, és bulvárlapról lévén szó, zömében olyan képek jelennek meg a cikk mellett, amelyek erősen retusáltak és/vagy manipuláltak.

Térjünk vissza a fentebbi két kérdéshez: az igazi arckép jellemzőire és a hiteles Petőfi-portréhoz. A költő születésének bicentenáriuma alkalmával már nem keresnek korabeli, hiteles ábrázolásokat róla, hiszen az elmúlt bő százötven év alatt kialakult az ikonográfiája, felkutatták és összegyűjtötték a róla készült korabeli vizuális ábrázolásokat. Mostanra az összegzés maradt, a különféle ábrázolások elemzése. A kortárs vizsgálat tárgya a különböző korokban készült Petőfi-arcképek mai használata lehet: például festmények, szobrok, kisplasztikák összegyűjtése, értelmezése stb. Jelen írás egy rövidebb összegzésre vállalkozik: azoknak a sokszorosított grafikai eljárással készült Petőfi-portréknak az írott bemutatására, amelyek a költőnek még az életében készültek, valamint a már említett dagerrotípiának az ismertetésére, amelynek története (elkallódása, majd megkerülése, aztán restaurálása) érdekes tudománytörténeti adalékokat tartalmaz. Kitérek a már emlegetett igaziságra, hitelességre is, amely, mint láttuk, folyamatosan visszatérő kérdése a Petőfi-ábrázolásoknak, de nem a költőhöz van köze, hanem sokkal inkább hozzánk, a képeket nézőkhöz.

Hans Belting Faces. Az arc története című monográfiájában a portrét egy kép képének határozza meg, s kifejti, hogy az európai kultúrában az újkori portréval egy egyedülálló maszk jött létre, amelynek célja, hogy „egy személy természettől adott arcán jelenítsen meg társadalmi szerepeket”.³ A portré pedig nemcsak az arcot jelenti, hanem egyúttal az arc médiuma is – Belting példaként a táblaképeket hozza fel, amelyeket szállítani lehetett, és képesek voltak olyan személyt reprezentálni, aki nem volt jelen.⁴ Ehhez kötődik a portrék emlékezéshez és emlékeztetéshez kapcsolódó ereje, valamint „eltárgyiasító” mivolta is: akit megjelenít a kép, az soha nincs ott, ahol az ábrázolását szemléljük.⁵

Petőfi portréin keresztül jól szemléltethető az emlékezés és az eltárgyiasítás együttes megjelenése. Portréinak médiuma gyakran valamilyen kiadvány – folyóirat, könyv – volt, amely a sokszorosító grafikai eljárással készült ábrázolásokat nemcsak még szélesebb körben tette elérhetővé, de kontextust is biztosított számukra. Életében csak néhány ábrázolás készült a költőről, amelyek aztán kiindulási pontként szolgáltak a halála után alkotott újabb és újabb Petőfi-portrék készítéséhez. 

Belting szerint a portrék kettős célt próbálnak beteljesíteni, amelyből feszültség származik: a természetes/individuális arc visszaadására törekednek, amely a privát élethez kötődik, valamint megjelenítik a szerep-arcot is, amely már társadalmi célokkal rendelkezik. Ha a portrénak sikerül az ebből fakadó ellentmondást megoldania, akkor egyetlen személyen keresztül tud a társadalomnak tükörképet felmutatni.⁶ Petőfi halála után már nem lehetett, sőt, nem is kellett a természetes arcát keresni, csupán a költőt és mártírhalált halt forradalmárt volt szükséges bemutatni. Így a portréi duplán maszkká változtak, ábrázolások ábrázolásai lettek: az élő, emberi arc már nem látható, ám az újabb és újabb ábrázolásokban a közönség továbbra is a hiteles Petőfi-arcot kutatja, arra támaszt igényt. Egyszóval a költő halála utáni ikonográfia erősen a hitelességet szerette volna megragadni.

Az első kiadvány, amely a Petőfi-arcképek összegyűjtésére vállalkozott, 1922-ben jelent meg. Ez Ernst Lajos Petőfi arcképei című katalógusa volt, amely tartalmazta gyűjteményét, valamint ezen tárgyak leírását is.⁷ A XX. század közepén ketten is visszatértek a témához: Várkonyi Nándor 1940-ben jelentetett meg cikket Petőfi arca címmel, amelyben elemezte a különböző Petőfi-portrékat, sajnálatát fejezve ki azért, hogy elveszett az egyetlen fénykép a költőről, így már a kortársak szerint sem „hű” grafikák maradtak csak. Ezek kudarcát abban látta, hogy „Petőfinek nem volt markáns, jellegzetes arca”.⁸ A költő ikonográfiáját Rózsa György állította össze 1951-ben, s ő volt az is, aki megtalálta az addig elveszettnek hitt dagerrotípiát Petőfiről.⁹ 

A Petőfi Irodalmi Múzeum 2012-ben adott ki egy újabb kötetet, amelyben Androvitz Anna összeállításában és válogatásában mutatták be azokat a Petőfiről készült képeket, amelyek még életében készültek róla. A kötet Rózsa Györgynek a már említett cikkére épít, a klasszikusnak mondható művészettörténeti bemutatást helyezve előtérbe, a költőnek 31 meglévő és 13 lappangó, elveszett ábrázolását bemutatva. Androvitz három típusú Petőfi-ábrázolást különböztet meg: az első csoportba kerülnek azok a portrék, ahol egyedül jelenik meg a költő, a másodikba tartoznak azok, amelyeken másokkal, egy esemény résztvevőjeként tűnik fel, a harmadik csoport pedig az Orlai Petrich Soma által készített festményeket tartalmazza.¹⁰

A költő első nyilvános arcképe a Pesti Divatlapban jelent meg 1845 júniusában, három alkalommal.¹¹ Az előfizetőket előre értesítették az eseményről, hiszen ebben az időszakban már magyar nyelvterületen is nagy divatja volt a sorozatban megjelenő táj- és arcképek gyűjtésének. Petőfi portréját Barabás Miklós rajzolta, majd Walzel Ágost Frigyes metszette. Androvitz értelmezésében pedig épp az imázsváltása idején ábrázolja Petőfit: ekkor lesz a bohém színészből komoly költő, aki a reformellenzék által is viselt atillában mutatkozik be.¹² A képen felfelé tekintő, ábrándos arcú Petőfinek nem ez az ábrázolása terjedt el leginkább, hanem a következő évben készült portréja. Ezt szintén Barabás rajzolta, majd Tyroler József fordította át metszetbe. Miután Petőfi eladta a munkái megjelenési jogát Emich Gusztávnak, az új díszkiadáshoz portrét szeretett volna csatolni. Már az előző esetben is kitűnt, hogy ruháival is üzenni akart a nézőknek: ebben az esetben sem történt másképp. Itt jelenik meg az az öltözete, amelyet a későbbiekben a Petőfi-öltözetként tartunk számon. Byront és Shelley-t követve kitűrt inggallérral ábrázoltatja magát, nyakkendő nélkül, szintén atillát viselve. Az imázsát tudatosan építő és ezt vigyázó költő jellemvonása abban a levélben is megjelenik, amelyet Tyroler metszőnek írt. Ezt a szándékosan rossz németséggel írt üzenetet minden Petőfi-ábrázolásokkal foglalkozó cikk közli, így most is említenem kell. Petőfi azt kérte Tyrolertől, hogy a metszeten alakítsa át szakállát, hiszen már másképp hordja, mint amikor Barabást felkereste. A könnyebb eligazodásért egy rajzot is csatolt magáról leveléhez, amely mára elveszett.¹³ 

A Barabás által készített Petőfi-portrékat a szakirodalom egybehangzóan úgy értékeli, mint idealizált, eszményített megjelenítéseket. Nem is készülhettek más felfogásban ezek a képek, hiszen a festők konvencióknak engedelmeskedtek mindig, és az arcot koruk társadalmi feltételei szerint ábrázolták.¹⁴ Így térünk vissza a már emlegetett hitelesség kérdéséhez, amely a Petőfiről készült dagerrotípia létéhez kapcsolódik. Érdekes módon, első felbukkanása idején, 1874-ben még nem gondolták azt, hogy a metszetek ne volnának igazi Petőfi-portrék, és csak a fénykép tölthetné be ezt a szerepet. A Hon című lap számolt be először arról, hogy Beliczay Imrétől, Petőfi Zoltán barátjától előkerült egy dagerrotípia: „A kép, bár meglehetősen elmosódott s még igen ifjú arcot mutat, mégis nem csekély hasonlatossággal bír a Barabás-féle általánosan elterjedt képekhez, úgyhogy akik csakis e képek után ismerik a Petőfi vonásait, ezen régi fénykép után azonnal ráismernek a költőre, ami biztos jele annak, hogy nem lehet igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy a Barabás-féle kép majd semmit sem hasonlít Petőfihez” – írták.¹⁵ 

A dagerrotípia minden valószínűség szerint 1845-ben készült, azután, hogy Barabás először lerajzolta Petőfit. A datáláshoz a költő öltözködését szokták alapul venni, ugyanis itt még a nyakán többszörösen körbetekert nyakkendőt hord, nem pedig nyitott gallért. A dagerrotípiát, amelyen Petőfi ülő alakját látjuk, egy szék támlájára támaszkodva, a szűk család ismerhette, s mivel Szendrey Júliánál volt, majd fiukhoz, Zoltánhoz került, többen is úgy vélték, hogy Júlia számára készült.¹⁶ 

Miután a kép az 1870-es évek közepén felbukkant, többen is lemásolták – a fényképes reprodukciók mellett Jankó János is készített róla egy rajzot.¹⁷ A Koszorú, a Petőfi Társaság havi közlönyének első száma 1879-ben egy ilyen másolattal indított – Klösz György fényképészt kérték fel arra, hogy a rossz minőségű dagerrotípia alapján készítsen fényképet. A lap ugyanezen számában jelent meg Kertbeny Károly cikke is, amelyben saját, Petőfihez kötődő emlékeivel és a költőről életében készült ábrázolások számbavételével megpróbálta rögzíteni Petőfi arcképét.¹⁸ Először nála jelenik meg a későbbiekben aztán folyamatosan visszatérő gondolat, hogy a hamisítatlan kép csakis a dagerrotípia lehet, hiszen nem művész alkotása, hanem a természeté. „Aki közülünk még látott daguerreotypiát, be fogja ismerni, hogy annak sok hátrányos tulajdonsága mellett van egy olyan előnyös oldala is, mellyel kevés művészet dicsekedhetik: nem szokott és nem tud hazudni sohasem. Ezüst lapján kérlelhetetlen szigorúsággal tükrözteti vissza a lemásolandó tárgyakat, míg testvérművészete: a photographia már megtanult hízelegni, s nem egy igénytelenebb arcot emel ki a retouche segélyével.”¹⁹ Kertbeny véleménye azért is kiemelendő, mert különbséget tesz a fényképészeti eljárások között, a dagerrotípiát pedig úgy emlegeti, mint azt az eljárást, amely a valóság visszaadására tényleg képes volt.²⁰

A következő évtizedekben a dagerrotípia újra lappangó képpé válik, a források nem térnek ki részletesen arra, hogy mi lett vele. A Petőfi-centenáriumra készülve, 1922-ben a Petőfi Társaság elkezdte a keresését, nyilvános felhívással is próbáltak nyomára akadni, azonban nem jártak sikerrel. A keresést az is nehezítette, hogy az emberek már nem tudták, mi is az a dagerrotípia.²¹

A dagerrotípia végül a szabadságharc centenáriumára, 1948-ra került elő, és a már említett Rózsa György találta meg a Beliczay család leszármazottainál. Ekkorra Magyarországon is kialakult a különböző személyiségek ikonográfiai kutatásának módszertana, amely Vayer Lajos művészettörténészhez köthető. Ő a fényképet tartotta a legautentikusabb ábrázolási típusnak, ezzel pedig kijelölte a Petőfi-portrék kutatásának irányát is.²² Így jelenthette ki Várkonyi a dagerrotípiáról, hogy az az igazi Petőfi-arc, amely minden további ábrázolás kiindulási pontja kell legyen,²³ s ezért nevezhette Rózsa is a leghitelesebb képnek.²⁴

Ez az igaziság és hitelesség érdekes módon egy olyan képhez kötődik, amely vizuálisan erősen roncsolt. A nem megfelelő tárolási körülmények miatt a kép a 20. század közepére erősen besötétedett, alig lehetett felismerni az emberi alakot rajta. Megtalálása után néhány évvel Escher Károly fotográfus restaurálta a képet, egy vitatható eljárással, melynek során eltüntette ugyan a különböző kémiai folyamatok miatt kialakult sötét réteget a lemezről, de ezzel a fényérzékeny anyagot is megrongálta.²⁵ A korszakban léteztek már olyan restaurálási megoldások, amelyekkel az állagmegóvás sikeresebb lett volna, de ezeket Escher valószínűleg nem ismerte. Így kevésbé a technikai kivitelezés róható fel neki, a problémát inkább az jelenti, hogy nem dokumentálta pontosan jó minőségű fényképekkel a dagerrotípia beavatkozás előtti és utáni állapotait. A munkafolyamatról több cikket is közölt, amelyek elsősorban személyes hangvételük, nem pedig pontosságuk²⁶ miatt igazán érdekes olvasmányok.²⁷ 

A Petőfi-dagerrotípiának nemcsak felbukkanása és restaurálása kalandos, de magának a kép készítőjének a személye sem tisztázott. Sokáig Strelisky Lipót fotográfus műveként emlegették, majd felmerült, hogy inkább Egressy Gábor színész, amatőr fényképész lehet a dagerrotípia készítője. Erre utalhat az, hogy nem műtermi kép, mivel a műtermekben ekkor már voltak speciális, nyaktámasztóval ellátott székek, amelyek segítettek mozdulatlanul ülni az akár egy-két percet is igénybe vévő exponálási idő alatt. Az amatőr, vagy ahogyan a korban nevezték, műkedvelő fényképész szerzőségét erősítheti még az is, hogy a lemezből, amelyre a dagerrotípia készült, levágtak, ugyanis nem talált a mérete a fényképezőfelszerelés valamelyik részéhez, gyakorlott fényképész pedig hasonló hibát aligha vétett.²⁸ Mindezek mellett pedig Egressy Gábor fiának, Ákosnak a visszaemlékezéseiben írott forrás is van arra, hogy apja fényképezte le Petőfit. Androvitz azt feltételezi, hogy Egressy több képet is készített a költőről, a mimika tanulmányozására használva a képeket. Petőfi pedig csak egyet tartott meg ezek közül, mivel „csalódást okozott a retusálatlan valóság”²⁹. Szalisznyó Lilla 2018-ban megjelent alapos tanulmánya azonban óva int attól, hogy egyetlen írott forrás, egy visszaemlékezés alapján fogadjuk el az Egressy szerzőségét. Mindezt azért, mert a családi levelezések és egyéb források sokszor ellentmondanak az Egressy Ákos visszaemlékezésében közölt információknak, aki Szalisznyó szerint azért tesz túlzó állításokat, hogy a Petőfihez kötődő kapcsolatukat erősítse.³⁰ A tanulmány nemcsak a visszaemlékezésben lévő pontatlanságokra hívja fel a figyelmet, hanem azzal is foglalkozik, hogy mennyi a valószínűsége annak, hogy Egressy Párizsból dagerrotípia készítéséhez szükséges felszerelést vásárolt. Androvitz és mások is úgy gondolják, hogy 1843–44 telén, amikor Egressy Gábor tanulmányútra ment Párizsba, vásárolt egy felszerelést, valamint a képek készítésének alapjait is elsajátította. Ebben a korai időszakban, alig néhány évvel a fényképezés 1839-es bemutatása után, mindez nem számított olcsó befektetésnek: a fényképezőgép mellé vegyszereket kellett venni, valamint az előhíváshoz szükséges egyéb tárgyakat is be kellett szerezni. Egressy Párizsból írt leveleiben egyszer sem tesz említést arról, hogy ilyesmit vásárolt, sőt, gyakran pénzhiányról panaszkodik. Szobája kibérlésekor olyat választott, amelyben nem volt kályha, mert az olcsóbb volt, és a színházi belépőkön is próbált spórolni, hogy minél több előadást megnézhessen, hiszen azért utazott a francia fővárosba.³¹

Petőfi dagerrotípia-arcképét jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, állandó kiállításnak nem része, csak kiemelt alkalmakkor lehet megtekinteni. A digitalizált változata azonban elérhető online, így aki kíváncsi, az belenagyíthat a költő arcába. A relikvia, ahogyan a tárgy digitalizálását bemutató cikk nevezi,³² így újabb médiumon keresztül elérhető, s képernyőinken most láthatjuk a legtöbb részletét ennek az igazi képnek. A kamerába öntudatoson belenéző Petőfi még csak ismerkedett azzal, hogy a fénykép és a fényképezés mit jelent. Úgy tűnik, hogy ezt azóta sem tudtuk eldönteni.

JEGYZETEK

¹ Szabad Nép, 1948.03.25., 4.

² Séra Tamás, 2021: Petőfi, Kossuth, Arany arca: nem úgy néztek ki, mint a tankönyvekben – itt vannak a fényképek. https://www.blikk.hu/galeria/petofi-sandor-arca-festmeny-fenykep/m41e323 (letöltés dátuma: 2022.11.16.)

³ Hans Belting, 2018: Faces. Az arc története. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 168.

⁴ Volt olyan időszak, amikor az örökösödési jogok igazolásához az elhunyt személy portréjára volt szükség. Bővebben lásd: Belting, 2018, 31, 162.

⁵ Belting, 2018, 31.

⁶ Uo. 171.

⁷ Adrovitz Anna – Kalla Zsuzsa, 2012: ARCPoetica. In: ARCPoetica.
Petőfi Sándor életében készült képmásai. Petőfi Irodalmi Múzeum, 9. https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_PIMU_073/?pg=5&layout=s (letöltés dátuma: 2022.11.12.)

⁸ Várkonyi Nándor, 1940: Petőfi arca. In: Nyugat, 1940, 1. sz. https://epa.oszk.hu/00000/00022/00648/20826.htm (letöltés dátuma: 2022.11.14.)

⁹ Rózsa György, 1951: Petőfi Sándor képmásai. Ikonográfiai tanulmány. In: Irodalomtörténet, 1951, 39. évf., 207–218; Androvitz – Kalla, 2012, 10.

¹⁰ Androvitz – Kalla, 2012, 13.

¹¹ Uo. 41.

¹² Uo.

¹³ Uő. 51.

¹⁴ Belting, 2018, 171.

¹⁵ A Hon, 1874.07.10., 2.

¹⁶ Rózsa, 1951, 209.

¹⁷ Várkonyi Nándor, 1940: Petőfi arca. In: Nyugat, 1940, 1. sz. https://epa.oszk.hu/00000/00022/00648/20826.htm (letöltés dátuma: 2022.11.14.)

¹⁸ Kertbeny Károly, 1879: Petőfi arcképeiről. In: Koszorú, 1. 10–22.

¹⁹ Uo. 18.

²⁰ Minden dagerrotípia egyedi darab, ezzel az eljárással nem készíthető negatív, így nem sokszorosítható.

²¹ Még nem került meg Petőfi daguerrotipje. In: Magyarország, 1922.06.06., 9.

²² E. Csorba Csilla: Költőkép térben és időben. In: ARCPoetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai. Petőfi Irodalmi Múzeum, 111–117, 115–116.

²³ Várkonyi, 1940, https://epa.oszk.hu/00000/00022/00648/20826.htm (letöltés dátuma: 2022.11.14.)

²⁴ Rózsa György, 1951: Petőfi Sándor képmásai. Ikonográfiai tanulmány. In: Irodalomtörténet, 1951, 39. évf. 207–218, 212.

²⁵ Az eljárás technikai részleteiről lásd Flesch Bálint cikkeit: https://archfoto.tripod.com/petofi_dagerotip.html (letöltés dátuma: 2022.11.17.)

²⁶ Escher több évszámot is említ a restaurálás időpontjaként, erről lásd: Stemlerné Balog Ilona: Escher Károly restaurálásai a Petőfi-dagerrotípia előtt. Legendák és tények. http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/201102/escher_ karoly_restauralasai_a_petofidagerrotipia_elott?PHPSESSID=45c54530d4ab8dbecd271fe6674d2453 (letöltés dátuma: 2022.11.17.)

²⁷ Escher Károly: A Petőfi-daguerrotípia. https://maimanohaz.blog.hu/ 2012/03/15/petofi_egyetlen_hiteles_arckepe (letöltés dátuma: 2022.11.17.)

²⁸ Bővebben lásd: Flesch Bálint: Kísérlet a Petőfi-dagerrotip szerzőjének megállapítására, dagerrotip lemezek adatainak számítógépes értékelése segítségével. https://archfoto.tripod.com/petdagel.html (letöltés dátuma: 2022.11.17.)

²⁹ Androvitz tényként kezeli, hogy Egressy a kép szerzője. Lásd: Androvitz – Kalla, 2012, 43.

³⁰ Szalisznyó Lilla, 2018: A Petőfi-daguerrotípia és az Egressy család: a szakirodalmi hagyomány és a források. In: Irodalomismeret, 2018, 4. sz., 35–62, 47.

³¹ Uo. 57.

³² A Petőfi-dagerrotípia digitalizálása. https://digitalizalas.eu/egyeb/petofi/ (letöltés dátuma: 2022.11.18.)