Sok népet kínzott a téli karaván
          (Radnóti Miklós)

Dögölj meg az illendőség határán,
Míg el nem tölti szívedet a kátrány,
Lelki néger leszel, űzött rabszolga,
S nem tudod, kinek tövises mosolya
Hasítja arcod, ha nyelved is oda.
Már dob se lehetsz, szökj meg, te ostoba,
Ládd, az értéked csak hiányod lehet.
Nem mentesíthet könnyű képzelet,
Hogy láttál eddig égig érő fákat,
Tiltakozót, hol füstöl az alázat,
Míg senyvednek a láthatatlan tűzön;
Hogy hamu marad csak békességtűrőn.
Okozatot várni, ha készen az ok.
Mind, amit láttál, már nem vállalhatod.