[Látó, 2010. október]

Zs-nek

4. rész

7 határ/ küszöb (maryada) a belső tűz, melyet úgy szoktak leírni, mint emelő­pontot, amelyhez az ember eljuthat, amely az ideális otthon támasza, a keresztutak viselője. (Rig Véda)
A hegyek tetején lebegő felhők között utastársam, egy torinói mérnök, beszélgetésbe kezd.
Oh, szóval jártál Torinóban és Velencében, Prágával együtt ezek alkotják a triangolo magico-t.
A városok legalább olyan varázslatosan bonyolultak, mint a számok kozmológiája. A fizikai tervezést rutinosan elvégzik, de a mellékösvények felfedezése, az elveszett rétegek ismeretének archeológiája rég feledésbe merült mesterség.
Torino, Piemont fővárosa, völgyváros egy hegy lábánál, ma ipari városként is­mert, a Fiat szimbolizálja.
Az ipari réteg csak pár évtizedes, de a tudat rétegei palimpszeszthez hasonlók, a fedőréteg elrejti azt, ami alatta van. Abban a pillanatban, amikor az átlátszatlan felszín megreped, átragyog a korábbi írás nyoma.
Jól látni a jegyeket.
Ott fakad egy forrás, hogy Olaszország leghosszabb folyójává váljon.
A Pó folyam a szál, amely összeköti a hegyeket az Adriai-tengerrel. Ugyan­ak­kor két tartományt is összeköt: Piemontot és Venetót. Ez utóbbi fővárosa Velence.
A Pó torkolata és Piave közötti félhold, az ív alakú Laguna Veneta egyedi érint­kezési felület tenger és a folyók elemi erői között. Ingatag egyensúly, papírvékony. A folyó által sodort, torkolatban meggyűlő dolgok metszéspontja, a tengeri áramlatok pedig partvonallá, szigetekké faragják.
Víztükör között – Friss víz & tengervíz. Se nem édes, se nem sós – rétegző­dött dimenziók spektruma.
A létezés könnyedsége – dolce vita – a vér borrá válik.
Ahhoz, hogy az ember megismerje a mágikus szálakat, idővel csavargóvá kell válnia.
Prágában nemrég nyílt a középkori könyvtár. Az idegenvezető mikroszkopikus méretű, még én is föléje magasodom. Mély intelligenciáról tesz tanúbizonyságot, amikor megmutatja a homályosan megvilágított könyvtárat, ezernyi rejtett kéziratával. Intelligenciájához hasonlóan fontos az a finom, de éles irónia, amely különösen az ex-szovjet hatalommal kapcsolatos szubtilis utalásaiból árad. Meg­keresi a pillantásomat, és pár magányos pillanatban olyan szanszkrit köszöntéssel fogad, amelyet még soha, egyetlen országban sem hallottam.
– Namaszté – maha kali, maha szaraszvati, maha laxmi.
A háromszög női összefüggései, számos vidékre kiterjednek.
A kiejtés abszolút pontos, minden hang a helyén. Amikor elválunk, elmagyarázza a hetes és a hármas, a prímszámok és a páratlan számok különféle numerológiáit.
A híd csupán anyagi megnyilvánulásainak egyike, mint a páratlan számok lánca.

Az élet-tételek és a hetes számkozmológiái,

így a (chit-chhaya) világos-tudatos árnyék, a tükröződés (pratibimbam), reflexión keresztül (pratibimb), a hármas út ragyogása (tridha), a mindig megújuló (Dévi Upanisád).
A hetes izgalmas szám, mágikus küszöb, a két pólust összekötő évet szimbolizálja, láthatatlan háromszögeket generál, hogy a harmadik szem számára megnyissa őket.
Ri a devnagari ábécé hetedik betűje. Svar-nak tekintik, a nyelv tiszta vibráció­jából keletkező hang. Ellentétben a vyanjan-nal, az határozza meg, hogy a száj melyik pontját érinti a nyelv. Az ábécé 33 betűből áll, amelyek a maguk rendjén tovább kombinálódhatnak.
A hangharmónia elvei: rezgés és érintés.
A folyó a város számára olyan, mint a nyelv a szájnak.
A hóhatár feletti jeges tóból, a Yamunotriból indul az északi síkságra a Yamuna folyó.
A mai Delhi ennek a partjain nőtt ki. Azt mondják, 7 külön városból áll össze. Elhelyezése nemcsak különféle civilizációk, hanem az elmúlt évezred megújuló támadásai számára is kedvező helyszínné tette.
Neve egy korábbi istennő, dhillika nevéből ered, ma alig ismert ez a név, ahogy a korábbi sem: yoginipura. A yoginik városa.

Maryada – határ – küszöb

A maryada, határvonal, a küszöb mindenhol fellelhető. Ellentétes világok, ellentétes idők. Elég egyszerűen átmenni az utcán, ott a déli városrész enklávéinak, kolóniáinak ellentéte.

Az a negyed, ahol én lakom, fél évszázaddal ezelőtt még dzsungel volt. Egy régi templom romja köré épült. A középkorban mecset lett, ma pedig a lakóközösség központja. Körülötte kis nyomornegyed és parkoló. A szomszédban nyüzsgő piac.
Vegyesboltok, friss zöldség- és gyümölcsárusok, kávézók, pékségek, bankok, egy apró postahivatal, utcai árusok stb. helyezkednek el a szögletes park körül.
A főúton túl keskeny utcácskák, amelyekben elkóborolt tehenek, teherautók, biciklik, riksák, nagy gépkocsik és gyalogosok tülekednek a helyért. A harsogó du­dák soha meg nem szűnő lármája. A kisvárosok elképzelhetetlen módon működő káosszá nőtték ki magukat. Friss bivalytej és hegesztőszerszámok egyazon tető alatt. Üveg, gerendák, autószerelők, ruhák, ayurvédikus és homeopata gyógyszerek, fű­szerek, friss gyümölcslé az út mellett stb. a tér minden négyzetcentijét megtölti szeméttel.
Éles ellentétben áll a barsatival, ahol lakom. Barsati a házak legfelső emelete. Két évtizeddel ezelőtt tilos volt két emeletnél magasabb épületeket építeni, és a felső emelet több mint felét nyitva kellett hagyni, hogy ne zavarja az ég látványát. A tágas terasz gyermekkorom emblémája. Baromfi sült, monszunesők dübörögtek alá, szivárvány feszült a repülő sárkányok felé. Az első esők (barsaat) gyerekeket és pávákat egyaránt a tetőre hívtak táncolni. Szokás volt így üdvözölni az esőt, ahogy szokás volt nyáron, szabad ég alatt aludni.
A Yamuna ma szennyvízcsatorna, a pávák és teraszok eltűntek. A keselyűk ki­haltak.
Kemény munka számomra elhagyni a barsatit, a teraszán levő 250 furcsa nö­vénnyel.
A zománcos mézmadarak fészket raktak, galambok követték őket, és mókusok szaladgálnak. Ahogy a bülbül, az indiai fülemüle meghallja Maria Callas bel cantóját, beles az üvegen, és együtt énekel vele. Közben a méheknek megvan a maguk külön élete, és a színes pillangók tovarebbennek.

Tavaszi dal

Hajszálvékony vonal választja el ezt a törékeny derűt a kinti lármától. A jármű­vekkel túlzsúfolt utcák, a dudálás erősödésével egyenes arányban növekedő süket­ség. Zajszennyezés, amelyet semmilyen ablaküveg nem képes kizárni.
A városközpont neve connaught place, brit tervezés és névadás különféle uralkodókkal. A nevek egy része azóta megváltozott, mások puszta megszokásból a hétköznapi nyelvhasználatban csupán kezdőbetűkké rövidültek. Ez a kezdőbetűk­re kopás, úgy tűnik, főleg az angol szavakra jellemző, egyre azon töröm a fejem, nincs-e ebben valamilyen tudatalatti kulturális mechanizmus.
A CP-t összekötő főutaknak nincs rövidített neve, noha kétlem, hogy valaki is elgondolkodott volna a névváltoztatás mögött rejlő filozófián és törődésen. Az egyik bekötőút neve jan-path, – nép út. Az angol path szó minden bizonnyal a szanszkrit path-ból ered. Csupán annyi a különbség, hogy a szankszrit nyelvben néma a hangsúlyossá válik. Az azonban kétséges, hogy bármely etimológiai lexikon jelezné az eredetét.
Az utat egy újabb főverőér, egy újabb path keresztezi. Rajpath – Király-út. A Champs Elysées angol fantáziában megjelenő városi leképezése. Hosszú, egyenes út, amely az elnöki rezidenciától indul, amelyet egymást metsző körök vesznek körül, egyikükben valamelyik kékvérű György szobra. Egy időben, iskolába vagy az út túlsó oldalán levő nemzeti stadionba menet minden nap itt mentem el. Az egyik útkereszteződésnél táncoló rendőr irányította a forgalmat. A megállj és in­dulj gesztusok nem merev katonai jelzések voltak, hanem kecsesen kanyarodó moz­dulatok, saját koreográfiájú kidolgozott mudra. Az emberek kifejezetten azért jártak ide, hogy láthassák, minden délután esély volt arra, hogy teljesíti balett formát öltött kötelességét.
Georgie-t végül ledöntötték az emelvényről, csak az üres talapzata maradt, de a táncoló rendőr képe örökre bevésődött az emlékezetembe.
Végigmegyek a nép-úton, amelynek elején ott van mellékesen, egybeesőn, vagy talán véletlenül a Magyar központ. Janpath 1. Ez végül a lópatkóhoz vezet, azért választották ezt az alakot, hogy szerencsét hozzon a gyarmati birodalomnak.
Amint lefelé tartok az egyik ronda, betonmamut épületből, lágy, sóvárgó hangot hallok.
Cipőtisztítás, cipőtisztítás.
A szarvasbőrre ráfér a fényesítés.
Minden mocskot leszedek róla.
A sár-, piszok-, por- és homoknyomokra pillantok. Annyi helyen, annyi vidéken jártak ezek a cipők, a halványkék jelek ellenére nem akarok megválni tőlük.
Tisztítsd meg minden szennytől.
Minden egyes darabtól.
Találunk egy apró, üres helyet a járdán.
Egyikünk sem siet. Komolyan vett móka ez, szövetség az idővel, amelyben mindkét fél egyformán kötődik. Az időtöltés a létezés indiai formája. Az ember arra vár, hogy az emberi unalom száműzetése véget érjen. Az ember várakozik, várja azokat a különleges pillanatokat, amikor a láthatatlan, áthatolhatatlan fátyolról lehámlik a filigrán borítás. Tér és idő egymásba fut. Belépsz az elveszett dimenziók labirintusába.
Lelkiismeretes kefélgetéssel kezdi. Először is a lehető legtöbbet kikefél a fi­nom porrétegből. Azután előveszi törlőszerszámait, és módszeresen dörgöli. Pár fiatal megpróbál közbelépni, elterelni a figyelmét trágár célozgatásokkal. A fiú meg se rezzen. A zen mestere, csak a kezében levő puha bőrre figyel. Mintha minden újabb, figyelmének elterelésére tett próbálkozás csak erősítené gondos koncentrálását.
Ugyanez a láthatatlan, áthatolhatatlan fátyol, és filigrán borítása most maryada – határvonal. A külvilágból senki nem tud behatolni a mi belső világunkba.

A kerület határáról, a gyalogútról meg lehet figyelni a metropolisz könyörtelen energiáját.
A bazár kvintesszenciája. Ajándékboltok, csábító kirakatok, elhagyott benyílók, málló vakolat. Az utca tele mozgóárusokkal, ruhát, mobiltelefon-alkatrészeket, nap- és olvasószemüvegeket, hálózsákot, gyümölcsöt, ételt, minden elképzelhető csecsebecsét kínálnak. Varieté mutatvány.
Szájról szájra terjed a figyelmeztetés, mire az árusok továbbsietnek – a városi tanács ellenőrző körútját végzi. Megkérdezem az emberemet, nem kellene ne­künk is továbbállnunk. Tökéletes nyugalommal azt válaszolja, már nincs veszíteni valóm, már úgyis elvették a cipősdobozomat, újabb büntetést már nem szabhatnak ki.
Hova való vagy? – kérdi, miközben befejezi a munkáját, és visszanyújtja a ci­pőimet.
Miért kérdezed, hindiül beszélek, nem angolos változatban.
Erről eszembe jut egy másik beszélgetés, egy másik cipőpucoló művésszel.
Mert hátizsákot cipelek – érkezett az egyszerű válasz. Figyeljem csak meg, mondta, az erre járó indiai nők vagy bevásárlásokkal teli műanyag zacskóval a kezükben, vagy retiküllel járnak. A következő húsz percben megpróbáltam kivételt találni a szabályra, sikertelenül. Szociológiai megfigyelése pontos volt.
A fiú egyszerűen vet egy pillantást a járókelőkre, majd rám, ismét visszapillant a siető emberekre, majd teljes meggyőződéssel mondja:
Nem, nem vagy indiai.

* * *

A gyalogút túloldalán van a föld alatti bazár. Mellette a vadonatújan csillogó metró. Az építkezés során a mérnökök finoman kidolgozott sziklatemplomokat találtak, amelyek ellenálltak az Arab-sivatagból érkező középkori rabszolga-ke­res­kedők rohamának. A korábbi templomokat és egyetemeket puszta munkát akadályozó kőtörmeléknek tekintették, és elsősorban az uralkodó osztály számára építettek belőlük sírboltokat. Egyszerű halálkultusz.
A város a civilizációs traumák széles rétegeit önti elénk, melyek a feloldás hiá­nyában megismétlik önmagukat. A város gazdái elfordítják az arcukat, és folytatják a csonkítás és romhalmaz-teremtés folyamatát. Látni engedik ezeket az archeo­lógiai helyszíneket, elismerik, hogy a népirtás sebe megzavarná az új „haladást”, az új „modernséget” és főként az új „indiaiságot”. A rabszolga az uraság részévé és terhévé vált.
Mikor belépek a föld alatti világba, újabb küszöböt lépek át. Egy asszony ül a lépcsőn, a gyalogút túloldalán, arcát, kezeit egyaránt elformátlanította a lepra, ta­lán egy modern szövetség. Az arcán valami mintha az elveszett szépséget idézné. Hirtelen belém hasít a gondolat, hogy abszurd dolog a nő mellé helyezett bádogdobozba tennem az alamizsnát, hogy a pénzérmék megcsörrenjenek. A gondolat arra vezérel, hogy pár időtlen másodperc erejéig a tenyerébe simítsam a bankjegyet. Elragadtatott mosoly terjed egyik arcról a másikra. Nyafogó hang követeli, hogy vegyek zsíros isteneiből és istennőiből. Olcsó műanyagból készültek, az új, szimbolikus kézjegyek – a nagy autók csüngő díszei. Elmúltak már az öreg Fiat napjai. Az új Mercedest istenként ünneplik, virágfüzérekkel, tömjénnel, tisztulási szertartással. Pár hónap múlva túlesik az első, beavató horpadásokon.
Meglepetésemre másik oldalról egy másik fiúcska azt mondja: ne zaklassuk a vásárlóinkat. Őrizzük meg méltóságunkat, legyünk tiszták és kellemesek. Utálom ezeket a zsíros dolgokat árulni. Összepiszkolják a ruhámat, és fáj tőlük a kezem. Kértem, hogy adjanak valami könnyebb és hasznosabb árut.
Hajkefét árul, amely akupresszúrás masszázsgépként is működik. Beszélgetés közben jövök rá, hogy kommunikáció-igénye segít neki felülemelkedni a túlélés mindennapi nyomorán. Tízéves, és családjában ő a kenyérkereső. Az apja alkoholista és durva. Egész nap dolgozik, mégis nemcsak iskolába jut el, de még jól is ta­nul. Friss értelme az egyetlen kiút számára az emberi nyomor szakadékából.
Mikor arra kérem, soha ne adja ezt fel, akármennyi irigységgel is találkoznék, rögtön megígéri. Egy idősebb férfi, aki addig csendben figyelt minket, közelebb lép, és a mesterségem felől érdeklődik. Én is írok – válaszolja.
Hosszú órákon át éhbérért dolgozik, nincs fizikai ideje kézbe venni a tollat.
Az elme az én pergamenem, mondja.
Ahogy a beszélgetés fonala ide-oda kanyarodik, élénk, zengő hangján kiváló prózát kezd sorról sorra felmondani. Szemében csöndes ragyogás. Leírhatatlan hindi, az élet finom vésőjével kidolgozott költészet.
A fiúcskát éppenúgy magával ragadják a szavak, mint engem. Csak később jö­vök rá, hogy ők is először találkoztak.
Nem tudok önnel üzletet kötni – mondja. Ennyiért kapom én a kefét. Adjon érte, amit akar.
Átadjuk egymásnak az ajándékainkat, és széles mosollyal pecsétlejük meg a kitörölhetetlen emléket.
Ahogy visszafelé lépkedek a föld alatti úton, megdöbbenek.
Az asszony még mindig ott ül, észre sem veszi a külvilágot, arca elé tartja a bankjegyet. Arca eksztázistól ragyog.
Csodálatos érzés a kozmikus érintés.

VALLASEK JÚLIA fordítása