[Látó, 2009. június]

Évának, Marinak, Zsoltnakés mindenekelőtt a pálcikaembernek

3. rész

A villa

Miért magyar, miért hungarian, különböző nyelveken, különböző álláspontokról tették fel a kérdést. Egy pillanat töredéke alatt hozott döntés: egy pillanattal korábban a gondolat távoli szikrája sem villant fel, egy pillanattal később feltárult az ajtó a végtelenbe vesző ösvény előtt.
Az ismételten feltett kérdésen való folyamatos merengés rendszeresen kínált revelációkat, magyarázatokkal azonban nem szolgált. A magyarázatokon alapuló megértés része azoknak a racionális szerkezeteknek, amelyeket az ember a tudatos ismereteiből épít, a reveláció viszont az ember mélységeinek legrejtettebb zugából fakad. Olyan, mint a Szfinx találós kérdése: nincs rá végső válasz, csak a rejtélytől, a titkon, a reveláción keresztül az újabb ismeretlen felé vezető út.
A szakadék helyszínrajza furcsa, egymásba nyíló szobák rengetegéből felépült villát idéz. Egyik sem az én szobám, csak járkálok ki-be, belakom a számos átjárót, s fogadom a folyosókon lüktető élet sziporkázó kommunikációját. M., egy finn barátnő beinvitál: „Két szobám van, gyere be!”
Elfogadom a pohár pezsgőt.
Az álmok néha különös képszilánkokat nyújtanak a belső felépítésről. A képzettársítások szintjei, értelmezésük kiásása mind az épület minőségétől, számos emeletétől és síkjától függ.
Kezdetben azt hittem, csupán egy európai álomról van szó, amely mindössze annyit jelez, hogy finnugor irányból érkezett. Csak magyarországi tartózkodásom után döbbentem rá, hogy ösztönösen kötődik saját nyelvi topográfiám feltérképezéséhez.
A francia volt az első „idegen” nyelv, amelyet megtanultam, és amikor Franciaországba látogattam, megbűvölten fedeztem fel az anyanyelv jelenségét, amelyben a gondolatok és az első képek szorosan összefonódnak a környezettel. Nem úgy, mint az északi tündérmesék, amelyek vágyat ébresztettek bennem arra, hogy a Hókirálynő kebelén aludjam, holott hároméves gyerekként még sosem láttam havat, csupán annak meleg égövi ellentétét, a szélsőségesen száraz hőséget, a sivatagot, a forró szelek által felkavart port ismertem. Nem abból fakadtak, hogy elszakadtam az anyagi és évszakfüggő valóság szövetétől, a különálló, virtuális valóságokban való létezéstől. A hétköznapi ez esetben gondolatainak szövetében rejtőzött.
Gyermeki fülemet különböző tovalebegő nyelvek vették körül. Apai oldalon B. csak a család egy bizonyos részével beszélt sindhiül. Hasonlóképpen, anyai nagyszüleim, mint jóravaló és üres kezű menekültek, csak akkor beszélték saját nyelvjárásukat, nyelvüket, amikor rájuk tört a nosztalgia a maguk mögött hagyott múlt és vidék iránt. Régmúlt időt jelzett, egy olyan múltat, amelynek sem időben, sem térben nem lehetett folytatása. Az angol és a hindi volt a jelen nyelve, ám ezek összekötő nyelvek voltak, különböző partokat fogtak össze, nem úgy, mint gudzsarati szomszédaink esetében.
Gudzsarát és Sindh szomszédos államok egy határ két oldalán. A gyermekeik gudzsarati iskolába jártak, az édesanyjuk oroszból gudzsaratira fordított.
Gyermekkoromban legkevesebb hét vagy nyolc nyelv hangjai lebegtek felhőként felettem. A hangok néha keveredtek, de egyetlen nyelvhez sem kötött köldökzsinór. Az ember kinyitott egy ajtót, és belépett rajta. Az ember felkapcsolt valamit az agyban, és lekapcsolt valami mást.
A hindi a mindennapok nyelve volt, nem az a nyelv, amelyen az ember gondolatait formálta. És több mint húsz évembe került, amíg megtanultam a gyömbér (adrak) szót, vagy ami azt illeti, bármelyik indiai fűszer nevét. Az indonéz szavak elsősorban a konyhához kötődtek: gado-gado, sate, különleges, nagymamám által készített ételek nevei. Az angol lett az irodalom, a filozófia, az iskolai oktatás közvetítője.
Más pontokon anarchikus operett volt, a nyelvekkel, hangsúlyaikkal, mondattanaikkal, szóalkotásaikkal, ritmusukkal és hangzásukkal való játék kusza kabaréja. Az ember belefogott egy mondatba az egyik nyelven, és egy másikon fejezte be. Mintha minden a szavak utánzásának, és abszurdumig vitt fordításának játéka lett volna.
A magyarországi tartózkodás színhelye egy átalakított villa volt, melynek számos polcán, különböző folyosóin és szobáiban ott hevertek szenvedélyem tárgyai. Szótárak. Shabd-kosh, szavak gyűjteménye, szótár. Olyan nyelvek szótárait is gyűjtöm, amelyeket nem is ismerek, olvasásuk sajátos átjárást kínál. Néha azt mutatják, hogyan utaznak ide-oda a szavak. Vegyük például a trigonometria szót, bennem matematikai feladatként, alapvetően angol kifejezésként született.
Később világossá vált a latin eredet: trigon – meter, amely a maga idejében a szanszkrit eredethez vezetett vissza, trikon (háromszög) – ma-matra (mérték).
Miközben a hindi–magyar szótárakat vizsgáltam, Mari megkérdezte, el tudnám-e olvasni a hindi betűket is, ugyanis a szótár latin ábécével íródott. Igenlő válaszomra nem tudta visszafojtani döbbenetét: De hát, valóban, az orosz nyelv is saját írásmódot követ.
Az empátia villámcsapásként ért.
Az írott szövegek nem csupán a hang emlékezeti hordozói, a devnagari ábécé rendje a nyelvnek a száj, orr, lélegzet képébe rejlő egész kozmogóniáját kifejezi. A tiszta magánhangzókkal kezdődik, előbb a rövidek, majd a hosszúk, majd az a hanggal kezdődő kombinációk sorozata. Minden mássalhangzósor attól függ, milyen pontot érint a nyelv: velárisok, pre-palatálisok, palatálisok stb. Mindegyik sor, két párba rendeződött négy mássalhangzóból áll. A pár első tagja nem hehezetes, a második az. A különbséget az adja, hogy a nyelv elöl vagy hátul érintkezik az adott síkkal. Minden sort más orrhang zár le. A félvokálisok fordított elv szerint működnek, fordított magánhangzó-kombinációk, az a hang kerül a hangsor végére. Az utolsó sorban helyezkednek el a szibilánsok, a különböző sz hangokkal, és az ábécé utolsó jele a h, a hiány jele, a tiszta lélegzet. Továbbá minden egyes hang szerepelhet félhangként, kettőzve, és kombinációban is. A zenei hangsorokhoz hasonlóan ideiglenesen félhangként vagy kettőzve is megjelenhet.
Mielőtt magyarul tanultam volna, megpróbáltam megtanulni shindiül, csakhogy ez az egyetlen olyan ind nyelv, amelynek az írásjeleit törölték, és arab betűkkel helyettesítették. Nem volt nehéz megtanulni az arab írásjeleket, de mivel egyetlen jel létezik az összes magánhangzó számára, lehetetlen elképzelni a magánhangzót, ha az ember nem hallotta magát a hangot. A nyelvtanulás gyakorlata csupán a hangszétválasztást jelenthette.
Az örökségként kapott logika nem a nyelv megőrzésén alapult, hanem azon, hogy vele együtt a száműzetés logikáját is elfogadta.
A magyar nyelv tanulása teljesen eltérő útnak bizonyult. A szélsőségesen részletes nyelvtankönyvek könnyedén megmutatták felépítését. A szótő-alapú nyelvek ragozást használnak. A szótőből lehet ige, névszó, távlatnyitás, az asszociálás különböző szintjeinek kifejeződése. Többről van itt szó, mint névelők névutóvá alakulásáról.
A koponyámbeli villa két, tátongó hasadék által elválasztott szárnyból állt. A nyugati, európai oldalon a mondatok lineárisan követték egymást. Pontos szórend szögezte le a szavak kronológiáját. Talán kedvem szerint látogathattam őket, elmerülhettem a legbonyolultabb akrobatamutatványokban, akár belsővé is tehettem őket, de azzal szemben, hogy be is lakjam, mindig létezett valamiféle ellenállás.
A másik oldalon volt a kimondatlan szanszkrit nyelv, számos szótövével, ágával, végtelen számú képzettársításával. És mindenekfelett egy olyan szórenddel, amely bármerre kanyarodhat, attól függően, hogy a folyamként hömpölygő gondolatok merre kanyarítják.
A Vonzások és választások Goethe gyerekkoromban olvasott regényének a címe. A cselekményére alig, csak a címére emlékszem.
Az összes ind nyelv, amelyet ismerek, rendelkezik „névutókkal”.
Íme egy meta-affinitás, kitartó rokonság még az első gondolatok szárba szökkenése előtti időkből.
A szó csupán utólagos gondolat.
A villa hálózattá alakult, a nyugat keleti része lett – a közép.
Ahhoz, hogy az ember képes legyen olvasni egy nyelven, anélkül, hogy hallaná azt, elég elképzelni az audioscape-jét.
Csodálatos utazás volt, spirális visszatérés egy autisztikus gyerekvilágba, á la recherche de la langue perdue.
Az értelem kibogozásának magától értődő szintje csak másodrendűként jelentkezett. Írásjel és hang kapcsolata csupán.
Csak hallgatni.
A hang szövi meg az ember gondolatait. A puha mássalhangzók selymes tapintásúak.
Mari empátiája egy újabb keleti azonosságot, elveszett kincset mutatott meg: a magánhangzók egyeztetését.
A hanghoz kötődő köldökzsinórt, amely a nyelv dallamát formálja.
A hangszálak elveszett remegéseket érintenek meg.
A hangzás metaéterisége.
A bel canto szerenádja.
A canone inverso hihetetlen ajándéka.
A füllel nem hallható hegedűszó.

Vallasek Júlia fordítása