Kelt 2004. május 22-én, Troupe műtárgyakkal teli harlemi lakásában

Quincy Troupe nemzedékünk vezető orális költője. Ismert mesterségbeli tudásáról, a nyelvi keresztbe-termékenyítésről , a közönséget magával ragadó előadásmódjáról. A közszolgálati PBS tévéadó két költészeti műsorában szerepelt, s varázslatos ritmusai, szinkópálásai és témái miatt kétszer is A Költészet Nehézsúlyú Bajnokává választották (1994, 1995, Taos, New Mexico). 1991-ben Peabody-díjjal tüntették ki a The Miles Davis Radio Project társproducereként és forgatókönyvírójaként. Troupe-nak 14 könyve jelent meg, köztük 7 verseskötet: Embryo, Snake-Back Solos (1980-ban az American Book Awarddal tüntették ki költészet kategóriában), Skulls along the River, Choruses, Weather Reports, Avalanche és Transcircularities, melyet a Publishers Weekly magazin beválasztott a 2002-ben kiadott legjobb 10 könyv közé, és 2003-ban elnyerte a Binghampton Egyetem Milt Kessler Poetry Book Award díját. Egyéb kötetei közül említésre méltóak a Miles: The Autobiography (az 1990-es American Book Award nyertese életrajzi művek és tényirodalom kategóriában) és a Miles and Me. Ő szerkesztette az 1975-ben megjelent Giant Talk című híres antológiát és a James Baldwin: The Legacy című kötetet. Troupe jelenleg a Black Renassaince Noire főszerkesztője; a folyóirat a New York University Africana Studies (Afroamerikai Tanulmányok) programja meg az Institute of Afro-American Studies (Afroamerikai Intézet) gondozásában, a Crossfertilizations című esszékötete 2005-ben jelent meg. Emlékirata, a The Accordion Years 2006-ban jelenik meg egy új verseskötettel együtt, melynek a címe a tervek szerint The Architecture of Speech lesz. Ezen kívül a következő fontosabb díjakkal és kitüntetésekkel rendelkezik még: A National Foundation for the Arts, a New York Foundation for the Arts díjával és a New York State Council on the Arts ösztöndíjával. Troupe a University of California – San Diego (melynek tiszteletbeli professzora), az Ohio University, a The College of Staten Island (Central University of New York) és a Columbia University íróképző magiszteri programjának tanára volt. Ő volt Kalifornia állam első hivatalos koszorús költője. 2005 márciusában látott napvilágot a Little Stevie Wonder című gyermekkönyve (a Houghton Mifflin kiadónál), és a Poet’s House kilencedik, évente kiosztott Writers for Writers (Írók az írókért) díjával tüntetik ki.
Quincy, James Baldwin halála után te szerkesztetted a James Baldwin The Legacy című kötetet, mely az 1987-es Last interview-val zárul. Baldwin a következőket mondta neked: „… rájöttem, hogy Miles-ban meg bennem van valami nagyon hasonló… valami, ami a szélsőséges sebezhetőséggel függ össze… Tudod, minden ember kifejleszt egyfajta álarcot, egyfajta alteregót… ami megvédi a többi embertől, akik ragadozók, és az illetőt kiszolgáltatottnak tartják. Miles ezt egyféleképpen műveli, én másféleképpen.” Fel szeretném tenni neked ugyanazt a kérdést, amit te feltettél Baldwinnak: Te hogyan műveled ezt?

Mármint hogy hogyan és miféle álarc mögé rejtőzöm?

Igen: hogyan és miféle álarc mögé rejtőzöl?

Szerintem az égvilágon mindenki álarc mögé rejtőzik néha. Az Egyesült Államokban az emberek többféle okból rejtőznek álarc mögé. Azért, mert nem szeretnék megbántani ismerőseiket; mert nem szeretnének megsérteni bizonyos vallási vagy faji csoportokat, s ezért finomabban fogalmaznak.
A művészek álarc mögé rejtőznek, amikor alteregót teremtenek maguknak. Bizonyos álarcok a művész helyett beszélnek. Bizonyos művészek folyton álarcot viselnek, csak néha veszik le, és bajba kerülnek. Ha mondok valamit a fehérekről vagy New Yorkban a zsidókról, hogy miért nem kedvelem Ariel Sharont, akkor bajba keveredhetek, még akkor is, ha igaz, érted? Mert egyeseknek nem tetszik, amit hallanak. Ha mondok valamit Jesse Jacksonról vagy Al Sharptonról, az meg a feketéknek nem tetszik; bajba keveredhetek miatta. Vagy ha manapság az ember mond valamit Bushról, mindenki nekiugrik. A vallási fanatikusok nekimennek az embernek, ha a vallást bírálja.

Ebben a városrészben [Harlemben]? New Yorkban?

Az égvilágon mindenhol. New Yorkban a legkülönbözőbb politikai meggyőződésű emberek élnek. Mint tudjuk, a mai amerikai kultúra kettéhasadt, és ez összezavarja a dolgokat. Nehéz valakivel elbeszélgetni mondjuk… Izraelről. Őszintén elbeszélgetni a világról való nézeteinkről. Nehéz elbeszélgetni Haitiről vagy Jean-Bertrand Aristide-ről haiti illetőségű emberekkel. Tíz évig haitiak között laktam. Jó barátaim vannak köztük, és elmérgesedett vitáim voltak velük Aristide-del kapcsolatban… És néha nehéz helyzetbe kerülök, ha Bush-ról, az Egyesült Államokról és az Egyesült Államok iraki politikájáról beszélek. Az emberek különféle okokból rejtőzhetnek álarc mögé, lehet az művészeti és politikai egyaránt. Ha az ember mond bizonyos dolgokat, bosszúhadjáratot indítanak ellene: „Nem közöljük a verseit.” „Nem közöljük az írásait.” „Nem hívjuk meg felolvasni.” Szerintem ezek azok az okok, amik miatt az emberek álarc mögé bújnak.

Nem hinném, hogy te véka alá rejtenéd a véleményedet…

Valóban nem, de mindenki megteszi néha. Ha mindent kimondunk, amit gondolunk, okvetetlenkedőnek tartanak bennünket. És ha az ember folyton külföldre utazgat, mint én, egyszer csak rákerül egy listára, és többé nem hagyhatja el az országot, mert ránéznek a listára, és azt mondják: „Ez az ember mindenbe beleszól.”
Aki nem rejtőzik álarc mögé, időnként óriási bajba kerül. John [Edgar] Wideman-nel beszéltünk erről. Elmondtam neki, hányszor került bajba Baldwin. Nézzük csak Miles Davist. Miles bajba került, mert azt mondta – és ez egész életére rányomta a bélyegét –, amikor egy riporter megkérdezte: „Ha csak három perc lenne hátra az életéből, mit csinálna?” Ő [Miles] meg tréfásan azt felelte, vagy lehet, hogy félig komolyan gondolta: „Megfojtanék egy fehér embert.” A fickó fel volt háborodva, és sok fehérrel találkoztam, akik fel voltak háborodva. De sok fekete nem tudja kiverni a fejéből a terrort, ami alatt a feketéket tartják ebben az országban. Amint mondtam: a terrort és visszaélést, mely évek, évszázadok óta halmozódik a feketékre. Azokról az emberekről beszélek, akiknek pénzük van, érted, akiknek társadalmi státusuk van, meg azokról, akiknek nincs. Miles, amikor kimondta, amit sok fekete érez: „Ha csak három perc lenne hátra az életemből, megfojtanék egy fehér embert”, csak őszinte volt. De sok fehér őrültnek tartotta emiatt. És ez aztán egész életében üldözte Miles-t. Tavaly Harry Belafonte Larry King műsorában szerepelt; King megkérdezte, mi a véleménye Colin Powellről. Harry Belafonte azt mondta: „Szerintem Colin Powell a kormányt kiszolgáló feka, és le kellene mondania. Szégyenfoltja a (…) Ez az ember becstelen.” Larry King igyekezett rávenni, hogy szívja vissza. Ő [H. B.] nem volt hajlandó erre. Ez a kijelentés sokakat felbőszített. Ismerem Harry Belafontét; úriember és tehetséges, elkötelezett, nyitott ember a szó valódi értelmében, viszont határozott politikai elvei vannak. Azokról az emberekről beszél, akik elpusztulnak – több ezer ember és több ezer gyermek pusztul el az Egyesült Államok politikája következtében. Ártatlan emberek halnak meg nap mint nap Irakban és Palesztinában… ártatlan gyermekek, mindkét oldalon.
Nemrég írtam egy vezércikket a Black Renaissance Noire számára, alapjában véve [sóhajt] az Amerikában dúló fehér nacionalizmusról van szó benne. Nem látni fekete bemondókat a tévében; nincsenek ismert tévészemélyiségeink, esetleg egypár.

És Cornell West, Tavis Smiley…

Nekik megvan a saját nézőpontjuk. Tavisnak saját műsora van, ami nem más, mint egy fekete talkshow, főleg politikai vonatkozású, bár igaz, hogy írókat, költőket és előadóművészeket is meg szokott hívni. Remek műsorvezető és remek, komoly műsort készít, de a legtöbb fehér feketék számára készült műsornak tekinti. Szóval visszatértünk egy… alapjában véve szegregálódott állapotba. Nemcsak iskoláinkban, de politikai, szociális és kulturális véleményeinkben, a lakónegyedeinkben, és ezen senki nem gondolkodik el. Azt hiszem, mindenki normálisnak tartja ezt az állapotot.
Nem teszi fel senki azt a kérdést, hogy hol vannak a komoly afroamerikai filmek? Miért nincsenek komoly afroamerikai kiállítások? Sok nagyszerű afroamerikai, Karib-tengeri és afrikai tudós, gondolkodó, író és költő van. Bőven vannak csodálatos, feketékről szóló történetek, melyekben fekete színészek játszhatnának, bőven vannak nagy fekete festők és szobrászok. De alig beszél róluk valaki, s ha az ember megteszi, mindenki megijed, hogy az illető bajt akar keverni. Normális dolognak tartják, hogy az American Academy of Arts and Letters (Amerikai Irodalmi és Képzőművészeti Akadémia) főleg fehérekből áll.

Azt hittem, te is tagja vagy az Academy of American Poetsnek (Amerikai Költők Akadémiája). Rajta vagy a weboldalukon.

Az adományaim miatt vagyok rajta. Hidd el nekem, nagyon kevés afroamerikai van az American Academy and Institute of Arts and Letters-ben, nagyon kevés. De úgy látszik, ez senkit nem zavar; normálisnak tartják. Én nem tartom normálisnak. Szerintem ez hátrányos megkülönböztetés, és hamis képet mutat be az ország művészetéről. Életemnek ezen a pontján, úgy érzem, mondanom kell valamit. Bár eddig többnyire álarcot viseltem, most leveszem az álarcot, leveszem a szájkosarat. Ha ez valakit sért, az nézzen magába, keresse meg az okát, hogy miért is sérti. Szerintem, ha valami nincs rendben, legyen bátorságunk kimondani.
Legyen bátorságunk kimondani, hogy a költészeti iparág nagyrészt rasszista. Az irodalmi iparág rasszista. Nagyon kevés fekete szerkesztő van, alig egypár, aki dönthet egy könyv kiadása felett – talán egy-kettőt ismerek a kiadói ágazatban. Ha megnézzük a Vanity Fairt, nincs fekete írójuk. Ha megnézzük a fontosabb publikációkat, alig akad az írók és a szerkesztők közt fekete. Nagyon kevés fekete, latin-amerikai, amerikai indián vagy ázsiai van hatalommal járó állásban. És az emberek ezt normálisnak tartják. Ez nem normális, amikor az ország lakossága körülbelül 25 év múlva túlnyomórészt színes bőrűekből áll majd. Mi leszünk többségben.
Még valami: az afroamerikai kritikusok kérdése. Johnnal is beszéltünk erről – ha megnézzük a New York Times-t, nagyon kevés afroamerikaitól közöl könyvkritikát, még fekete író tollából származó könyvről is. Azt tudjuk, hogy nem hagyják, hogy fehér író művéről közöljünk kritikát. De afroamerikai írók könyveiről sem engednek minket kritikát közölni. És akkor ott az a sok fehér, közülük sokan nemrég telepedtek át Amerikába, akiket kikiáltanak az afroamerikai zene, könyvek, képzőművészet, tánc- és filmművészet szakértőivé. Sok fehér zenekritkusnak nem tetszett, hogy én írtam meg a Miles Davis-könyvet [Miles The Autobiography]. És aztán megírtam a Miles and Me-t. Egyszerűen nem tetszett nekik, hogy most én leszek a szakértő… így aztán megpróbálnak nem tudomást venni rólam. Kifosztják a könyvemet, szemelgetnek belőle, kiszedik az ötleteket, és nem használnak idézőjelet, ugye érted, mire gondolok?

Plágiumot követnek el?

Igen, plágiumot. Egy kicsit változtatnak rajta, de senki nem szól miatta. Ez részben a mi hibánk is, mert az afroamerikaiak is abbahagyhatnák már, hogy folyton Toni Morrisonról írják a disszertációjukat. Imádom Toni írásait, de tudod, számtalan disszertáció született Toni Morrisonról; miért nem írnak négyet John Widemanról, kettőt rólam és hármat Ishmael Reedről? De mindenki Toni Morrisonról vagy Maya Angelou-ról ír disszertációt. Legyünk már végre komolyak! Szerintem híján vagyunk a komoly fekete kritikusoknak. Miért nem ír több afroamerikai az afroamerikai képzőművészekről és szobrászokról? [Háttérben rendőrkocsik szirénái szólnak] Gyakran mondtam a diákjaimnak, hogy „tessék változtatni. Miért nem írtok a többi nagyszerű íróról, költőről, képzőművészről és zenészről?” Szóval mi, feketék is részben hibásak vagyunk, de a rendszer sokkal hibásabb.

Érintetted néhány oldalát sok kérdésnek, amit fel szeretnék tenni neked. Következő kérdésem visszatér pár témára, amire utaltál. Minden egyes verseskötetedben több kiterjesztett metafora alakul ki, a címadó versekkel kezdve: Embryo, Snake Back Solos, Skulls along the River, Weather Reports, Avalanche és Transcircularities. Kérlek, beszélj az öregek szemében tátongó lyukakról, melyekről The Old People Speak of Death című versedben írsz [„sorompók melyeket a vénemberek – az ősök – alagútszerű szemeikben felnyitnak nekem, hogy átkelhessek…”] meg a szerepről, melyet a szemek, a folyó, család és emlékezet játszik a verseidben.

Nagyon jó kérdés, költői kérdés. Először, amikor megírtam azt a részt a lyukakról az öregek szemében, a szomorúságról és veszteségtudatról igyekeztem beszélni, elsősorban a fekete asszonyok szemében – szomorúság, amiért ezeknek az asszonyoknak, ezeknek az embereknek nem volt lehetőségük igazából kiaknázni minden lehetőséget, amit életük rejtegetett, mert afroamerikaiakként éltek ebben az országban. Amikor belenéztem nagyanyám szemébe, a nagybátyáim szemébe és az apám szemébe, mindig ezeket a veszteségtudattal és szomorúsággal teli lyukakat láttam. Nagyanyám remek asszony volt, de egész életében szolgáló volt. Fehér emberek szolgálója volt egész életében, és nem mehetett iskolába, meg minden, viszont sok pénzt takarított meg, és házakat vett St. Louisban, és felnevelte anyámat, a megboldogult Allen nagybátyámat, engem és az öcsémet, Timmyt.
Apám meg nagyszerű baseballjátékos volt, valószínűleg a legjobb atléta, akivel Missouri állam valaha dicsekedhetett. Országos nehézsúlyú Golden Glove nyílt divíziós bokszbajnok volt. Az állam legjobb ligájában játszott baseballban, kosárlabdában és amerikai futballban. Mind a három fő sportágban. Elsőrangú baseballjátékos volt és elsőrangú bokszoló, és franciául meg spanyolul is beszélt az angol mellett. Otthon volt a latin-amerikai, kubai, venezuelai, Puerto Rico-i és mexikói kultúrában. Ennek ellenére mégsem játszott a profi ligában, dacára, hogy Roy Campanella, aki benne van a profi ligás Hall of Fame-ben (hírességek csarnoka), volt a cseréje. Apám ugyanúgy, mint Campanella, elkapó játékos volt.
Apám, aki minden idők második-harmadik legjobb elkapó játékos volt a régi néger ligákban, s valószínűleg negyedik vagy ötödik vagy hatodik legjobb elkapó játékos a baseball történetében, amellett nagyszerű menedzser, de nem tudta képességeit teljesen kihasználni a rasszizmus miatt. Egyszer egy fehér azt mondta neki: „Quincy, ha fehér lennél, évi százezer dollárt keresnél.” Hát ezzel csak megforgatta a kést a sebben, ami már azelőtt is kínozta apámat. Nem szívesen hallotta ezt. Kegyetlenség volt ilyet mondani, mert nem lehetett fehér. Soha. Azért írtam meg a Transcircularities kötet Poem for my Father [idősebb Quincy T. Troupe-nak] című versét, mert elmondta nekem ezt a történetet. Megértettem, mekkora fájdalmat érez, amiért nem játszhatott a profi ligában. És a csapata rendszeresen megverte a nagy fehér csapatokat, minden mérkőzésen. Ő volt az elkapó játékos, amikor Satchel Paige kilenc vagy hat vagy három fehér ütőjátékost kényszerített három-három hibára. Leküldte a pályáról az összes játékost. Csak Satchel meg apám játszottak. És az ellenfél minden tagját három-három hibára kényszerítette, ami azt jelenti, hogy el kellett hagyniuk a pályát. Mind baseballcsillagok voltak, fehér baseballcsillagok, és ő lesöpörte őket.

Hányban is történt ez?

A negyvenes évek elején vagy a harmincas évek végén. De én a fájdalomról beszélek, amit apám érzett emiatt. Egész évben baseballoznia kellett, tudod, az Egyesült Államokban, Kanadában, Kubában, Puerto Ricóban, Venezuelában és Mexikóban. Adott volt egy ember, aki három nyelvet beszélt, mindent tudott a latin zenéről, Machitóról, minden táncot ismert, ragyogó elme volt, úriember, és kevés fehér vette komolyan. Amikor idősebb korában belenéztem a szemébe, láttam benne a szomorúságot. És időnként dührohamot kapott, amikor valaki fehér játékosokról, például Yogi Beráról vagy Joe Garagioláról beszélt. Hússzor jobb volt, mint azok együttvéve; ők is St. Louis-ból származtak. Semmi személyes kifogása nem volt ellenük; az ellen volt kifogása, amit jelképeztek. Sokkal jobb volt náluk, és mégsem játszhattak egy ligában. Sokszor beszélt nekem erről, mindig könnyekkel küszködve. Szóval azok a versek a szomorúságról meg a kiéletlen lehetőségekről szólnak.
Sorolhatnánk még az ilyen feketéket, ott van például Paul Robeson. Ez az ember óriási lángelme volt, de nem vitte semmire. Emiatt vált belőle úgynevezett „szélsőbaloldali” [nevet], kommunista. De hát mit várjon az ember valakitől, aki osztályelsőként végez a Rutgersen, évfolyamelsőként a jogi karon, profi ligás futballjátékos, de fekete, és nem kapja meg azokat az állásokat, amit az osztály legutolsó tanulói megkapnak csak azért, mert fehérek? Szerinted mit érzett? Amikor Robeson szemébe néztem a filmjein meg a fényképein, ugyanazt láttam benne, mint az apáméban.

Ismerted Paul…?

Őt nem ismertem; a fiával találkoztam egyszer. Paulnak (mindketten ugyanazt a nevet viseljük, mint apánk) meg nekem is híres apám volt, s egy összejövetelen elbeszélgettünk erről az egész dologról, az apáinkról. Elmondta, hogy az apja rettenetesen dühös volt, nemcsak amiatt, amit vele tettek, de amit a fehérek több millió feketével tettek. Az az apámhoz írt vers a rasszizmus kiváltotta haragnak és hiányérzetnek ezt a mély képét igyekezett megfogni.

Van egy kérdésem St. Louis meg a költészet viszonyáról. Verseid az élet és halál közti területet fedik le, a St. Louis-i konzervgyárak szagától az emberig, aki a halál kalapácsát lendíti a Rivertown Packing House Blues-ban a sport erős hatásáig, amiről már volt szó, meg a St. Louis-i zenészek, köztük Miles, John Hicks és Lester Bowie rád gyakorolt hatásáig. Beszélhetnénk a különféle hatásokról, melyet St. Louis poétikádra gyakorolt, kezdve a River Town Packin’ House Blues-zal, meg arról is, hogy miért Sterling Brownnak dedikáltad?

A Delmar és Leonard utcában nőttem fel, pár utcányira a Vandeventer Avenue konzervgyáraitól. Valahányszor kiléptem a házból, égett hússzagot éreztem a levegőben; először nem tudtam, mi az. Aztán egy öregember felvilágosított: „Ó, ez a szag a Vandeventer Avenue-n leölt marhának és disznónak az elégetett bőre.” „Ó…” – mondtam én. „Ez a konzervgyár, a konzervgyár” – mondta ő. „Szóval erről van szó” – mondtam én.
Naponta átvágtam ezen a szagon. Ezt a szagot éreztem, amikor a Carver általános iskolába jártam, és ezt, amikor a Vashon gimnáziumba. Később egy alkalommal bejutottam egy konzervgyárba, ahol egy barátom édesapja konzervgyári munkás volt. Mielőtt injekcióstűvel kezdték volna ölni őket, a homlokuk közepére mért taglóütéssel [összecsapja a tenyerét] ölték a marhákat. Ő jobb- és balfelől elhaladtukban csapta őket fejbe, BUMMM, azok összerogytak, és egy másik munkás elvágta a torkukat. És én láttam ezt, ezt a rengeteg vért, és a marha, disznó, miegymás halálsikolyát, hörgését [jajgat]. Borzalmas volt. Hát innen jön az a John Henry-féle proletárhangulat a versben.

Felhasználtad a John Henry-vers irodalmi hatását és a barátod apjának a példáját. De a vers végül egy gyilkosról szólt, aki nem feltétlenül a barátod apja.

Ó, ugyanarról az emberről van szó! Ez az igazság. A pasas gyilkos volt; úgy lett azzá, hogy a konzervgyárban minden nap megölt egy csomó marhát és disznót. Az utcánkban lakott. A fiai a barátaim voltak. Egy tavaszi napon, még kisrác voltam, szaladgáltam a házukban – ekkor az Ashland utca 3848-ban laktam –, s ahogy rohantam, hirtelen azon vettem észre magam, hogy a falnak repülök. Az apjuk olyan keményen megütött, hogy majdnem nekirepültem a falnak. Amikor felugrottam, rám nézett, és… soha nem felejtem el azokat a szemeket, amikor rám nézett és így szólt: „Kis Troupe, ne rohangálj az én házamban. Ez nem a te házad, úgyhogy ne rohangálj az én házamban.” Én meg ránéztem, és megláttam a szemében azt a valamit, ami… hát, olyan volt, mint a halál. Elszörnyedtem. Ez durva volt!

Mennyi idős voltál?

Tizenhároméves forma. Amikor tudtam, hogy otthon van, soha nem mentem át, csak később, nagyobb koromban, amikor már képes voltam megvédeni magam, ha felhergelte magát. Később az egyik fiától hallottam – akkor még nem írtam verseket –, hogy hat embert ölt meg. Kocsmázni járt, vitába keveredett, aminek verekedés lett a vége; soha nem ő kezdte, de ő fejezte be. Minden nap elment dolgozni, soha nem hiányzott, és jó munkás volt. A kocsmában, ha valaki nekiment, akkor ő megölte az illetőt – mindig késsel. Érted? Leszúrta vagy agyonütötte őket egy üveggel. Innen jön az a sor, hogy „Lóbálta halál nevű pörölyét”. Arról van szó, hogy túl sok halált vitt haza ahhoz, hogy szeretni tudjon. Mert miután valaki egész nap disznókat és marhákat öl, hazaviszi magában azt a brutalitást. Ezt láttam benne. Aztán amikor verseket kezdtem írni, egyszer csak eszembe jutott. Ismét meglátogattam a konzervgyárban, és figyelmesebben megnéztem. Akkor már öregedett, de ugyanaz az ember volt, tehát megírtam ezt a verset. Úgy éreztem, hogy az alakja metaforája a St. Louis-i feketéknek – annak, ahogyan a feketék mindenfajta tekintet nélkül gyilkolják egymást St. Louis-ban.
Miután megírtam a verset, rájöttem, hogy nemcsak a feketék metaforája, de az összes amerikai állampolgáré fajra való tekintet nélkül. Az Egyesült Államok fölött ma a halál metaforája lebeg. Sok költő nem ír erről: szívesebben írnak politikamentes dolgokról. Ez rendben is van; semmi kifogásom ellene. De az emberem a River Town Packin House Blues-ban egyszerre gyilkos és egyfajta antihős, mert naponta elment munkába, és ő maga nem kötött bele senkibe. Viszont lámpával kereste az olyan helyzeteket, amikből erőszak származhatott, és egy szempillantás alatt megölt bárkit, aki belekötött. Főnöke ügyvédet fogadott neki, mert minden nap bement a munkahelyére, ahol semmi gond nem volt vele. Mindig nagyon jó ügyvédje volt, aki megmentette a börtöntől. Végül is nem ő kezdte a verekedést. Csak belekötött valakibe. Nem ő ütött elsőnek, csak védekezett, mint amit állítólag az Egyesült Államok cselekszik Irakban: „Csak megvédjük magunkat a terroristák ellen.” Bár nem találtak tömegpusztító fegyvereket, azt mondták nekünk, hogy az irakiak ide akartak jönni felrobbantani mindenkit, hogy a saját utcáinkon öljenek meg minket. Micsoda ostobaság!

Elkalandoztunk a költészettől…

El szeretném mondani, miért dedikáltam a verset Sterling Brownnak.

Jó.

Azért dedikáltam Sterlingnek a verset, mert nagyon tetszett neki, és mert sokat tanultam tőle a bluesról és a népköltészetről. Óriási költő volt és nagyszerű tanár. Tanította Toni Morrisont, Amiri Barakát, Ossie Davist és Stokely Carmichalt a Howardon, és még sokakat. Nagyszerű költő volt és nagyszerű ember, szerintem nem emlegetik eleget a nevét, mint az egyik legnagyobb amerikai költőét, ugyanúgy, ahogy Melvin Tolsont sem említik elégszer.

Jó. Beszéljünk arról, hogy milyen hatással volt rád a sport.

A legtöbb sportot nagyon szeretem, mert vegytiszta önkifejezés. Senki nem veheti el az embertől azt, hogy jó kosárlabdázó. Ha én játszom ellened egy az egyben, esetleg két ötfős csapatban, nem számít – kivéve, ha csalnak a bírók. Ha jobb vagyok nálad, megverlek. Érted, ugye? Gondoljon mindenki, amit akar Kobe Bryantról, Kobe Bryant kivételesen tehetséges kosárlabdázó Kevin Garnettel és másokkal együtt. Marion Jones kivételesen tehetséges atléta. Barry Bonds kivételesen tehetséges baseballjátékos. Ezt, bármi és történjék, senki nem veheti el tőlük. Bemocskolhatják, befeketíthetik egyéb dolgokkal, mint: „Hát, tudod, megerőszakolta azt a nőt” – ami talán igaz, talán nem, vagy: „Barry Bonds szteroidokat szed” – ami megintcsak talán igaz, talán nem. De a helyzet az, hogy a szteroidok nem javítják a kéz-szem koordinációt: hogy az ember miként üti a labdát. Ezt a szteroidok nem javítják. Nem vagyok a szteroidok híve, de ez lejáratási hadjárat. Ez a véleményem. És szerintem azért próbálják lejáratni őket, mert feketék. Tudom, hogy sok ember nem örül annak, hogy ezt mondom, de a rasszizmus köszöni szépen, nagyon jól van az amerikai élet legtöbb vonatkozásában. Ez tény és való.
Te magad is kitűnő sportoló voltál; hogy lettél azzá?
St. Louis-ban kosárlabdáztam és baseballoztam. Nagyon jó játékos voltam, és a sport vegytiszta önkifejezés volt. Ezt senki nem veheti el az embertől. Ha megverlek, akkor megverlek. Nem úgy van, mint az irodalomban, hogy azt mondom: „Ez vers.” És akkor másvalaki azt mondja: „Tudod, szerintem nem az.” Ez szubjektív döntés, hogy valaki versnek tartja, sőt egyenesen jó versnek, vagy pedig rossz versnek. Szubjektív. Szubjektív döntés, hogy egy kritikusnak a River Town Packin House Blues tetszik vagy egy vers az Ozark-hegységről. Szubjektív. Egy festménnyel ugyanaz a helyzet: szubjektív döntés kérdése. De a sportban vagy nyerünk, vagy veszítünk. A Los Angeles Lakers megveri a Minneapolist. Megveri. A San Antoniót négyszer egymás után veri meg. Másodlagos kérdés, hogy az ember szereti Tim Duncant vagy nem. A lényeg az, hogy győztek. Mint ahogy a Pistons is megverte a Lakerst az NBA-ban. A minap [2004.05.15.] Antonio Tarver kiütötte Roy Jones-t, akit a világ legjobb bokszolójának tartottak. Kiütötte. Roy Jones elveszített egy meccset, és ezen sokat vitatkoztak. Koreában ellopták tőle az olimpiai bajnoki címet, de utána évekig a világ legjobb bokszolója volt, míg aztán Tarver, az egyik legjobb barátja közbe nem lépett és bumm, a második menetben egy jobbegyenessel kiütötte. Hihetetlen volt! Mohamed Ali verte meg így Sunny Listont. Az ember vagy győz, vagy veszít, és ez nekem tetszik. Így kellene lennie mindenben, de nem így van.
Ugyanez igaz a zenére is, bár időnként a zene is szubjektív, ízlés dolga. Az afroamerikaiak közül sok híres zenész került ki. A dzsessz, rhythm and blues, gospel, hip hop, még a klasszikus zene területén is. Túl sokan vannak, ahhoz, hogy fel tudjam sorolni őket. Miles Davisről mindenki mondhat, amit akar. Miles Davis nagy zenész volt. Az egyik legnagyobb zenész, aki valaha élt. Lehet, hogy nem tetszik az embernek, hogy azt mondta, hogy megölne egy fehér embert, ha már csak rövid ideig élne. „Tudod, imádom Miles Davis zenéjét, de, tudod, mondta azt a dolgot, és hát ezt nem tudom lenyelni.” Miles néha megverte a nőit. Ezt sokan nem tudják lenyelni. Ezt meg is értem. De amit negyvenegynéhány év alatt alkotott, az fantasztikus, tagadhatatlan. Picasso a nők karján nyomta el a cigarettát. Azt akarod mondani, hogy Picasso festményei nem gyönyörűek? Namármost, nekem nem tetszik a tény, hogy a nők karján nyomta el a cigarettát. Nem tetszik a tény, hogy Miles durva volt a nőkkel. Nem tetszik. De ezt különválasztom attól, hogy tetszik-e a zenéje vagy nem.
A zene nagy hatással van az életemre. Példaképeim közül sokan afroamerikai zenészek: sorolhatnám őket. Már az is nagy szó, hogy Charlie Parker, John Coltrane, Duke Ellington, Louis Armstrong, Michael Jackson, James Brown, Prince és Chuck Berry – mind St. Louis-ak. Chuck Berry a modern gitár atyja; senki nem hajlandó elismerni ezt neki, mert nem szeretik. Túl zabolátlan, túl felvágósnak tartják. De Chuck Berry egyike a zene nagy alakjainak.

A modern gitár atyja?

Igen, a modern rock and roll gitár atyja. Keith Richards és az összes többi tudja ezt. Figyeld csak ezt a dalszöveget: „Roll over Beethoven and tell Tschaikowsky the news… Roll over Beethoven and dig these rhythm and blues.” Fantasztikusak a dalszövegei. Szóval Chuck Berry fantasztikusan fontos a rock and rollban, sokkal inkább, mint Elvis Presley. De Elvisé minden babér, mert fehér. Ezt mindenki tudja, aki egy kicsit is járatos a dologban. Szóval Chuck Berry volt az igazi. Little Richarddal meg Fats Dominóval együtt. Elvis másolat, imitátor. Chuck Berry-nek az lett a veszte, hogy szerette a kislányokat. Namármost, nekem sem tetszik ez, de semmi köze ahhoz, hogy Berry nagy zenész vagy sem, mint ahogy ahhoz sincs semmi köze, hogy Roman Polanski nagy rendező-e – mert az! De hát nem akarom a végtelenségig ezt variálni.

A Miles and Me-ben Miles-t Mozarthoz meg Picassóhoz hasonlítod, és felveted, hogy azért kritizálták a stílusát, mert fekete, idézem: „A legjobb és legrosszabb oldalát mintázta annak, amik vagyunk, a nemzeti karakterünknek, bármi is legyen az, mint ahogy Picasso és Mozart is nemzeti karakterük legjobb és legrosszabb oldalát képviselték.” Hát ez elég erős. Úgy tudom, Miles azért kért fel az önéletrajza megírására, mert nagyon tetszett neki az a cikk, amit róla írtál a Spin magazinnak. És a Miles The Autobiography sokkal többet felfed Miles-ról, mint amit a legtöbb ismert ember megengedne. Miért döntöttél úgy, hogy nem fogod cenzúrázni, amit Miles mond, és nagyon intim részleteket is felfedsz? Kihagytál-e ennek ellenére olyat, ami benne lesz a te hagyatékodban vagy a Miles hagyatékában?

Kétségtelen, hogy a The Accordion Years-ben közlöm majd, ami kimaradt közös könyvünkből és a Miles and Me-ből. Amikor Miles felkért önéletrajzának megírására, azt mondtam neki: „Az egész történetet el kell mondanunk, bibircsókokkal együtt. El kell mondanunk, hogy nőket bántalmaztál. Nekem személy szerint nem tetszik az, ahogy a nőkkel bántál. De hát a te könyved; ha akarod, kihagyhatod. Ezért azt ajánlom, nézz mélyen magadba, és mondd el az igazat; sokkal jobb lesz a könyv.” És ő egyetértett velem. Ez a másik oka annak, hogy annyira szerettem – mert mindig ragaszkodott az igazsághoz. Egy írás attól jó, hogy igazat mond. Mint ahogy Ted Joans mondta egyszer: „Az egyetlen, amitől tarthatsz egy költő részéről, az igazság.” Úgy döntöttünk, abban a könyvben minden benne lesz, és ő mindent elmondott nekem. Namármost, a kiadó szerkesztői kivettek belőle bizonyos dolgokat attól való féltükben, hogy beperelik őket. Például viszonya volt a Budweiser egyik tulajdonosának a lányával. [Castro nevet]
Viszonya volt Ava Gardnerrel, más fehér mozisztárokkal is, meg a St. Louis-i May család egyik nőtagjával. A kiadó kivágta ezeket a történeteket, s ugyanígy történt egyéb hollywoodi csillagocskák esetében, akikkel viszonya volt. A nők bolondultak Miles Davisért. Egyszerűen bolondultak érte. A szerkesztők azt gondolták: „Juj, ezt nem hagyhatjuk benne; beperelnek.” Így hát kivágták ezeket a történeteket.

És ezek a történetek örökre elvesztek?

Tudod, ez az ő története. Egy részét felhasználom egy afféle önéletrajz-emlékiratban, amit most írok. Nem tetszett nekem, hogy a kiadó kivágta Miles zenéről folytatott eszmefuttatásainak – mélyenszántó eszmefuttatásainak – egy részét is. A kritikusok kifogásolták, hogy a könyvben nem tárgyaltuk velősebben a zenét. Pedig eredetileg igenis tárgyaltuk. A keménykötéses kiadásba bele akartam foglalni egy mutatót és a megjelent lemezek listáját. A kiadó azt mondta, hogy csak miután megjelenik a papírborítású kiadás. A kritikusoktól ezért is kaptunk egy hatalmasat a fejünkre. A kiadó meg ártatlan képpel azt állította, hogy: „Mi szerettük volna, ha van benne lemezlista, de ők…” Pedig mi beletettük, de a kiadó visszadobta.

A könyv szerkesztését befolyásolták faji szempontok?

Azt hiszem, igen. A garasos pénzügyisek igyekeztek a könyv árát huszonöt dollár alá nyomni. Tudod, egyetlen könyvbe akarták belepréselni az egész önéletrajzát. Én úgy gondoltam, hogy megérdemel két kötetet. A Simon and Schuster kiadó nem akart két kötetet áldozni rá; nem akartak foglalkozni a dologgal. De Picasso önéletrajza háromkötetes. W.E.B. Du Bois életrajza David Levering Lewis tollából kétkötetes, és két Pulitzer-díjat kapott érte. Ugyanennyi járt volna ki egy ilyen fontos embernek. Miles Davis is rendkívül fontos ennek a kultúrának, és könyvünknek mélyenszántó elemzésnek kellett volna lennie róla. Az emberek szívesen fizettek volna harminc dollárt ezért a könyvért. Legalábbis az én véleményem az, hogy ért volna annyit.

Talán írnod kellene egy második kötetet, melyben a zenéjét tárgyalnád. Van valaki, aki zenetörténeti szempontok alapján foglalkozik vele?

Van néhány ember, akik különféle könyveket írnak, különféle korszakait tárgyalják, például John: So What; Ashley Kahn: Kind of Blue [The Making of the Miles Davis Masterpiece]; Miles to Go: The Lost Years Chris Murphytől, és egy érdekes könyv Paul Tingen tollából: Miles Beyond: The Electric Explorations of Miles Davis, 1967–1991. De szerintem Milesnak szüksége van egy minden részrehajlást nélkülöző, átfogó életrajzra, amely távlatot nyitna fantasztikus életére. Egy ilyen könyv – és feltétlenül hosszúnak kellene lennie, többkötetesnek – tényleg feltenné a kalapot erre a kiemelkedő életútra.

Milyen szerepet játszottál a Milesról szóló film létrehozásában…?

Én írtam a forgatókönyvét, mely a Miles and Me-n alapul. Végre aláírtunk minden szerződést, miután hosszú ideig húztam, mert ki akartam várni a lehető legkedvezőbb üzletet. Ezért addig keresgéltem, amíg találtam egy igazán jó, a szórakoztatóiparra szakosodott ügyvédet.
Nem voltam hajlandó egyszerűen eladni a könyv megfilmesítési jogát, mert Danny Glover jó barátom azt mondta: „Quincy, ha eladod nekik a megfilmesítési jogot, egyetlen napig benne leszel a Variety-ben. Azt írja majd: »Quincy Troupe Miles and Me című könyvének megfilmesítési jogát ennyiért és ennyiért vették meg.« Aztán meg csinálnak belőle egy olyan tucatfilmet, melyben híres emberek életéről a legjobb barátjuk mesél. Te majd valami fehér fickó leszel benne. Azt csinálnak belőle, amit akarnak. Szerződnek majd egy forgatókönyvírót, az meg azt csinál vele, amit akar, és az már nem az a történet lesz, amit te el szerettél volna mondani. Aztán a rendező is rányomja a pecsétjét, meg a színészek is. A helyedben – mondta – nem hagynám magam, és ragaszkodnék hozzá, hogy én írjam a forgatókönyvet vagy legalább, hogy beleszólásom legyen a forgatókönyvbe.”
És így is történt. Rudy Langlais, aki barátom, és a jelenlegi producer felkért a forgatókönyv megírására. Azt akartam, hogy a stáblistán az legyen, hogy én vagyok a forgatókönyvíró, azt, hogy „A film Quincy Troupe Miles and Me cím könyve alapján íródott.” Én akartam lenni a főproducer. Volt még néhány egyéb kívánságom is. Úgy gondoltam, megérdemlem. Végül mindent megadtak, amit akartam. De hosszú időbe telt. Úgy néz ki, hogy 2004 végén – 2005 elején kezdik el a filmezést. De hát ez Hollywood, és bármi megtörténhet. Ami a jelent illeti, az életem visszatért régi medrébe, vagyis írom a memoáromat, egy Sun Ra operát, melynek Fred Ho írja a zenéjét, a regényemet, Chris Gardner önéletrajzát és a verseimet.

A költészetre visszatérve, Eugene Redmond barátod ajánlotta nekem, hogy kérdezzelek „a költői formák, egymással szövetségben levő kifejezés- és kultúraformák keresztbe-termékenyítéséről” verseidben. Pályafutásod elején hogyan teremtetted ezt meg – nevezhetem varázseszköz-keveréknek? Mára már világos, hogy ez a fiatalabb költők több nemzedékét is megihlette.

A sors kivételes ajándékaként St. Louis-ban nőttem fel, ami külön kulturális és földrajzi térnek mondható. Az ország közepén van, s északról, délről, keletről és nyugatról mindenféle befolyás éri. Mindenféle zenestílus, öltözködési divat és nyelvi hatások. Gyermekkoromban apám Mexikóba, Kubába, Puerto Ricóba és Venezuelába ment a baseballcsapattal, és én is elkísértem egy-két helyre. Tehát nagyrészt St. Louis-ban nőttem fel, de alkalmam volt más kultúrákkal is találkozni már kiskoromban. Mindenféle zenét hallgathattam, amikor az apám otthon játszott. Egyszóval már gyerekkoromban öntudatlanul is alkalmam volt értékelni különböző kultúrákat. Aztán eljött az idő, amikor már nem tetszett St. Louis felépítése. Érted, mire gondolok? Fekete és fehér. Mindig korlátok között éreztem magam St. Louis-ban.
Otthon mindig szólt a zene: anyám Jackie Wilsont, Duke Ellingtont, Count Basie-t meg Louis Armstrongot játszott, apám latin zenészeket, Charlie Parkert meg másokat. Amikor nagyobb lettem, odavoltam Miles Davisért meg Chuck Berry-ért, aki az utcánkban lakott. Ez a sokféle zenéből áll&o