[2016. június]
Elvesztettem egy könyvet. Éjjel kettőkor, amikor felébredtem és kimentem a konyhába, aztán vissza a szobába, és a paplan kitárta az ágyat, hogy feküdjek bele és olvassak, de hol a könyv, milyen könyv, ki írta, talán én írom, de most nem találom, pedig folytatnám, de nincs sehol, se leírva, se elfelejtve, hogyan folytassam az írást vagy az olvasást, mert hiszen mindegy, hogy mit, ugyanarról van szó, de miben, és hol van az a mondat, ahol valami abbamaradt, sose fogom megtalálni, pedig tudom, hogy az volt az igazi, a legfontosabb, amit mindig meg akartam írni vagy el akartam olvasni, de miről, és mikor. Most itt vagyok kifosztva, vesztesen, tehetetlenül.
Hol vesztettem el? Volt egyáltalán? Eltűnt. Csak a hiány maradt bennem. A kimondatlan. Nem fogom megtalálni. Mintha én magam se volnék már valóságosan, csak mint valami káprázat. Valóságos a fájdalom, hogy nincs sehol. Mindig elvesztem azt, ami a legfontosabb. Csak a keresés marad. Ennyi vagyok. Kitől kérjem vissza magamat?
Volt valaha, egészen fiatal koromban egy naplónak álcázott novellám. Mergsemmisítettem, mert hazug volt. Erélyes feleségről szólt, aki helyes útra akarja terelni a férjét. De az fél. Dereng benne az igazság, amiről nem szabad beszélni. Veszélyes. Első irodalmi kísérletezésem volt ez, s én is féltem. És amitől igazán félni kell, az maga a félelem. De ezt nem én mondom, hanem egy nagy amerikai elnök mondta, Franklin Delano Roosevelt. Magamról, magamtól nem tudtam, vagy nem mertem semmit mondani. Annyit már én is sejtettem, hogy veszélyes. Erről a veszélyről akarok most szólni. Mert eljött az ideje, hogy valaki kimondja. Mindegy, hogy ki. Akár én is. Talán nincs is más mondanivalóm. Megint csak odajutok a mások mondanivalójához, hogy esetleg megtaláljam a magamét. A mások igazára van szükségem? A mások tévedésére? „Ez a nap lesz a végső, és ha nem, hát tévedtünk!” Egy majdnem százéves pletyka szerint Karinthy így dúdolta, persze hogy parodisztikusan, az Internacionálét, amikor kikiáltották a majdnem első magyar köztársaságot. Ezt én Márai 1946-os Naplójában olvastam. De hogy az ilyen fantáziájú embereknél hol kezdődik az irodalom és hol végződik a valóság, úgysem lehet tudni. Ugyancsak a Márai Naplóból tudom, nem derül ki, hogy mikor (feltehetőleg a Mussolini-uralom idején), és hihető: az író meglátogatta Benedetto Crocét Nápolyban, a Trinita Maggiorén, egy bérház negyedik emeletén. Búcsúzóul az öreg és szomorú filozófus ezt mondta: „Az emberek nem akarják a szabadságot.” Ha jól emlékszem, ilyesmit hallott Tolsztoj, döbbenten, csalódottan a jobbágyaitól, amikor fel akarta őket szabadítani. Ez volna az a veszélyes valami, amit el lehet veszíteni, még mielőtt megtaláltuk volna? Vagy valóságos antológiája annak, amit keresünk és elvesztünk, mert nem ismerjük fel, hogy mit jelent? Talán a múltat kéne előbb megérteni. Akkor fedeztem fel a múltat, amikor észrevettem, hogy abból, amit jövőnek nevezek, hiszen jön – nem igaz? –, alig maradt valami. Ijedtemben, mert ijedtében mond valamit az ember, azt mondtam, de még le is írtam, hogy emlékezem. Mert hát egyébre nincs már időm.
Az én időm akkor kezdődött, amikor kikerültem a legteljesebb védettségből, ami emberi lénynek megadatik: az anyaméhből. Pedig anyám nem akart anya lenni. Nem engem akart, hanem az apámat. De apám nem akart apa lenni. Még nem tudtam semmit. Azt sem, hogy megszereztem az első tapasztalatot: egyedül vagyok. Más szóval, elkezdtem élni. A kezdő élőnek első reflexe a tiltakozás. A panasz. Sírni kezdünk ilyenkor. Többes számot használok, mert éppen az egyedüllét az első közös emberi tapasztalat. De én nem sírtam. Nem is lélegeztem. Paskoltak, rázogattak, ez már intézményes beavatkozás volt, szokás, hagyomány, hideg víz alá tartottak. A keresztelő ilyen rituálé. Az első társadalmi segítség, biztatás. Jellemző mód nem kellemes, pedig fogadtatás. Fontos lecke volt. Életre szóló. Életbe hívó. Életre kényszerítő. Mégsem voltam hálás. Akaratom ellenére, bizalmatlanul kezdtem élni. Nem vállaltam azt, amit nem is kértem: hogy élni kell. A veszély pillanataiban azóta is görcsösen igyekszem megtagadni első perceim magányát. Nagyra értékelem az életet. Harcolok azért, amit nem akartam elfogadni. De nem felejthetem, hogy első válaszom a nem volt. Tagadással csikartam ki segítséget? Ilyen dacosan vallottam be, hogy szükségem van a többiekre? Így ismertem el, hogy mások nélkül nem élhetek? Nem vagy életképes!, mondta, nem tudom hányadik megbetegedésemkor, éppen az, akivel életre szóló szövetséget kötöttem, hogy jóban-rosszban számíthatunk egymásra. És magamra hagyott. Túléltem több ítéletet. Ezt is. Makacs vagyok. Nem haragszom rá holtában sem, hiszen amikor szerelmes volt, nem tudhatta, hogy személyemben a tévedést választotta, a félreértést, az életét bonyolítót, azt a valameddig még használható akadályát a csalékony nyugalomnak, amelyre természete parancsára szüksége volt.
Honnan kezdjem? Talán onnan, amikor már benne vagyok a tévedésben, de még nem tudom, hogy milyen fontos, azt hiszem, hogy én vagyok fontos, még nem ismerem fel magamban az eszközt, csak azt, hogy védekezem. Véd az életösztönöm. Cél akarok lenni, mint majdnem mindenki. Miközben már dolgozik bennem a felismerés: utolérnek a tények. Hogy is volt?
Földes Marica, a tizenöt évesen Auschwitzot járt írónő, valamikor, nagyon régen, számonkérte, hogy miért nem megyek tanítani oda, ahova kineveztek. Cehalucba, Magyarcsaholyba, ott van valahol Szatmár megyében, ha jól tudom, messze, fent a határ közelében, és ott van az igazi élet, a valóság. Lássam be, hogy ott a helyem! Egyszer talán elkísérhetne egy jóakaróm, nem Marica, mert ő már rég öngyilkos lett, hadd ismerjem meg az elkerült, elárult, cserben hagyott helyet, amelyről számot kellene adnom. Ahol talán rajzot tanítottam volna vagy vegytant, vagy akármi mást, amihez nem értek, amit nem tudok. De hát kit érdekel, hogy mit tudok, mihez értek, gondoltam akkor. Senki mást, csak engem. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogyan mondhatnám el, de az biztos, hogy valahol itt bujkál bennem vagy körülöttem, csak még nem érkeztek el hozzám a megfelelő szavak. Itt vannak pedig, valahol egészen közel, itt, ahol születtem, és ahol megvettem a sírhelyemet, amikor szóltak, hogy eljött az ideje, nincsen apám, sem anyám, rajtam a sor. Én következem. De ami eddig volt, az csak az enyém, csak az, és én tartozom vele, bár még mindig nem tudom, hogy kinek. Talán éppen a magyarcsaholyiaknak, akikhez nem mentem el tanítani. Ki tudja, hogy szükségük lett volna éppen rám? Vajon befogadtak volna?
A Balatonfüredi Szívkórházban, 1992 tavaszán megtalálták azt a helyet a valómban, ahol születésemtől vagy még azelőttről, rejtőzködik valami, ami nem működik szabályosan. Lehet, hogy ez a magyarázat mindenre, ami nyolcvan éve történik velem. Van szép tudományos latin neve, tehát létezik: „Ennek igazolására, mi elvégeztük a Tallium 20l-miocardium szcintigraphiát, mely vizsgálatra nyugalmi anginát követően került sor. Az így készült képeken az anteroseptalis regio kifejezett perfuzios defektusa igazolódott. Mindez a korábban feltételezett diagnozist megerősítette.” Szóval már elég rég nem vagyok életképes.
Első elemista koromban voltam igazán életképes? Anyám szerint bárányhimlős önkívületben buta betűket írtam a selyempaplanra reszkető mutatóujjammal. Gyakoroltam, mert féltem a tenyerestől. Okkal. Balkezes vagyok. És bal kézzel akkor tilos volt írni. Mindig megtiltanak valamit.
