[Látó, 2010. február]

Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?
(Pilinszky János: Kérdés)

Az irodalomnak mára már nem maradt vesztenivalója, politikai manipulációk mindent kisajtoltak belőle, amit csak használni tudnak végtelen profitszerzési késztetéseik során. Szépség, harmónia, fenség, ellenpont, humor, nyelvjáték ma vásárlásra csábító reklámok, szavazatgyűjtő szónoklatok, demokráciát szimuláló kommunikációs stratégiák eszköztárában lógnak, várva az újabb bevetésre a testek fölötti hatalomgyakorlás globális játszmájában.
Nyernivaló viszont van bőven. Nem kell mást tennie az írónak, mint (1) ismerni mesterségének klasszikus, évezredek óta használt szabályait, és (2) megfelelni a szórakoztatóipar elvárásainak. Ezen elvárások már nem diktatórikus parancsok, hanem szubtilisan irányított vágygenerátorok: a potenciális fogyasztók identitásának részint megfelelnek, részint ők maguk alakítják ezt az identitást. A mérhető, biztos siker érdekében ezek az identitások jól definiáltak, és megosztják az embereket. Ha a képes magazinok kínálatát nézzük, a konstruált identitások elkülönülő természete könnyen szembetűnik: magazinok csábos nőknek, hódító férfiaknak, önálló nőknek, autómániásoknak, családanyáknak, pénzembereknek stb. Igen sok pénze kell legyen az embernek, hogy plurális identitásra tegyen szert, és egyszerre legyen több efféle lap rendszeres olvasója. A lapok persze úgy vannak kitalálva, hogy egyenként is teljes le- és előírását adják olvasóik életvitelének, öltözködési, viselkedési, szórakozási szokásaiknak. Amiről nincsen szó sem itt, sem a kommersz kultúra más területein, az az, hogy honnan a pénz? Honnan a paripa, a fegyver?
A szórakoztatóiparban mindez nem kérdés, a mindenesti filmek hősei a legnagyobb természetességgel kapják elő hatékony fegyvereiket, bújnak ki pompás öltözékeikből, be csillogó autóikba. „A mai ideologikus észlelés már nem a szexet, hanem a munkát (a manuális munkát a szimbolikus tevékenységgel ellentétben) tekinti illetlennek, amit a nyilvánosság tekintete elől el kell rejteni" – mondja Slavoj Žižek. Példája – mint minden olyan új gondolat, amihez pusztán perspektívaváltásra volt szükség – zseniális és kézenfekvő egyszerre: „Termelési folyamatokat a Hollywood-filmekben kizárólag azokban a jelenetekben lehet még a maguk teljes intenzitásában látni, melyekben a hős a főgonosztevő titkos rejtekébe hatol, és ott megfeszített munka (drogok desztillálása és csomagolása, New York elpusztítására szánt rakéta szerelése stb.) tárul a szeme elé. Amikor egy James Bond-filmben a főgonosztevő, miután Bondot foglyul ejtette, szokott módon illegális gyárának meglátogatására invitálja, nemde oly közel kerül Hollywood az ipari termelés büszke szocialista-realista ábrázolásához, amennyire ez egyáltalán lehetséges? Természetesen a film végén Bond elpusztítja a termelésnek ezt a helyszínét, és mi visszatérhetünk konzumparadicsomunkba."
Konzumparadicsomunk boldogság-fogalma azért mégsem lehet észbontóan naiv, feltételek nélkül idealisztikus, ezzel túlságosan sebezhetővé válna. A konzumparadicsom boldogsága, ergo, kőkemény kirekesztésen alapszik: az élethez ugyan kétségtelenül hozzátartozik a rossz, a nyomor, a szenvedés, DE ez nem ránk tartozik. A televízió médiumként kettős kötésként reprezentálja a fogyasztói boldogságot: mindaddig, ameddig a tévé előtt ülsz, biztonságban vagy, ez az implicit ígéret (vagyis szabad vagy, akár el is mehetsz), ami észrevétlenül csúszik át parancsba: ne mozdulj, csak bámulj! (dehogyis vagy szabad, még csak nem is akarsz szabad lenni). Guy Debord a konzumtársadalmat a spektákulum társadalmaként írta le, a spektákulum lényege pedig: „az öntudatlanság fenntartása a létfeltételek gyakorlati változása közepette".
Boris Groys a kortárs tapasztalatot a mindent átható design felől úgy összegzi, hogy „néző az egész világ". Ergo a nő és a férfi benne már nem komédiás, hanem fogyasztó, felhasználó, készen kapott (ám pénzen megvásárolt, mert másként hogyan is?) identitások és „look"-ok passzív hordozója, jó esetben képes követni a cselekményt, de beleszólása már semmiképpen nincsen. A művészetek, melyek a konzumtársadalom logikájának felültek, nemcsak elfogadják, hanem propagálják is ezt az indirekt, látszólag az áldozatok szabad akaratával történő elnyomást, kiűzetésüket saját életükből (s beűzetésüket a mások, a celebek, a szórakoztatóipar világába – ideértve a pártpolitikát is).
A konzumművészet egyik globális szinten sikeres példája Stephenie Meyer tinédzser lányoknak szóló vámpírregény-sorozata. Bokor Pál (Erényes vámpírok. ÉS, 2009. augusztus 28., 17.) szerint a világot elözönlő negyvenhárom-milliós példányszám annak köszönhető, hogy egy jól definiált fogyasztói réteg elvárásait, félelmeit és vágyait igazolja. Felmérésekből derül ki ugyanis, hogy ma a fiatalok ötven százaléka él szexuális életet házasság előtt: ez a könyv tehát azokat célozza meg, akik nem.

Fölkínálja számukra a felsőbbrendűségi érzést (amit részint kivételes szerelmük biztosít, részint kivételes szerelmük csodálatos Volvója, kigyúrt izomzata, és – hiszen végtére is vámpír ő – transzcendencia-szimulációra épülő szexmentes érdeklődése). Twilight-olvasók milliói mindenkinél különbnek érezhetik magukat, anélkül, hogy bármi figyelemreméltót tennének ebben a világban.
Hasonló mechanizmus működteti az etnonacionalizmusok irodalmi termékeit, melyek, Groys szóhasználatával élve, egy „ready-made közösségi identitást" kínálnak megvételre. Magyar nyelvterületen a Wass Albert regényeinek népszerűségére gondolhatunk. A magyar irodalomtörténet, mint bármely más nemzeté, többszólamú, a Wass-regények viszont – és ezért „ready-made" – kényelmes monotonitással kínálják fel olvasóiknak a felsőbbrendűség érzését igencsak kezdetleges regénytechnikájukkal, mely semmiféle viszonyban nincs azzal, ami e téren az utóbbi kétszáz évben történt a magyar irodalmi hagyományokban: Wass regényei a kora-hollywoodi filmgyártás dichotomikus történetfelépítésének mintájára készültek, a jók (mi) harca a rosszakkal (másokkal). Az már a posztkommunista kondíciónk nyomora, hogy míg az amerikai filmipar egyre szubtilisabb közös álmokkal altatja az embereket, itt a nyers, etnikai ellentét ünnepelteti magát milliós magyar példányszámokkal. Milliós magyar példányszámokkal: ebbe az exkluzív „mi"-be ugyanis akkor sem tartozhat bele mondjuk egy román olvasó, ha a feje tetejére áll is (már csak azért sem, mert Wass következetesen „oláhnak" nevezi).

Mindannyian ismerjük a könyvipari termékek példáit, melyekben a közös elem, hogy egy meghatározott célközönség identitását hivatottak megerősíteni úgy, hogy mindazokat kirekesztik szimbolikus terükből, akik számára ez az identitás nem adatott meg. Vannak közöttük olyanok – mint például a Wass-művek –, melyeket a pártpolitika közvetlenül hasznosíthat, de közvetlenül a fennáló hatalmi rendet erősíti mindegyik kategória azáltal, hogy olvasójuk semmit nem kell hogy gondoljon, kérdezzen, tegyen, csak rá kell hagyatkoznia a szolgáltatás örömeire: a készen kapott identitásra és a másmilyenek megvetésére.
Gondolom, nincsen olyan 18 évét betöltött állampolgár térségünkben, aki nem hallotta volna rogyásig, hogy „külön kell választani az esztétikát a politikától", vagy „nem keverhetjük össze az irodalmat az élettel". Viszont ami Kant idején az emberi szabadság, autonómia megfogalmazása volt („szép az, ami érdek nélkül tetszik"), ma kiűzetést jelent a társadalmat érintő kérdésekből, s ez ám az igazi öröm a politikai döntéshozók számára. A művészet e szép-elv nevében választhat: a társadalom homokozója kíván-e lenni, vagy ringatója. Žižek írja: „Abban a pillanatban, amikor – a hivatalos ideológiát követve – végül magunk mögött hagyjuk »éretlen« politikai szenvedélyeinket (a »politikai« felségterületét: az osztályharcot és más, »divatjamúlt« megosztó antagonizmusokat), cserébe a racionális igazgatás és a tárgyaláson alapuló konszenzus posztideológiai, »érett«, pragmatikus univerzumáért, mely mentes az utópikus impulzusoktól, ahol a szociális ügyek elfogultság nélküli igazgatása kéz a kézben jár az esztétizált hedonizmussal (ez az »életmódok« pluralizmusa), – ebben a pillanatban győzedelmes visszatérését ünnepli az addig kizárt »politikai«, a Másik megdolgozatlan, rasszista, archaikus gyűlöletének formájában, mely a racionális, toleráns attitűdöt végképp elgyengíti."
Az irodalom autonómiája – miként bármely más művészeté – nem azon múlik, hogy miről nem beszél. Aktualitása vagy megrázó ereje nem közvetlen közlésein múlik, nem a témáján. Jacques Rancičre mondja, hogy a demokratikus korszak igazi regényeit nem Zola vagy Hugo írta, akik nagy történetekben mesélték el, hogyan él és gondolkodik a nép, hanem Joyce és Woolf. Mert ők nem olvasztották egy nagy történetbe a szereplőik kis történeteit, hanem hangot adtak a szereplőknek. A fotográfia is azután lett művészet, hogy összeomlott a klasszikus műfajtörténet, mely a témák méltósága szerint határozta meg a művek helyét – tragédia a nemeseknek, komédia a plebsznek –, és az új esztétika végre lehetővé tette észlelni, megérteni a korábban artikulálatlan hörgésnek hallott egyszerű, jelentéktelen, hétköznapi emberek hangját, Rancičre szavával: a „néma tanúkat".

Alfred Stieglitz Fedélközön című képe 1907-ből az esztétikai forradalom eredménye, a korábban jelentéktelennek, széttartónak ítélt téma művészetté formálása, egy új forma tehát, ahogyan az Ulysses is az, a maga klasszikus szerkezetével és annak a hétköznapi élet felőli radikális átformálásával, az érzékelhető és reprezentálható határának átlépésével.
„Az irodalmi tapasztalat – írja Julia Kristeva – az egyedi és a közös metszéspontján történik. Azáltal, hogy rákérdez a nyelv, a szubjektum és a társadalmi kötelékek identitására. Hogy megnyissa, eltörölje, megújítsa őket." Máshonnan tudjuk ugyan (szociológiából, pszichológiából stb.), hogy az identitás nem genetikai/ kulturális adottság, hanem szocio-kulturális projekt, de az irodalomnak a nagy lehetősége, hogy az ember magányos tevékenysége (írás, olvasás) során ne vélt egójában merüljön el, hanem a csodálatos (úgy is mint: hátborzongatóan otthontalan) világgal szembesüljön, egy olyan világgal, amelyet a hatalom megpróbál elhallgattatni, kirekeszteni vagy monotonná redukálni.
Thomas Pynchon, az az amerikai író, aki következetesen kivonja magát a könyvipar azon elvárása alól, hogy az író személyiségét látványossággá, brandé tegye (egy katonaszolgálata idején készült fotón kívül nincs más kép róla, s rendületlenül elkerüli az irodalmi eseményeket, díjkiosztó gálákat), a Súlyszivárvány című regényében az emberi tapasztalatot, az örökös háborút hangok, beszédmódok, racionalitáson túli észlelések, paranoiák és fergeteges humor révén írja meg. Két rövid részletet idézek belőle, mindkettő a közhelyes elvárásokat parodizálja, amivel illuziótlanul mutatja meg, hogy azért mégsem érdemes bedőlni nekik:

„– Van magánál stukker? – Närrisch nemet int a fejével. – Nálam sincs. Milyen feketéző maga?, nincsen stukkere.
– Én az inerciális vezérlésnél voltam. Nem fogok a maga kedvéért visszafejlődni.
– J-jó, tőlem, de akkor mit fogunk használni? Az eszünket?"

„Ha legközelebb idevetődsz, és látod, hogy folyik az irtás, nézd meg, van-e őrizetlen traktoruk, és vidd magaddal az olajszűrőjét. Ezt teheted." [Egy középmagas lucfenyő mondta ezt Slothropnak]

„Két dolog van, mely mindig megújuló és egyre fokozódó csodálattal és tisztelettel tölti el a lelket: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem." Kétségtelen, hogy Kant megejtő gondolata nem írja le a mai ember önmagáról és világról alkotott képét. Ám ez nem ok arra, hogy lemondjunk a világról, és elfogadjuk helyette a kínálkozó partikuláris ketreceket. „Semmi sem rémít meg jobban, mint fölöttünk ez a csillagos nincsen, és bennünk ez az éhes gyomor", „bennem semmi, fent Gagarin", „A törvény erkölcstelensége és a hideg űr." Krasznahorkai, Esterházy, Garaczi Kant-átiratai a kortárs univerzalitás-élmény parádés megfogalmazásai, olvasásukhoz semmiféle identitás-dizájnra nincs szükség, elég, ha emberek vagyunk.
„Mert Itt Minden Szó Egyaránt Fontos, Még A Még Is." (Erdély Miklós) A kötőszavak, jelentéktelennek sugallt események iránti figyelem megtöri a mindent elárasztani próbáló profit-logikát, és azt a kivételes pillanatot idézi fel, melyben Júlia ki bírta mondani a szeretet paradoxonát: „Minél többet adok neked, magam annál többel bírok."