[2016. június]
NÉNYEI PÁL: AZ IRODALOM VISSZAVÁG 1. LÉDA TOJÁSAITÓL AZ ARANYSZAMÁRIG. TILOS AZ Á KÖNYVEK. DEBRECEN, ALFÖLDI NYOMDA, 2015.
Hiánypótló, rendhagyó irodalomtörténetet adott a kamasz diákok és kamaszlelkű felnőttek kezébe Nényei Pál budapesti író, drámaíró, középiskolai tanár. Az irodalom visszavág 1. című kötete az olvasó felől közelíti meg az irodalom mibenlétének a kérdését. Arról a beidegződésről rántja le a leplet, miszerint az irodalom az iskolai tananyaggal analóg fogalom, és mutat rá arra, hogy az irodalom voltaképpen sokkal több, mint elsajátítandó tudáshalmaz. Az irodalom Nényei szerint élet és halál kérdése, személyes ügy, önmagunkkal való találkozásra és szembesülésre kényszerít.
Mint ahogy a címbéli attitűd is jelzi, az irodalom létjogosultságát, hasznosságát megkérdőjelező támadásokra kíván a könyv egyfajta válaszreakció lenni.
A mű vitathatatlan érdeme, hogy a szerző nem egy elérhetetlennek tűnő piedesztálról szólal meg, nem az akadémikus, hanem a gyakorló tanár pozíciójából beszél. Mivel közvetlen közelről ismeri a diákokat, az őket foglalkoztató kérdéseket, vívódásaikat, nem fellengzősen hangzó üresjárat egy-egy eszmefuttatása, hanem szubjektív hangon közvetített üzenet.
Az irodalomtörténet-írás műfajában mind ez idáig ismeretlen, de izgalmas narratológiai eljárásának köszönhetően az olvasó folyamatosan jelenlévőnek, megszólítottnak érzi magát. Nényei ugyanis időnként kiszól a szövegből a vájt és kevésbé vájt fülűek, a széplelkek/jótanulók és a mindent megkérdőjelező rossztanulók irányába. Felszólítja az olvasót az ugrásra, a lapozásra, amennyiben nem érzi magát célközönségnek.
Rengeteg humorral és közérthetően magyaráz meg, és mélyít el irodalomtörténeti és -elméleti alapfogalmakat, az ún. „szakmai minimumot”, műnemeket, műfajokat, versformákat, költői képeket, a megértéshez szükséges legalapvetőbb eszközöket, miközben saját nyelvhasználati szokásainkra is rávilágít. Párhuzamokat mutat fel a mitológiai és bibliai történetek, a mitológiai lények szokásai és fiziológiai jelenségek, az ősi beavatási szertartások és a polgári szokások, a klasszikus irodalom és a populáris kultúra között. A mitikus történetek mögött minket is valóságosan érintő kérdéseket tesz fel. Úgy véli például, hogy „Parisz választása tulajdonképpen minden ember választása: Mi a legfontosabb az életben? Mi a legfőbb jó? Mi a legjobb? Mi az élet célja? A hatalom? Aki ezt választja, annak Héra a legszebb. A tudomány, a bölcsesség? Aki ezt választja, annak Pallasz Athéné a legszebb. Vagy a szerelem a legfontosabb? Aki ezt választja, annak Aphrodité a legszebb.” (95.)
A szerző arra mutat rá, hogy mennyi mindent lenne érdemes végiggondolni egy-egy irodalmi szöveg kapcsán, hogy az igazán jó szövegek mindig elmondanak valami fontosat a puszta történeten túl, hogy két- és háromezer éves szövegek is lehetnek időszerűek, válaszolhatnak a dilemmáinkra. Az Odüsszeia szerinte akár kortárs problémaként is olvasható.
Ahhoz azonban, hogy ezek a művek a 21. században is megszólaljanak, dekódolhatóvá váljanak, elengedhetetlen a tanár közvetítő szerepe, aki megközelítési módokat, irányokat, olvasási stratégiákat villanthat fel, a személyes érintettségre, érdekeltségre irányíthatja a diákok figyelmét.
Nényei eljátszik a korszakok közti határátlépés kérdéskörével, az időbeli, térbeli, kulturális távolságból adódó korlátoknak, a megismerhetetlenségnek, a kimondhatatlanságnak a problematikájával. Ironikus, a meg nem értést tükröző kritikát ír a mai színjátszásról 2500 év képzelt távlatából, ugyanakkor meggyőződéssel állítja, hogy „egy igazi antik görög halálra röhögné magát azon, ahogy mi játsszuk az ő műveiket”. (231.)
Az elméletalkotókkal szemben is óvatosságra, kritikus gondolkodásra int: „Talán okosabb, ha őket is úgy olvassuk, mintha egy műalkotást olvasnánk, nem pedig úgy, mint az abszolút igazság birtokosait és kinyilatkoztatóit. Arisztotelészt olvassuk Arisztotelészként, a tragédiákat meg tragédiákként. Mert azt úgysem tudjuk eldönteni, hogy a tragédiáról meg az irodalomról írtakban Arisztotelésznek mennyire van igaza! Szerencsére.” (212.)
Nyíltan beszél a mitológiában, népköltészetben jelen lévő, ám tabuként kezelt témákról: magömlésről, szexualitásról, bujaságról, kicsapongásról, részegségről, ezek szimbolikájáról, ezáltal egy meglehetősen életízű, életszagú irodalmi diskurzust teremtve meg.
A könnyed, humoros, de korántsem felszínes hangvételnek tulajdoníthatóan a kötet valósággal kínálja magát az egyhuzamban történő olvasásra. Interpretációi során, a klasszikus kultúrával való párhuzamteremtései nyomán (lásd Antigoné dacolása a hatalommal) megingatja a hatalmon lévők pozícióját, a tekintélyelvű gondolkodást. „Miért okoz neki örömet (Kreónnak), hogy hatalmaskodik vele (Antigonéval), és magyarázat nélkül parancsolgat neki? Hogy visszaél a hatalmával, tiszteletet követel csak a beosztása miatt, mert király – olyan tiszteletet, amiért nem harcolt meg? Miért kell tisztelni egy tanárt? Csak azért tisztelni, mert tanár? Ugyan már! (...) Mintha a felnőttek dacolása és hatalmaskodása mögött is ugyanaz bújna meg: az, hogy félnek attól, hogy kiderül, nem hősök” (268.)
Nényei Pál vallomása szerint „ez a könyv olyan, mint egy magyaróra, amit tartani szoktam”. Kíváncsian várjuk a további három kötetet, hogy újszerű megvilágításban csodálkozhassunk rá az irodalom elavultnak vélt fejezeteire.
