[2015. január]
Ismerlek. Legeslegbelül, a tested hálószobájában, ott folyton azt nyávogod: één, één! Elmázoltad a képed sárral, és a tenyereden kínálod a szíved. De hát közben azt hiszed, hogy mint az újhold, úgy ragyog itt a te arcod, és szép perceket áldozol a fotográfiád bámulásának. Reszketsz, hogy a dühös szegények kikapják a szívet a tenyeredből, igen, mert te az egy ábrándhoni leánynak tartogatod. Ismerlek. Mikor csókot srófolnak a szádba, akkor nem tudsz semmit sorstársaidnak, másolataidnak, az embereknek szerencsétlenül járt életéről. Önző vagy, mint a színészek, kéjenc vagy, mint a kutyák, hamis vagy, mint az istenek. Hallgass! Az az ideálod, hogy az ég fekete legyen, mint a nyomdafesték, csak egyetlenegy csillag legyen benne: te magad. Mindig csodálkozol rajta, hogy addig is volt időszámítás és ruházkodás, míg meg nem születtél, és hogy egyáltalán volt ég, föld, míg te itt nem voltál. Ismerlek. Nem bírod elképzelni, hogyha meghalsz netalán, nem fog bánatában mindenki halva összeesni, és hogy a nap másnap is fel mer majd kelni. Ó, én tudom, ki vagy! Előlem nem fogsz elbújni.
