Szememet marja az álmatlanság, mint azon a jégeső verte tavaszon, gyerekkoromban, szinte magam előtt látom, ahogy szorosabbra zárom a szemhéjamat, és a fülemre tapasztom a kezem, nem akarok hallani, se látni, egyre sűrűbb ráncot sző a szemem köré a félelem, összeszorítom, lassan enged, először csíkká, azután vékony réssé tágul, a fény felé fordítom az arcom, a szoba apró ablakához húzom magam, a Hold sötét, szinte vörös a felszálló füstben, a csillagok, akár a fa gyümölcsei, földre hullanak, talán nem is csillagok, hanem jelzőfények zuhannak alá, bambulok, miközben megijedek, egy fa ágai vinnyogó hangot adva karcolják az ablaküveget, hol farkasembert, hol nyitott szájú sárkányt fest az árnyék a szemközti falra, fülledt benn a levegő, a pánik megáll középen, besűrűsödik, mint a tej, érzem a savanyú szagát is, testszag ez, nem más, bár lenne tejünk, de nincs, csak az őrült zavarodottság van kint és belül. Amint a ház bénultsága múlni kezd, egy pillanat alatt ugranak az utcára a többiek, kétségbeesett harc dúl a még életben maradtakért, én résnyire nyitom az ablakot, de nem hallom a cinkék énekét, pedig tavaszodik, a természet reménykedve éled, apró bimbók remegve dugják ki a fejüket a bokrok közül, erre gondolok, látni szeretném, de helyette szétroncsolt csontok, üres szemüregek, leszakadt ujjak filmkockái váltakoznak szemhéjam képernyőjén. Vizet forralok, türelmetlenül várom a buborékokat, forrjon már, siettetem az időt, hátha előbb vége a borzalomnak, elszáll, elpárolog a buborékokkal együtt az őrület, hátha aludhatunk végre, s közben pihen az agy, mezőkről álmodik, szép épületekről, amiknek ablakában virág, és mosolygó, integető nagymamákról, a nagymamámra gondolok, mennyit stoppolt és varrt szegény, elbambulva cérnát, tűket, késeket fertőtlenítek, majd üvöltést hallok, amint a barackpálinkát a sebbe locsolják, a nővérem halkan nyöszörög a szalmazsákon, lehet, hogy a baba előbb érkezik. Mekkora szívás az élet, egyből egy szétesett, hideg világba zuhanni, ki tudja, meddig bírja majd, körbenézek, keresem az őrangyalokat, nagyi mondta, hogy vannak őrangyalok, és azért vannak, hogy vigyáznak ránk, talán már a kicsi őrangyala is itt van valahol, hogy a kezébe fogja, hogy magával vigye, butaság, erre gondolok, miközben a lepedőket szaggatom, és valamiféle megkönnyebbülést ad, ahogy az anyag a kezemben széthasad, recsegő ritmus, miként egyik a másik után kettéválik az ujjaim között, egy aprócska ütem, amihez igazodni lehet, amire mozoghat a láb, amire dúdolni kezdek egy dallamot, szabályos, egyforma csíkokra szelem az anyagot, a plafonra nézek, minden földrengésnél újabb és újabb repedések születnek a födém és a fal találkozásánál, a gyarapodó hajszálereket számolgatom, csak ez jelzi az idő múlását, az idő, ami nem sebes, de sebes lábbal jár, vonszolja magát, a víz is gyorsabban folyik nála, a tető alatt befolyt, és a cérnavékony járatok betűket rajzolnak fölém, olvasni kezdem, talán évszámok, talán megmondják a jövőt, talán az ember bűnbeeséséről beszélnek, nem, értelmetlen szavak, értelmetlenek, mint a könyvek, a könyveink, rég a tűz martalékává lettek, fáztunk, tűzre dobtuk, ahogy a hajópadlót, a képeket, csak néhány megrágcsált fatöredék van elszórva itt-ott a padlón. Van egy kedves lakótársunk, aki minden reggel hatkor előmászik az előszobát és a kamrát elválasztó fal apró járatából, hogy tovább rágcsálja a deszkát, várni szoktam, minden reggel falattal várom, és ő jön, bár nem látok a fejébe, de azt gondolom, hogy magányos, olyan szomorú a szeme, szomorú, ebben biztos vagyok, mert sokáig néz rám, mielőtt enni kezdi, amit a járat elé rakok, ropogtatása elnyomja a sebesültek reszelős lélegzetvételét, otthagyom, feltápászkodom, hogy inni adjak a betegeknek. Van egy másik lakótársunk is, a hét lábú keresztespók, felettem hintázik az erősnek vélt játszóterén, és rendületlenül dolgozik az elszakadt hálón, és amikor egy zengő légy a fogságába esik, a kusza szőttes fő szála, mint a hegedű húrja, remegni kezd, szeretem nézni, ahogy remeg, vicces, azt is szerettem, amikor apa régen hegedült, a hegedű sír, mindig azt mondta apám, és igaza volt, a hegedű sír, talán a hegedűk a jövőt mondják, amikor megszólaltatjuk őket, ezért sírnak, és én nem hallom a sírástól a cinkék énekét.

Mikor a lepedőcsíkokkal végzek, egy kopott hokedlin eligazgatom, és szép rendben felcsavarom őket egymás mellé, anyám azt mondja, így könnyebb rátekerni a sebesült végtagra, szép kupacokat építek, egy kis fonott kosárba rakom, megint az ablakhoz megyek, az utcán szétfolyt a naplemente, és összegyűl az ágyúgolyók által ütött mélyedésekben, pirosló medrek mindenütt, a bátyámat várom, aki nem ért még vissza. 

Amikor a sebesültek már a házban vannak, mindenki tudja a helyét, apám végzi a metszést, anyám a varrást, az olyan női dolog, apám szigorú ráncai közt halvány élvezet villan, amikor szúr, de azonnal megbánást mutat, és imát mormol a kampós orra alatt, úgy, ahogy nekem is tanította annak idején, nézem az arcát, de máshol járok, nem hallom a cinkék énekét, én is imádkozni kezdek, és fogalmam sincs, hogy hallja-e Isten az apám imáját, vagy az enyémet, nem tudom, hol van, sosem láttam még, talán a forraló mellett áll, és rendezgeti a felcsavart lepedőfoszlányokat a hátam mögött, vagy kint_? keresi azokat, akik túlélték, vagy mindenhol ott van, itt és ott, ahogy mi is kint és bent vagyunk egyszerre, de azt hiszem, valójában anyám mögött áll, miközben valahol másutt, egy titkos kert rusztikus padján galambokat etet, és figyelemreméltó módon a föld fölé hajlik, az arcán békesség, gyönyörködik a köré gyűlt, könnyű csontú, buta tömegben, odarebben a bíbic, a rozsdafarkú, a fekete rigó, és a távolban hallani vélem, hogy nyitni-kék, nyitni-kék...