Isten bolyong  valahol az űrben,
egyedül van, mindig egyedül,
csillag-tükörbe néz s megigazítja
absztrakt mintás nyakkendőjét.
Legyőzi mélységiszonyát,
majd a Föld felé fordul,
tekintetével hosszan követi
a türelmetlenül kapkodó halandókat…

Hazavonul a csöndességbe,
levetkőzik és nyugovóra tér.
Mielőtt álomba ringna, imát
mormol a magányos Isten,
ablakán belesnek idvezült lelkek,
s halk suhanással tovalebegnek…