[2021. május - IstenLátó]
mert a szeretet az, ami a ti kultúrátokból, a ti viszonyaitokból, a ti irodalmatokból hiányzik...Ha volna isten, akkor ez nem lehetne püspök, mondta volt apám a kétezres évek elején, amikor sok politikai műsort nézett, és én már tudtam, hogy a politikusok ugyanúgy tanulják be a hazugságot, mint a fiatal lelkészek a prédikációt, amit nem ők írtak, csak hát a politikus nem köteles hinni azt, amit hirdet. Neki ez az erény. Apám azért nem lett pap, mert nem hitt abban, amit hirdetnie kellett volna. Ahogy tanítják, úgy egész biztos nincs. Vallási fejtegetésekbe őt nem lehetett belevinni, de amikor kiderült, hogy Romániában az ortodox egyházé a legnagyobb földbirtok, káromkodott egy kacskaringósat, bár nem volt ez szokása. Hogy Magyarország ismét a kereszténység védőbástyája lesz, azt nem igazán tudta elképzelni, Hofi Géza műsorait kedvelte és a Mézga családot.
Én viszont sétáltam Jeruzsálemben, és olvastam sok Nietzschét. Jeruzsálem egyik sikátorában fenyegető ISIS-zászló lengett a fejünk fölött, a kísérőnk a pisztolyához kapott, de nem akarta elrontani a délutánt, és továbbmentünk. Arra gondoltam, hogy vajon Jézus ebben a helyzetben mit tenne? Akkor már tudtam, hogy legalább három Jézus van: a zsidó, a teológiai és a magyar. A zsidó Jézusról legutóbb Vermes Géza könyvét olvastam, a teológiairól szól az Újtestamentum és mindaz, amit hozzáfűztek, a magyar az olyan, hogy ezeket én alapvetően magyarul olvastam, így hagytak bennem nyomot, a többi nyelv ebben csak filológia. Például a romániai szállodaszobákban szokott lenni Biblia, párszor el is kezdtem olvasni, csöppet sem egyszerű, teljesen ismeretlen szöveg. És ha már itt járunk, mindig elgondolkozom azon, hogy ha Jókait ma nehezen olvasható szövegnek látják sokan, akkor a Károli-féle bibliával hogy állunk? Nem az a kérdés, hogy értjük-e a szöveget, mert ahhoz egy kis türelem kell csak, némi akarat és figyelem vagy szótár. A kérdés az, hogy ha régóta író népek sok energiát fordítanak arra, hogy a szent könyveik abban a nyelvi formában hagyományozódjanak, amelyet hitelesnek tekintenek, akkor a magyar biblia szövege miért változik ilyen sűrűn? Nem hiszem, hogy bármelyik szent nyelv szentebb a magyarnál, csak mi másként bánunk a szentséggel... A nyelvről persze nekem könnyebb elmélkedni. Amikor számítógépes tördelést végeztem, és még csak kézi elválasztást tudtak a programok, azt láttam, hogy régi magyar szövegben alig van elválasztás, mert kevés a háromszótagosnál hosszabb szó, a nyelvújítás előtt takarékosan bánnak a képzőkkel és a szóösszetételekkel. Az irodalmi szövegek darabosaknak és tömöreknek hatnak, ez is az egyik poétikai varázsuk. Hozzám Isten a Károli-biblia nyelvén szól, mást nem értek, magyar vagyok, mint Jézus.
Amikor felmerült bennem a gondolat, hogy tematikus lapszámot kellene csinálni arról, hogy van-e (még) Isten, azt hittem, egyszerű kérdés lesz, mert a hívő elmondja, hogy van, és miért gondolja ezt, a nem hívő pedig elmondja, hogy olyan hülye vagyok, mint ez a kérdés, hogy is lehet rákérdezni arra, ami nincs. Különben is intim szféra. Néha olyan érzésem van, mintha egy rossz 19. századi orosz regényben ülnénk, és Isten létezésének bizonyítékait sorolnánk, miközben pontosan tudjuk, hogy a gőzmozdonynak és az elektromosságnak erre semmi szüksége nincs, talán az időjárás néha rászorul, és a mezőgazdaság, de a géppuska nem, és a mesterséges intelligencia egyáltalán. A nők ellenben, és a lélek, a pszichológia. Templom és az iskola. Ne hagyd elveszni... Hagytad, uram. Ha volna, ez nem lehetne püspök, mondta apám. Van, csak nem szól bele. Jerikó falai leomoltak, de az már elég régen történt. Lehet játszani ezekkel a dolgokkal és mondatokkal, mintha stilisztikai kérdés volna az egész, nem a dolog, nem a kérdés érdekel, hanem a róla írható mondat és a mondatról írható újabb mondat. A kérdés viszont továbbra is az: mi következik abból, ha van, és mi következik abból, ha nincs? Mitől fél az igazhitű? Attól, hogy vagy Ő várja odaát, vagy nem várja senki. A hitetlennek nem kellene félnie. Csak hát fél. Egyedül félni kellemetlen, mondhatni elviselhetetlen. A kollektív félelem viszont olyan, mint az óceán, visz magával. Európa egy éve a kollektív félelem „tevékeny” állapotában leledzik. Ha senki nem hisz semmiben, előbb vagy utóbb megteszi majd bármi. Tapasztalatból tudjuk, hogy a profitéhség még mindig legyőzte a halálfélelmet. A halált nem. Volt ilyen ígéret is, de már nem olvassuk ezt a szakirodalmat, kiment a divatból. A végső dolgokról való gondolkozás ment ki a divatból, árt az üzletmenetnek. A kapitalizmus számára isten is csak egy árucikk vagy szolgáltatás. Luther is milyen ideges lett ettől a felismeréstől. A járvány is csak ürügy, félelemből nem tér meg senki, legfennebb eljátssza. Ha én lennék belügyminiszter, a járvány sosem érne véget. Ha volna isten, ez nem lehetne püspök...
Ez még mindig az a rossz 19. századi orosz regény, amelyben a revideált Károli-biblia mondatait használom, mert az a nyelv tetszik, azt olvastam gyerekkoromban, és nekem ez az egész probléma ott maradt valahol egy falusi templom deszkamennyezetén (nem kazettás!), amelyet szétszedtek, és nem voltak képesek összerakni többé, látszik rajta, hogy volt valami festés meg írás, de hogy mi, azt már senki nem tudja, és nem érti. Erdélyben nem kell sokat utazni azért, hogy az ember elhagyott, szétvert, romos templomra leljen, ahol a világ mulandóságáról elmélkedhet. A hívek időről időre világgá mennek, nincs már igazi pásztor, aki a nyájat össze tudná tartani. Nyáj nélküli pásztorból lesz a jó farkas... Ült az egyik barátom, ifjú református lelkész, éppen írt valamit, amikor a hívek ma már nehezen megokolható agitációba kezdtek, jó a tiszteletes úrnak, úgymond, nem kell dolgozni semmit. Felállt a tiszteletes, és azt mondta: kérem ide a lapátot, önök viszont írják meg a temetési beszédet, délben mondják is el... Amikor én idekerültem, ebben a faluban négyszáz ember lakott, mondta egy másik lelkész, kétszázat én temettem. Megint a halálnál vagyunk, ennek én csöppet sem tudok örülni. Nem hiszek abban, hogy az embert a haláltól való félelem a bölcsesség vagy a megtérés útjára tudná vinni, nem hiszem azt, hogy az isteneket és az egész transzcendenciát az ember halálfélelmében találta ki. Nekem ez a hagymáz-elmélet kevés. Nekem arra van igényem, hogy lenne az emberben valami belső akármi, ami jelzi azt, hogy az itt és most földi esetlegessége valami sokkal nagyobb rendnek a része, abból jöttünk és abba megyünk vissza (a nagy büdös semmi – mondja Örkény), de hogy miért kell ezt az egész cirkuszt csinálni hozzá, azt nem tudom. A népi vallásosság arról szól, hogy nem kell ezen az embernek elmélkednie, elmondja az imát, elvégzi a rítust, kifizeti a kepét, és minden rendben lesz, ha pár egyszerű szabályt betart, és nem akadékoskodik fölöslegesen. Én ehhez már túl sokat olvastam, de sokan vannak, akik semmit, mégis ugyanitt tartanak. Elég sokat jártam erdőben egyedül, hogy tudjam, a hiedelemlényekhez nem élénk fantázia kell, hanem egy kis csend és magány. Vannak helyek, ahol az ember minden különösebb ok nélkül félni kezd, szorong, tíz lépéssel odébb már nem. Vannak nyikorgó fák, szortyogó ingoványok, susogó fűszálak, és ez rendben van így. Vannak emberek, akik értik az állatok beszédét, vannak állatok, akik szavak nélkül értik az embert. Jártam olyan helyen is, hogy alattunk dörgött az ég, és villámlott. A létezés mérhetetlenül tágas, miért épp isten ne férne benne el?
Az egy másik kérdés, hogy a kortárs keresztény egyházak bő kétszáz éve hanyagolják a tanítás újrafogalmazását, nemcsak a pontos, hanem a hihető és használható, poétikailag is érvényes fordítást. Nietzsche mindent elmondott erről, azóta sem történt semmi lényeges. Előbb az elvett birtokokat adják vissza, mondta a püspök, majd csak lesz valahogy. Egész pontosan látszik, hogy nem lett. Hagytad, uram, úgymond. Olykor az a kérdésem, hogy történhet-e vajon még valami, vagy ez már így marad? Amikor már elég jól tudtam franciául, Simone Weilt olvastam, később Maritaine foglalkoztatott és az újtomizmus, okos és bonyolult franciák ezek, szépen írnak, pontosak, mint Pascal. Végül a felszabadítás teológiája érdekelt, mekkora botrány lett abból is, amikor a latin-amerikai parasztokat számolni tanították a papok, és a gringók nem tudták olyan könnyen átverni őket. Jézus nem azt hirdette, hogy minden a gazdagoké legyen, nektek pedig ne jusson semmi, nem mondta, hogy ez jól van így, sőt... Ezzel a gondolattal még sok baj lesz, mellesleg Jézus egy bajkeverő, akár a zsidó, akár a teológiai, akár a magyar Jézusról van szó. De hogy az a tű foka, melyen előbb jut át a teve, mintsem a gazdag ember az Isten országába (Mt.19.24), tulajdonképpen Jeruzsálem egy nagyon szűk gyalogkapuja, vagy nem is a tevéről van itt szó, hanem a hajókötélről, az szerintem mindegy. A hajókötél a hihetőbb, a teve a szemléletesebb, ő fog megmaradni, ilyen az irodalom...
Amikor elsőéves bölcsészhallgató koromban beszabadultam a régi magyar irodalomba, azt nekünk épp senki nem tanította. Nem tudom, hogy miért akartam Dávid Ferenccel foglalkozni, de rábukkantam egy kéziratos, akkor még kiadatlan munkájára (facsimile), melyből az első három oldalt egy egész napig silabizáltam. Hamar kiderült, hogy ehhez a témához még semmit sem olvastam, sem latinul, sem görögül, sem olaszul meg lengyelül nem tudok, a szentháromság és annak tagadása fogas kérdésnek ígérkezik, valószínűsíthető volt, hogy az unitárius egyház történetét nem én fogom megírni. Mások is elakadtak a szentháromság problémájával, még mielőtt Erasmus rájött volna, hogy az egy késői betoldás a szövegbe. Azt hiszem, a középkorban én is máglyán végeztem volna, bár a magyarok nyilai nekem jobban imponálnak. A hunok, azok voltak ám az igaziak! Dávid Ferenctől viszont nem tudtam egyetlen szeminárium keretében megszabadulni, mert az életem úgy alakult, hogy a Bözödújfalu helyén hullámzó tó partján gyakran szoktam biciklizni. Itt esett meg az a 19. század közepén, hogy több unitárius család zsidó hitre tért, mert ha Jézus nem isten, akkor nem is támadt föl, meg nem is fog eljönni másodszor, logikus, gondolták a hívek, mi marad akkor, kérdezték, hát mi maradna, vagy az Ótestamentum vagy a pogányság. Ha Dávid Ferencet nem zárja Báthori István magos Déva várába, hogy immár az újításoknak legyen vége, akkor ő is hasonló következtetésekre jutott volna: ha Jézus nem Isten fia, akkor nem úgy van a kereszténység, hanem hogy van? A gyakorlatias erdélyi észtől mi sem áll távolabb, mint a spekulatív misztika, mondja Szabédi László. Egyesek már akkor is rebesgették, hogy a bözödújfalusiaknak valami telekügyletük lett volna csak, de ők erősködtek, Istennel van dolguk, mert ők zsidók, el is vitték a leszármazottaik egy részét Auschwitzba. Később elárasztották vízzel a falujukat, véletlen egyezés ez, vagy sem, azt nem tudom. Egy hajszál sem eshet le a fejemről a te akaratod nélkül? Hagytad, Uram? Vagy csak én nem látom a dolgok mélyebb értelmét? Régebb én is úgy gondoltam, mint sok marosvásárhelyi, hogy ennek a tónak a partján sosem fogok piknikezni, de aztán megenyhültem: miért épp itt nem? Ha most Jézus erre járna, gondoltam egyszer, és felkapaszkodtam egy vízben korhadó fatörzsre, messziről olyan lehettem, mint aki a víz színén áll, de nem láttam, hol van a következő cölöp, ezért kénytelen voltam elnapolni a sétát, és kiúsztam. Olykor nagy tömeg van a tóparton, buliznak rendesen, ordít a zene, volna kit etessen a Jézus, ha erre járna. Bizonyára segítene a zöldeknek is felszedegetni a szemetet. Miért ne? Ha majd az erdélyi keresztény felekezetek – elég sok van – összefognak, és legalább a visszakapott és szerzett birtokaikról felszedik a hulladékot, akkor a vallási türelem felé akkora lépést tehetne a világ előre, amekkorát a tordai országgyűlés óta nem tett.
Ama nevezetes országgyűlés dolgában sem kell történésznek lenni, hogy az ember értse, bizony nem dogmatikai rezolúció volt az, hanem politika, hogy ne kaszabolják egymást le fölöslegesen az urak, de a másik felekezet híveinek igaza nem lehet, az fel se merült. Mert ha nekik is igazuk lehet, akkor esetleg mi tévedünk, aki viszont téves dogmát vall, az a lelkiüdvével játszik. Már megint ott járunk, ahol a part szakad. Meg van engedve, hogy tévedéseidből erővel szabadítsalak meg, vagy az a bölcs keresztényi magatartás, ha benne hagylak? Elengedem én most az erdélyi magyar urakat, akik nem tudták egymást se levágni, se meggyőzni, végül is okosan jártak el. Az viszont engem jobban érdekel egy ideje, hogy amikor a román állam a görögkatolikus egyházat felszámolta, a hívei mégis miként és miért tartottak ki? Ötven év szigorú elnyomás volt, amelyben a kommunista nacionalizmus úgy ölelte magához a kereszténységet, mint az édestestvérét, fojts meg, uram, ne kínozz. Sok volt a mártír, nem is kellett ezért szinte semmit se tenniük... Ha nem lett volna az egyik dédapám éppen görögkatolikus, ez a kérdés talán nem is izgatna, de ő még idejében váltott vallást. A neoprotestáns hitre térő ortodoxokat értem, ők sietnek, praktikus, higiénikus vallási kurzust keresnek a mához. De akik fél évszázadon át őrzik a felekezeti identitásukat az egységes román államszocializmuson belül, azok mit akarnak? Ugyanazt, mint a gályarab prédikátorok? Van egy rögeszméjük, amit nem tudnak elengedni? Eljött vajon a szabadító? Ceauşescut Karácsony napján lőtték agyon, ő szigorúan ateista volt, mint a barátai és a csicskásai, akik azóta bűnbánatot tettek és megtértek...
Sajnálom, hogy Mircea Eliade nagy vallástudományi munkájának utolsó fejezete, mely az ateizmusról szólt volna, sosem készült el. Annak idején meglepődtem, amikor azt olvastam, hogy az ateizmus vallás, tételei vannak, érvei és dogmái. Ma már tudom, hogy nem különösebben érdekes, de azért Eliade tudott volna ezt-azt mondani róla. Igazi ateistával sosem találkoztam, a vallásilag közömbös embert nem számítom annak. Azt is tudom, hogy amikor a kommunisták kötelezővé tették az ateista nevelést, akkor már csak bólogatott mindenki, mint régebben a szentmisén, és a megivandó féldecire gondolt, még csak nem is arra, hogy a tanítás hibádzik valamiben, mert azt mi nem ércsük. Istent nem a kommunisták helyezték hatályon kívül, hanem a kapitalizmus és a modernizáció, ahogy sosem a rendszer tesz olyanokká, amilyenek vagyunk, miattunk ilyen a rendszer. Feljegyezték a kortársak, hogy a délfrancia parasztok már évszázaddal a felvilágosodás eszméinek megjelenése előtt kezdtek tömegesen elmaradozni az egyházi szertartásokról... Akit gyerekkorában vallásgyakorlásra szoktatnak, az vallásos lehet, akit nem, az megvárhat egy súlyos életkrízist, hogy megtérjen. Akit vallásba nevelnek, az fellázadhat. A bizonyosság ellen fölösleges harcolni, bár aki sosem kételkedett, az nem is hisz. A bizonyosság az más, azt nem lehet verbalizálni, és nem lehet megosztani, egyszeri és személyes. A lelkiismeret is nevelés kérdése, akinek nem tanítják, azt nem szokta furdalni. Látott már mindenki olyan embert, aki szeretne hinni, de képtelen rá, nem akarati kérdés ez sem, inkább megengedés. A hit ma már szabadság.
Nicolae Steinhardt mesél egy esetet, amikor a fiatal kihallgató tisztnek elered az orravére, és ő, a kihallgatott azt mondja, hogy nyúljon ki a rácsos ablakon, és tegyen az orrába egy kis havat. Lélekjelenlét. Az igazság az, hogy fáj a fejed, mondja Ha Nocri a Mester és Margaritában Pilátusnak. Vagy amikor Lévi Máté olvasni kezdi a szöveget: én ilyet nem mondtam. Ezek már a 20. században írott művek. Nyilvánvaló, hogy a frontálisan feltett kérdést, van-e isten, nem lehet megválaszolni, pödörheti Nietzsche a bajszát, és cibálhatja Dosztojevszkij a szakállát, Pascal fogadása is csak egy jó ötlet, hitet nem adhat. A dialektikus materializmus brosúráit sem lapozza ma már senki, és a szigorú dogmákat is csak kevesen hiszik el szó szerint, meg is mosolyogjuk őket, pedig a dogma az a hitigazság, ami nem mondható másként. Borges Márk evangéliuma című novellájára gondolok most, ahogy abban az ige testté lesz... Földbirtokokat meg- és visszaszerezni jó dolog, de ingyen vagy szórványos adományokból öregeket és betegeket ápolni csak hittel képes az ember. A hit az a buborék, amit kívülről nem lehet megítélni, belülről pedig nem lehet elmesélni. De azért egy értelmes szövegnek én örülnék.
– Mester, van isten? – kérdezi a tanítvány.
– Van.
– Honnan tudjuk?
– Hát ez az – válaszolt a mester.
Végül a magyarok istenéről kellene szót ejtenem. Nem Jézusról, aki magyar (is volt), hanem arról az istenről, aki csakis magyar, csakis a magyaroké, aki nem osztozik, és aki nem vet kockát, de róla semmit sem tudunk, ismeretlen istennek pedig mi nem szorítunk helyet, elvégre keresztények volnánk. Amióta II. József a szerzetesrendeket feloszlatta, a magyar irodalom a Jóisten kezét elengedte, idegen lett számára a korábbi spirituális hagyomány, de nem az általános felvilágosodás következett be, hanem egyből a következő állomás, amelyben a nemzeti gőzhajó fontosabb, mint a kegyelem, nem is történhetett ez másként. Isten retorikai alakzattá vált, korántsem lebecsülendő hely ez, vagy státus, Kölcseyre gondolok itt, és persze Madáchra meg Ady Endrére. Költők még csak vannak, akik jó katolikusok (Babits, Dsida, Pilinszky), de magyar prózaíró keveset törődik a vallással, törődjenek a hősei. Jókai gyönyörűen ír az Egy az isten című bestsellerben az uniterekről, csak nem igazán érti, miről van szó, ellenben, ahogy Baradlayné fohászkodik az ura ravatalánál, azt tanítani kellene, még a feministák is örülnének neki. Az érsek látogatásából minden kiderül arról, hogy az érsek után csakis egy másik érsek jöhet. Sehol egy kis deus ex machina.
A hit magánügy, amiről szemérmesen hallgatunk. Családi affér, bejgli, töltött káposzta és bárány, akkor is, ha élő adásban megy a zarándoklat, és a pápát megtapsolják, mert miért is ne? Akinek nincs népe, annak istene sincs, mondatja valakivel Fjodor Mihajlovics, nem tudom, hogy ez ígéret vagy fenyegetés. Magyar gondolkodó kevés van, aki bármiben is hinne, Hamvas Bélát nem számítom, ő túl sok Nietzschét olvasott, nem is kedvelik sokan. Esterházy egy időben gyakran idézgette jelöletlenül, és azután jött a híres szaxofonozás a Hrabal könyvében, ezer év apologetikájával felér, de isten és mindaz, ami vele jár, a magyar kultúrában ettől még kisebbségben van, valahol a periférián, a határon túl, nem földrajzilag, hanem a hermeneutikai körön kívül, mint Szent Péter esernyője. A modernizáció már csak ilyen, dübörög velünk elfelé. Deklaráltan ateista magyar író se sok van, talán Petri, ő az volt.
Be kell vallanom, hogy amikor az István a királyt először adták a tévében, Koppánynak szurkoltam, úgy van az dramaturgiailag megcsinálva, hogy a jó rokker velük tartson. Deák Bill Gyula, mikor az isteneket szólítja, hát az valami csoda, éppen tizenöt éves voltam. Csak azt nem tudtam, hogy Jézus, ha történetesen belecsöppen az események forgatagába, kivel tart? Fontos kérdés volt ez nekem, akkor még sem a Jézus Krisztus Szupersztárt nem láttam, sem a Brian életét. Ma már pontosan tudom, hogy leülteti a feleket tárgyalni, és hamar kiegyeznek. Ide is egy kicsikét, oda is egy kicsikét...
– És velem most mi lesz? – kérdezte a táltos, miután lejárt a békéltetés.
– Gyere velem! – mondta Jézus.
– Énekelni szabad? – kérdezte a táltos.
– Szabad – mondta Jézus.
– A botomat hozhatom?
– Hozzad!
