BEETHOVEN HEGEDŰVERSENYÉNEK ELSŐ TÉTELÉRE

(a vers az este eldöntötte, hogy ma kimegy horgászni. összekészítette a csomagját, nem volt nagy, csak a legszükségesebb, amit megtalál kint is, azzal nem vesződött.)

a tó füstölt, párolgott a pirkadat fényeiben, ritkán egy-egy vízcsobbanás és madarak, mintha a szagok is felerősödnének. a vers otthon, az ágyában, nem tudott felkelni. de lehet-e azt mondani a tóról, hogy van, ha a vers nem látja? amit nem lát senki, az látszik? 

végül hatkor kel, veszi a batyut, lemegy a blokkalji kocsmába, ami tényleg ennyire korán kinyit, kevesen hiszik, akik nem látják, de nap mint nap látják elegen. hűvös van, a versnek jólesik a kávé mellé egy fél deci is. lehet, nem is érdemes kimenni, ha már nem sikerült idejében. nem volt kedve felkelni. van kedve horgászni, de innen most felállni nincs, a mai nap legnagyobb erőfeszítése lenne. a vers kopromisszumot javasol a versnek: csak még egy fél deci.

a belső teremben valaki a kávé mellé kísérőnek a gép gombjait csapkodja-csattogtatja, és ezek a csattanások léteznek, a vers tisztán hallja őket. be akarják tiltani a gépeket, mindenki erről beszél mostanában. és most akkor nem lesz több traktor és pikámer, fridzsider és reaktor, nem lesz elektromos fogkefe, gépes kávé, nem lesz hidrofor, nem flex, nem hajvágászümmögés, gondolja a vers, de kiderül, hogy csak a nyerőgépeket tiltják majd. nem üldögélhet itt tovább, mert akkor a dél is itt kapja, pecabottal, iszákkal, a teljes kudarc teljes beismerése lenne, feláll hát, elindul.

mentében, a blokknegyed szélén, a piacnál van ez a másik kocsma, semmi érdekes, csak annyi, hogy a versnek itt jut eszébe, hogy ott kint, a tónál nem lesz majd alkohol, de nem is ettől a gondolattól lesz nem is mélyen szomorú, hanem szelíden zaklatott, hanem attól a gondolattól, hogy odakint nincs alkohol, legfennebb erjedt gyümölcs, és ezt nem érzi helyénvalónak, és ez, hogy nem érzi helyénvalónak, ez volt az a pont az érzelemidőben, ahol nem a mély szomorúság, hanem a szelíd zaklatottság versbe született. bement a kocsmába, kikért egy fél decit, megitta, kijött, ment tovább, valami olyasmire gondolt, hogy délig ez a zsibbadalom már kitart.

a tónál kék iringó, zöld bozontánc: fácánok matatnak benne, csobbanás, szél, amit hallani is, érezni is lehetne. ezt nem látja senki, a vers még messze. és ha ezt senki sem látja, akkor biztosan elképzeli, honnan tudhatnánk amúgy róla? a bozontánc is azon múlik, hogy figyelik-e, és ki figyeli. A bozonok máshogy, ha nem néz senki oda, de akkor ezt is csak számításokból lehet tudni, ugye, a bozonok, ha nem nézik őket, feladják a létezést, megpihennek. a tó, a bozon, a csobbanás is, de ejsze léteznek, ha valaki ezt mély szomorúsággal kiszámította.

jobban kéne ezt csinálni, mondja a vers, mintegy magának. megy. jobbfácán, jobbfácán, dúdolgatja. ebben a pillanatban is körbeért az óra, csak attól függ, mikortól számoljuk a kör elindulását. ebben a városban is, ebben a versben is. ebben a sorban is rebben az ideg, halkan robban a nyelv, talán csak pukkan, hibban a vers, soronként.

a város szélén van egy kis bolt, a vers bemegy. vesz egy félliteres üveg konyakot. a vers konyakot iszik. aztán megy tovább. a vers horgászni ment.