A sorsok különlegességén túl,

és mindazon, mit nem látunk előre,

csodálatos, mélyzöld szigetre értem

a leghosszabb úton Ithaka felé,

váratlanul tárult elém, és éppoly

különös ködből, akár az ajándék,

mivel az istenek lepnek meg olykor,

hol ezüst, hol arany gyümölcseit

láttam a fáknak, itt-ott édesvizek

törtek elő sziklából, kőből, mintha

így szólna a hely a látogatóhoz, 

s úgy tűnt, soha nem szűnik a forrás

csobogása, ahogy a szomj is olthatatlan

ezen a földön, mintha végig ezt

a képet ringattam volna magamban,

ahogy annyi, annyi hosszú napon,

éjen át himbált engem is a bárka,

és kicsit féltem, most, hogy rátaláltam,

s szívemben kihunyni készül a képe,

vajon miféle vigasz veszi át

a helyét, és vajon olthatok ennél

szebb képeket magamba, és mi lesz,

ha mégsem, miféle ábrákhoz és

miféle rajzhoz rögzíthetem hitemet

végül? Már indultam volna, helyem

nem találtam, ám akkor egy dal hangjait

hallottam, magasabbról, mint a fák

lombkoronája, és tudtam, bűvöletében

elenyészik az ember, köteléke

semmivé lesz a hanggal, és ha messze

röpítne, soha vissza nem találok

 hajómra, hová, meddig szállhatok

mégis, hogy a testem roncsolva, lelkem

törve ne maradjon a parton?

Naptáram az égben, én Ithakában

bíztam végig. Akkor már úton voltam

ismét, hajóm nyomában holmi pernye

szállt, majd szétterült a vízen, s az éj

legsötétebb tükrén egy dalt sodort

a szél, kívántam, otthonom legyen

a leghosszabb úton Ithaka felé.