[200 AranyLátó - 2017. március]

---

Ősz volt és kergetőztek a gördeszkák
a véget nem érő alkonyi lejtőn. Fent álltam,
hol a város zaja semmi,
s néztem, hogyan zúdul a porba a mozgás.

Mióta tart ez, hajtogatod, idegen szavak
verődnek, nyögő lombok zöld közein „áttörve”
fényben oldódó vonások lazulnak,
más alakzatba rendeződnek,
látod, hogy szökik be nesztelen,
suhan át az arcodon.

Nevetett rám és kézen fogott, húzott
magával, akkor még nem tudtam
milyen délutánba, sír és alkonyég
között átpréselődve

Éppen csak hogy felkísértem, mint aki
túl van, rágyújtok, ha kiléptem a kapun,
jeleket adok, tüzet fog a története,
busz és elalvás között, késlekedőn.

Készülök, az első mozdulat a távozásra,
kosarat a zöldségekkel a konyhába,
délelőtt a piacon követem a kofák között,
nem is a beszélgetés a lényeg,
a közeledben akarok maradni a bódék
labirintusában, a lemondás ritmusára.

Fordulok, a lépcsőn már úgy jöttem fel,
könnyedén és reménytelenül, nem tudom,
nem nézek rá, de hozzám lép,
fordulok, amikor megcsókol.

Húzol be a szobába, a szemközti iroda
vakító ablakai, nem vagyok sehol,
felfoghatatlanul gyorsan vetkőzik,
szabadul a ruhától, kibújsz, minden szakad,
szétesik, fekszünk a szőnyegen.

Félsz, zavar valami, lassan öltözik, rám nevet,
öltözöm, a következő hónapok, az utcán
rágyújtok, hagyom a buszt,
csak én tudom, átsétálok a hídon,
belerág az idő.

A versben idézve vagy átírva, vagy megidézve Arany János, Ady Endre és Swinburne szelleme bolyong