Kezdetnek elég is talán annyi, hogy nem szabad és nem királyi városunk hatalmas vagy inkább mérhetetlen – bár vészesen fogyatkozó területű – erdőségeinek egyik legkiválóbb őre, számadója és orvvadásza azon a rettenetes augusztusi éjszakán, amikor a zivatar csak hajnal felé csillapodott, de napvilágnál is látszott még, hogy merre vág utat magának a rengetegben, nos azon a hajnalon, Tarándi Jeromos kisöbű Mannlincheréből halálos lövést mért egy őzbakra, mely tűzben rogyott össze. Nem ritka esemény ez fehér őzbakoknál, kivált ha a puska ravaszát maga Tarándi Jeromos hozza üzembe, mert a vadászbérlemény kizárólagos tulajdonosa – azaz városunk – ismét elmulasztotta járandóságát folyósítani és néhány percenttel megemelni. Jeromos úr ilyenkor napokig búskomor, zsebében aprópénzt csörget, és fel-alá sétál a New York Casino Hotel Restaurant előtt, bársonyszőrű kopóját szólongatja, aki a Prométheusz névre hallgat, és valamely tehetősebb polgártársát lesi, hogy pár töltényre való pénzeket adományozna neki, és persze meg is hívhatná egy pohár borra, miközben a fekete és a füstmentes lőporok előnyeiről meg hátrányairól volna jó elbeszélgetni, és a tisztes távolból leadott lövések hatásáról oroszlán, rinocérosz és támadó elefántbika irányába, mely szörnyek vidékünkön a terciér időszak óta nem tanyáznak, viszont egy nyársas őzbak, így Augustus császár évadában előfordulhat, annál jobb, ha albínó, hisz mi magunk is azok vagyunk, tehát egy kis vargánya meg rókagomba, némi borókaillat és rozmaring, kivált hogy a vadas mártás ne árválkodjék…

Így esett, hogy Tarándi Jeromos, aki leginkább azt szerette, ha Örnesztnek szólították, mint azt az amerikai fickót, aki nagyon szeretett horgászni, mert minden horgászni szerető ember komoly, mint azt a név is mutatja, nomen est Örneszt, mondogatta általában, és valaki mindig juttatott neki egy fölös töltényre valót, mert ha Tarándi úr azt mondta, hogy nyársas bak ólálkodik a vidéken, és elkorcsosul tőle suta meg sete, pusztul nyíres és pagony, forr a vér meg füstölög a pulver, akkor mindenki tudta, hogy lakoma lesz, afféle szümpózion, amihez egy harmatos füvön hízott gödölyét sem ártana vágni, malac, liba és egyéb haszon nélkül tengődő jószággal egyetemben, akik emlékére méretlenül folyhat áldozati bor meg ser, és akiben lélek van, az örök időkre megemleget minden ilyes alkalmat, mert nem tudhatja senki, hogy az életének napjait gombolyító párkák mikor metszik el imbolygó léte fonálját, és ne legyen Örneszt a nevem, ha bármikor meg nem tehetik, szokta volt mondani komolyan derék erdőkerülőnk és orvvadászunk, aztán futott is már e jó irályú diskurzus nyomán a szatócshoz, nehogy túl messzire kóboroljon a nyársas, mert ugyan nagy kár volna érte.

Örneszt úr azokban a napokban fölöttébb sokat kémlelte a mennyboltot, mert a nyári meleg elállta az ég lefolyó csatornáit, és egy hete csepp eső nem sok, annyi sem esett, így pediglen vargánya, rókagomba és rizike nehezen lesz található, vagy csak oly részein a várost körbekerítő majdnem végtelen erdőségnek, hova józan ember sok pénz ürügyén és ígéretével merészkedik csupán, nem mintha vadászok, cserkészek és természetbarátok félnének, de gombával rakott kosarak híján megtérni senki nem szeret, mert sem szabad, sem királyi városunk néhány gargantuájának sok és jó gomba szükségeltetik, mert olyan szakértelmű is van közöttük, aki illatról ismeri meg a vargányát, hogy nem Boletus edulis, hanem csak aestivalis vagy pinicola, és amikor történetünk játszódik, ez korántsem mindegy. Városunk utolsó és leghíresebb javasasszonya, kit azon a nyomott levegőjű délutánon Örneszt úr felkeresett, sosem hallotta ezeket a deákos neveket, de ha valamit férfiember az idő tájt megoldani nem tudott – márpedig a fejlődés előrehaladtával egyre több ilyen adódott –, akkor Katicához fordult, mert azt rebesgették, hogy ha megfelelő helyen érintve és tapogatva hervadó bájait, varázsigét mormol az ember, a szipirtyó menten átváltozik azzá, aki fiatalkorában volt vagy lehetett volna, csimbókos hajából eltakarodnak a kígyók, bűzös apartmanjában a varangyok illatos virágokká változnak, és ajkain a méz, keblén a mirha és tömjén, lehetne még sorolni ezt tovább.

– Dolog van – mondta Örneszt úr, amikor Kara Katica üveges szemmel nyitott ajtót, és azt akarta suttogni, hogy mindjárt felölti magára a kisestélyi ruhát, várjon a gróf úr addig a szalonban. De Örneszt úr már elszokott a várakozástól, elkapta a nő nyakát és azt mondta, hogy most azonnal megkeresi azt a titkos pontot, amelynek ropogtatása után csoda szokott történni, azt rebesgetik legalábbis, de Prométheusz áthúzott minden számítást, mert a szutykos parkettát kezdte felkaparni, és ebbéli buzgalmában sürgősen meg kellett akadályozni, majd a hölgyre támadt, mint egy hannoveri véreb, és a fővadász úr ismét elgondolkozhatott azon, hogy nem verte hiába Kara Katicát tigrisostorral annak a vándorcirkusznak az igazgatója, amelyiktől végül a kaszinó törzsvendégei megvették, még most is vadul tőle a fegyelmezett kopó, mintha disznót vagy hiúzt érezne a szomszéd szobában. A medvék is érzik rajta a tigrisszagot, mondta Dr. Hidrogén, aki városunk világhíres Fürdőtelepének kiapadóban levő ásványvízforrásait lajstromozta, és Kara Katica „delejes” képességeit szintén igénybe vette, ám csak találgatni lehet, hogy a kutatáshoz vagy a medvék riasztásához, mert a régi irtások cihereseiben Dr. Hidrogén gyakran nézett szembe az életveszéllyel is.

Ha tehát azon a mennydörgésbe, villámlásba, esőbe vesző augusztusi reggelen Tarándi Örneszt fővadász nem lőtte volna meg azt az őzsutát, amely így augusztusban rendszerint albínó és nyársas, ha Kara Katica a némileg elnyűtt, és kortalan roma nemzetiségű hajadon, városunk legképzettebb gombaszakértője nem indul el, hogy a csak őáltala ismert helyekről egy kosár ízletes gombát szedjen az estéli lakomára, akkor Jack Daniels tizedes, az Amerikai Egyesült Államok hadseregének katonája talán még mindig ott lógna azon a csörlősodronyon, amelyik a Cigányláb-szikla mélybe zuhanó peremét a Cigány-patak párában úszó szurdokában rothadó betonpillérrel összeköti, ott lógna még mindig a lelkesen magasba törő fiatal fenyves fölött, korlátlan mennyiségben, és ingyen szívhatná be az ózondús levegőt, élvezhetné a csodálatos kilátást, és naphosszat kiabálhatna elfúló hangon, hogy: help me, help me, mert erre Bulandrino, a környék vén kan medvéje, akit nem fog a golyó, és egyszer Dr. Hidrogént is megkergette már, a füle botját sem mozdítaná. Valójában Jack Danielst, akit azon a viharos éjszakán társaitól messzire sodort a tomboló feketeség, mert túl hamar nyitotta ki az ejtőernyőt, nem is hívnák így, ha nem akadt volna el a foszladozó, rozsdásan nyikorgó sodronyban, és nem látta volna hajnalhasadtával, hogy póternyőt nyitni túl alacsonyan van, szabadon ugrani pedig túl magasan. Oh, my God, sóhajtotta valószínűleg, amikor a bal karján fluoreszkáló magasságmérő 1000 métert jelzett, és az ejtőernyő zsinórjai elakadtak a sodronyban, amelyről csak pirkadatkor derült ki, hogy nem magasfeszültségű távvezeték, és azután egész nélkülözhető csomagját ledobta a derékhevederről, még a puskáját is, mert abban reménykedett, hogy valaki megtalálhatja.

Kara Katica, mint minden jó gombász, a vízmosás szélén kanyargó öreg gyökereket nézte, ahol a csillagmoha és az avar egyvelegéből a rókagomba sárga testecskéi szoktak felbukkanni olykor egyenként, máskor csoportosan, és bennebb, a fűszálak között, a szemtelenül szúrós kis lucfenyők alatti homályban pedig a vargánya bumfordi kalapja barnállik, hol világosabban, hol meg sötétebben. Nagyon csendesen járt, néha megállt a mart szegélyén lehajló bokrok árnyékában, és azon gondolkozott, hogy a hatalmas medveszar Bulandrino terméke vajon, mert nem ilyen volt legutóbb, de ő is öregszik már, rossz arra gondolni, hogy a rettegett vérmedve is megöregszik idővel, és egy zimankós tavaszi napon majd érintetlenül találják meg a csapzott dögöt a vadászok, mert a farkasok sem mernek hozzányúlni. Leült a vízmosásban, ivott a még mindig homályosan csörgedező erecskéből, rágyújtott egy cigarettára, és loncsos rokolyáival legyezgette magát, mert igen fullasztó volt a párás meleg. Akkor hallotta meg azt a furcsa hangot, amit előbb egy elkóborolt medvebocs brünnyögésének vélt, de rájött hamarosan, hogy nem az, valami egészen ismeretlen hang, rádió vagy ahhoz hasonló, amikor ordítanak azok a cifra muzsikás emberek a tévében.

Jack Daniels, akit akkor még nem hívtak így, vagyis ő nem tudta, hogy hamarosan ez lesz a neve, csak nyöszörögni tudott már, ejtőernyője, ruhája egészen megszáradt, csendesen himbálta a szellő, és kegyetlenül sütötte a nap, mert fejéről a sisakot is ledobta reggel, és már hiába bánta meg. Még nem fenyegette a szomjan halás, az csak a következő nap délutánján rémlett fel előtte, mert még mindig nem mert leugrani, és neki volt igaza. Amikor Kara Katica a vízmosás kövei között megtalálta azt a lapos fémpalackot, amelyre cirkalmas, de jól olvasható betűkkel véste fel valaki, hogy Jack Daniel’s, meg is szagolta, bár nyilván csakis pálinka lehet ilyenben, mi más volna, előbb arra gondolt, hogy mennyit ad majd érte a zsibárus, és csak azután nézett körül, hogy ki veszíthette el. Az akasztott ember csak nyöszörgött, jó félórába került, amíg Kara Katica alája ért, és nagyot sóhajtott: Dikk, hogy megfeketedtél a napon, te szegény fiú!

Késő délután érkezett meg Kara Katica a Thermal Pension elé, hátán egy jókora vesszőkosár nyiszorgott, amibe kiesebb vidéken szőlőt szednek, sántikált egy kicsit, húzta a bal lábát, mint mindig, ha sokat gyalogol, nyögött hangosan, amikor elhaladt a „delíres” kápolna előtt, hátha valamelyik szent meghallaná, és könnyítene a vargányán, mert pont olyan nehéz a gomba, amilyen finom. Akkor már az egész Fürdőtelepet elárasztotta a sütés-főzés szaga, rotyogott a pörkölt a nagy kondérban, sercegett a zsír meg a szalonna, pirultak mindenféle húsok, és a fűszerek olyan sűrűvé tették a levegőt, hogy szinte mártani lehetett. Csak egy szelet kenyér hiányzik hozzá, gondolta a cigányasszony, mert málnán és cigarettán élni elég sanyarú dolog. Polanszki úr, a Thermal bérlője minduntalan befutott a konyhába, és veszekedett a szakácsnővel, Dr. Hidrogén újabb rögtönzött előadást tartott arról, hogy a felhagyott ércbányák száraz tárnái kiválóan alkalmasak a nemes borok érleléséhez, Örneszt úr a völgy alsó traktusát kémlelte öreg katonai távcsövével, hogy jönnek-e már a vendégek, Prométheusz lustán elnyúlt a durva fenyőfából ácsolt asztalok alatt, várta a részét a lakomából, és csak akkor borzolódott fel a hátán a szőr, amikor Kara Katica a közelébe ért, és karattyolni kezdett, hogy valami sátoros turistát elvitt éjjel a vihar, egészen fekete már a naptól, olyan az arca, mint Sanyifia Sándornak, amikor belebújt a dobkályhába, hogy megnézze, miért füstöl annyira. De mesélhetett, amit akart, senki nem figyelt rá, a gombát kezdték válogatni, Polanszki úr személyesen hozott egy tányér maradék pacallevest, meg valami aprópénzt is a kezébe nyomott, és már elég pityókos volt, mint a többiek, Örneszt úr például már az oroszlánok vadászatának rejtelmeit mesélte, és Dr. Hidrogén egyetértőn bólogatott, Jack Daniels tizedes pedig hiába nézte bal karján a magasságmérőt, még mindig 1000 métert jelzett, himbálózótt az alkonyi hűvösségben, és csak magában ismételgette, hogy: help me!
Úgy tanítják azt a világ összes hadseregében, hogy ha valamire nagyon vágyik az ember, előbb-utóbb teljesülni fog, arra is megtanítják a harcost, hogy cselekedjen, meg arra is, hogy türelemmel viselje az idő múlását, mert nem múlik hiába – egy ideig keresik az embert, azután az eltűntek végül a hősök listájára kerülnek. Jack Danielsre is minden bizonnyal ez a sors várt volna, ha másnap délelőtt Kara Katica nem próbálja eladni a New York főpincérének azt a lapos fémpalackot, amelyre olyan szép cirkalmas betűkkel metszették a szurtos képű fiatalember nevét, amit ugyan Katica nem tudott elolvasni, mert biztosan külföldiül van. A főpincér szentül meg volt győződve, hogy a nő lopta valakitől a palackot, mert nem szoktak a Cigány-patak völgyében ilyesmit lelni, végül futárt menesztett a Fürdőtelepre, hogy az ott mulatozó urak nem láttak-e néhány boldogtalan kirándulót, akiket baj érhetett a vihar idején, vagy észleltek-e bármi furcsát? És aztán Gúzsman felügyelőnek is átszólt a rendőrségre, hogy kinézhet a Fürdőtelepre, gyanú van érlelődő fázisban.

Késő délután felcihelődött végre a szümpózion fáradalmait félig-meddig kipihenő társaság, és a hölgyek – mert nélkülük semmi sem igazi – Rekitka juhász gumikerekes szekerén indultak el a szurdok felé, miközben Kara Katica buzgón hányta a keresztet, nehogy meghalt volna a fiatalember, de a hölgyek megnyugtatták, nem papondekliből vannak az ilyen legények, kár őket félteni, olyanok is vannak, akik napokon át lógnak egy sziklafalon viharban, jégesőben vagy télidőn kint alszanak a hóban, meg se kottyan az nekik, és ettől Kara Katica majdnem meg is nyugodott, hátha nem volt megfeketedve, csak olyannak tűnt szegény messziről. A férfiak Örneszt úr vezetésével a szikla fölötti hegyhátat irányozták meg, és a gyors előrenyomulás miatt egymás után maradoztak el a súlyosabb járású urak, csak Dr. Hidrogén szaporázott Örneszt úrral, akinek sehogy sem tetszett az egész, mert ha turisták jártak volna a környéken, azt ő biztosan tudná, de olyan még nem volt, hogy a régi sodronypályára felkapaszkodjon valaki, bár sose lehet tudni, a vadon furcsaságai között az ember a legfurcsább. 

Amikor több órás megfeszített munka, ordítozás, sopánkodás, rimánkodás, húzás-halasztás meg csörlés után Jack Daniels földet ért a völgyben, nem volt már se élő, se holt. Elterült a szekér aljába terített sátés füvön, mint egy megoldott szájú zsák, nyögött egyet, szeméből sziporkázó könnycsepp gördült alá szürkésbarna arcán, és nagyon sokáig nem mozdult, hiába zötyögött a szekér a gödrös úton, hiába álmélkodott mindenki szálfa termetén meg jobbára ismeretlen felszerelési tárgyain. Tapogatták a ruháját, a bakancsát, az ejtőernyő zsinórját meg a vásznát, és Kara Katica többször is kifejezésre juttatta abbéli reményét, hogy ebből a selyemből neki legalább két szoknyára való fog járni, elvégre ő találta meg a vitéz urat.

Az már csak a probléma, hogy mitévők legyünk vele, fogalmazta meg a lehető legpontosabban Örneszt úr a kérdést, amikor Jack Daniels a Thermal Pension legtágasabb szobájában elaludt, de minduntalan felnyögött, jajgatott, kiabált, és ettől az ebédlőben is összerebbentek a hölgyek, míg végül a legbátrabb vállalta, hogy vizes keszkenővel törölgeti a fiatalember homlokát, és ápolja egy ideig, ahogy azt kell. Nem lehet pontosan tudni, hogy mi járatban van, mondta Örneszt úr, mint ahogy azt sem, hogy ellenséges vagy baráti ország hadseregéhez tartozik-e, mert hiába nem tudunk most arról, hogy szeretett hazánk bármely állammal hadiállapotban volna, ez néha csak az utókor számára derül ki, és talán éppen ez a szegény ejtőernyős a hadüzenet maga, melyről szintén késve fog értesülni a köz. Ám dr. Hidrogén szerint hazánkat háború többé nem fenyegeti, kár ezzel ijesztegetni a hölgyeket, részben, mert minden háborút úgyis elvesztenénk, mint eddig, részben pedig hiába nyernénk meg, a békekötésnél úgyis becsapnak, tehát valami hadgyakorlat történik, és elsodorta a fiatalembert a vihar, nem kém, nem ellenség, nem is jóbarát. Azzal viszont ő is egyetértett, hogy jó lesz rá vigyázni, mert az ördög nem alszik.

Az ördög valóban nem aludt akkor: hiába eskette meg Örneszt úr az úri közönséget együtt és mindenkit személyesen, hiába ígért fickósörétet a valagába annak, aki nem bírván uralkodni nyelvén és nyeldeklőjén, időnek előtte elfecseg valamit, hiába szervezte meg a nagy összeesküvést, hogy sem hang, sem gondolat ki nem szivárog, míg a fiatalember magához nem tér, és el tudja mondani, mi szél hozta, hajtotta vagy űzte idáig, hiába volt minden titkolózás meg elővigyázatosság, másnap reggel Gúzsman úr, városunk rendőrfőnöke, aki személyesen beszélt egyszer a belügyminiszterrel, éppen a Fürdőtelepre érkezett, mert ő is hivatalos volt a korábbi lakomára, de a szolgálat már csak ilyen, tehát ha maradt még abból a világhíres pörköltből a bogrács alján, mert így másod- vagy harmadnap a legfinomabb, mondta, és igaza volt, mindenki tudta ezt, Örneszt úr is bólogatott, de közben azt gondolta, hogy készítheti a fickósörétet, mert eljárt valakinek a szája, és ezt a janicsárt nem a pörköltszag hozta ide, hanem a szóbeszéd, hogy idegen érkezett a vidékre, és minden bizonnyal törvénytelen módon. Nyilván le akarja tartóztatni, babérokra vágyik és előléptetésre, hátha megint beszélhet a belügyminiszterrel, mert ritkán szoktak mifelénk határsértőket, kémeket vagy más furcsa embereket fogni.

Gúzsman úr már a harmadik pohár kisüstit gördítette le a torkán, recsegő hangon szónokolt a délelőtti pörköltevés előnyeiről és a testre való jótékony hatásáról, amikor az emeletről elfúló nyögés majd véget érni nem akaró sóhajtás hallatszott, amitől Prométheusz dühös ugatásba kezdett, mintha legalábbis hiúz vagy medve tartózkodott volna a közelben. A rendőrfőnök úr szeme villant egyet, mint aki azt gondolja, hogy megvan a madárka, lehet még egy kupicával inni, megbízható a hír, és csak ennyit akart tudni, jöhet a pörkölt, utána két pohár vörösbor, és a séta, mert régen volt már ilyen kellemes délelőtt, így augusztusban a legjobb, amikor a felszálló párafoszlányok úgy olvadnak el az égbolt áttetsző kékjében, hogy nem hagynak nyomot. Sétálni fog tehát, hisz eleve úgy indult, ritkán jut idő kirándulásra ebben a felbolydult világban, és ebédre néhány koros rák meg pisztráng is jól fogna… Súlyos, kimért, magabiztos léptekkel indult el a patakparton, egyszer még vissza is nézett a penzió irányába, mint aki jól meg akarja jegyezni a helyet, hogy ha megint erre jár, ismét betérjen, el ne felejtse vagy el ne mulassza, mert igazán kár volna.

Örneszt úr viszont jól tudta, hogy beveszi magát a közeli fiatal fenyvesbe, és egy szikla tövéből egész nap a penziót fogja távcsövezni, hogy mi van, mi történik, jár-e be meg ki ismeretlen ember, és mindent szorgalmasan feljegyez, a pontos időt is odavési a papírra, majd elégedetten teszi el aranyfödeles zsebóráját. Késő délután fog megérkezni, három kukacos vargányát vesz elő a hátizsákjából, és nagyon szomorúan mondja, hogy sürgős intézkedést vár az erdészettől meg a várostól, úgy le van járva az erdő, hogy egész nap csak ezt a három gombát találta…

Örneszt úrnak abban igaza volt, hogy a rendőrfőnök egy ideig szemmel fogja tartani a penziót, de azt nem tudhatta, hogy Gúzsman úr talán a reggeli, talán a bor, talán egyéb tényezők hatására röpke félóra múlva úgy döntött, életében először megszegvén a szolgálati szabályzatot és szakítván évtizedes szokásával, valóban kirándulni fog, a mai szent napon semmi egyéb nem fogja érdekelni, sem a besúgók, sem a fatolvajok, sem az illegális bevándorlók, kémek vagy ügynökök, és ha mégis valami hasonló dolog, ügy vagy eset kerül elébe, akkor ő nemes egyszerűséggel hátat fordít, még akkor is csak pökne egyet a szája sarkából, ha maga a belügyminiszter toppanna elébe, csak jónapotot köszönne rá, mert éppen kirándul. Tudnak valamit ezek idefönt a Telepen, gondolta, amint nyugodtan sétálgatott fölfelé a Cigány-patak partján, néhol bekukkantott a patak gübbenőibe, ahol állítólag méretes pisztrángok és vén rákok tanyáznak, de nem látott egyet sem, aztán az erdő alját fürkészte, és döbbenten vette észre, hogy sok a gomba, de nem ismeri őket, végül egy málnavészre bukkant, és olyan érzése támadt, hogy mindig is erre vágyott, egy kiterjedt málnásban lakmározni, majd egy árnyas fenyőfa alatt szundítani a selymes fűben, miközben foroghat a világ tovább, ahogy akar és ahogy tud.

Körülbelül azzal egy időben, amikor Gúzsman úr elhevert a málnavész szélén, feje alá mohából rakott vánkost, leterítette monogramos zsebkendőjével, és arcára tette a széles karimájú kalapot, amelynek apró lyukacskáin mintha a csillagos ég tekintett volna rá, nagyjából akkor, amikor elnyúlt és békésen sóhajtott, majd elnyomta a megérdemelt álom, az amerikai hadsereg tizedese, aki még nem tudta, hogy Jack Danielsnek hívják, felérzett a Thermal Pension manzárdszobájában, talpra akart ugrani, de nem sikerült neki, mert egy végtelenül csúf cigányasszony és egy elmondhatatlanul szép kisasszony fogta meg a karját, és mintha vezényszóra emelték volna ujjukat az ajkukhoz. Jack Daniels sem nyögni, sem sóhajtani nem mert, azonnal megértette, hogy ez most nem tanácsos, azt is felmérte, hogy jó barátok körében van, akiket minden bizonnyal ellenség vesz körül – így van ez a filmekben, legalábbis. Azonnal szerelemre lobbant a kisasszony iránt, és minden bizonnyal azt mondta, hogy you are beautifull, de a két nő ismét egyszerre emelte ajkához a mutatóujját, mert az ellenség közel, a falnak is füle van, Prométheusz ugatni kezdett a tornácon és Örneszt úr azonnal, haragosan szólt rá, hogy: kuss! Jack Daniels ekkor lassan, nehéz, fájdalmas mozdulatokkal felült, sokáig tapogatta a vállát, derekát, megivott három kancsó vizet, aztán elkezdett valamit magyarázni, de Kara Katica nem értette, csak bólogatott szomorúan, miféle cigány vagy te, hogy ilyen szép ábrázattal még beszélni sem tudsz, de a kisasszony letorkolta, nem cigány ez, hanem néger, és angolul beszél, menjen hát Katica, hozzon valami ételt a fiúnak, meg ruhát is, nem ülhet egész nap egy szál lepedőben.

Örneszt úr meg Dr. Hidrogén gondterhelten ültek a tornácon, Prométheusz minduntalan fel akart rohanni az emeletre, szűkölt és csaholt, alig lehetett elcsendesíteni, Polanszki úr duzzogva tett-vett a konyhán, morgott és füstölgött magában, hogy biztosan kitúrják a bérleményből, mert botrány lesz, nem is tudja, miért fogadta be azt az embert, és szólni kellett volna Gúzsman úrnak, ha már erre járt, végül is az ő hatásköre idegen felségjelű ejtőernyősökkel foglalkozni, Örneszt úr is csak vitézkedik a fickósöréteivel, egy őzbakkal könnyű elbánni, ám a hatóság az hatóság. Amikor pedig Örneszt úr elszánt hangon kijelentette, hogy minél hamarabb fel kell venni a kapcsolatot az amerikai vezérkarral, Polanszki úr becsukta a konyha ajtaját, mert nem akart hallani semmi többet, végezzék nélküle az egészet, ő ebben csak áldozat, megfenyegették puskával és fickóval, vérebet uszítottak rá, nem tudott ellenállni, de azon volt, szívben és lélekben a törvénytelenség, a fenyegetés, a megszállás ellen érzett, és érezni is fog utolsó reszketeg leheletig. Márpedig egy szerencsétlen ejtőernyős miatt Gúzsman nem lesz őrnagy, mondta sötéten Örneszt úr, és bekiáltott a konyhára, hogy pálinkát kér, a tavalyi karcosból.

– Mi mentettük meg, mi kockáztattuk az életünket miatta – mondta élénken Dr. Hidrogén –, és akkor most kiengedjük a jutalmat a kezünkből? Mert olyanok ezek az amcsik, hogy aki segít nekik, azt megjutalmazzák, hát gondoljon csak, Örneszt úr, gondoljon a Marshall-segélyre!

Derék fővadászunk nagyot sóhajtott, mert régen kínált neki a hallgatóság ilyen alkalmat történelemről, politikáról, egyáltalán a világ állapotáról vallott nézeteit kifejteni, és éppen valami kacskaringós dolgot akart mondani a Marshall nevű fickó dolgairól, mert nem volt azzal minden rendben, de nem jutott szóhoz, mert a kutyája élénk csaholásba kezdett, aztán elhallgatott, és a farkát csóválva nézett be a homályos ebédlőterembe, ahol fehér lepedőbe csavarva Jack Daniels jelent meg, hunyorgott és nagyon óvatosan kerülgette a kopott padozatból kiálló szálkákat, miközben Kara Katica mögötte óbégatott és sóhajtozott, hogy vitéz úr, vitéz úr, meg tetszik fázni, hideg van még...

– Where is my gun? – mondta Jack Daniels többször is, miközben lépegetett, és látták az arcán, hogy valami nagyon fontos dolgot akar mondani, mert félig elengedte a lepedőt, és a szabad kezének mutató- és hüvelykujjával, elmutogatta, mit akar, puff, puff, mondta jól érthetően, és aztán a mellére mutatott, és megint mondta, hogy my gun, puff, puff, és ebből Dr. Hidrogén azonnal megértette, hogy a puska, hát a katonának puskája szokott lenni, az neki édestestvére, szeretője, hűséges társa, aki nélkül nem is ember, előbb válik meg a keserves életétől, és csak azután adhatja ki a kezéből. Jack Daniels egészen közel ért Örneszt úrhoz, és rámutatott a puskára, hogy neki is volt olyan, elő kellene azt találni, amíg nem késő.

Sehogy sem tetszett az Kara Katicának, hogy megint kosárral a hátán induljon a régi sodronypálya alá, és addig elő ne merjen jönni, amíg a fiatalember puskáját meg nem találta, mert ott kell annak lennie valahol, nem eshetett messze a kulacstól, de azért örvendett annak, hogy az egész ejtőernyőből szoknyát és kombinét varrathat magának, élete végéig nem lesz gondja ruhára.

– Nehogy Gúzsman meglássa! – mondta Örneszt úr nagyon komolyan, és hozzátette: – Maga a legügyesebb asszony a világon, más ezt nem tudja megcsinálni.

Katica kihúzta magát, elvigyorodott, végignézett a fiatalemberen, aki illedelmesen megvárta, hogy befejezzék a társalgást, és aztán magában motyogva elindult, hogy megkeresse a puskát, és volt ideje töprengeni, hogy závárral, ravasszal, semmilyen billentyűvel nem fog babrálni, mert ezt a lelkére kötötték, de hogy melyik micsoda, azt nem mondta el senki.  

Ezerszínű, meleg délután volt, amire Gúzsman felügyelő megébredt álmából. Néhány izgága hangya éppen az inge alatt lelt célhoz vezető útra, és ez a felügyelőt igen felbosszantotta, mert kiderült, hogy a ruháján maradt néhány pörköltcsepp a rovarvilág eme szorgalmas népességét nagy számban csalogatta elő, és a tőlük való megszabadulás hosszú és szaporátlan dolognak ígérkezett. Miközben alsónadrágban, sóhajtozva, szitkozódva, azután meg rimánkodva szedegette a hangyákat, és arra gondolt, hogy szerencsére nem jár itt senki – még azt hinnék, megbuggyant –, ágrecsegésre, szuszogásra, nyögésekre lett figyelmes. Előbb azt gondolta, medve közeleg, és már sajnálta, hogy még egy revolvert sem hozott, de aztán rájött, hogy a hangok embertől származnak, meg is örvendett nagyon, amikor a tisztás másik végében Kara Katica barna képe, vörös pántlikával díszített csimbókos hajfonata bukkant fel. Elégedetten szusszant, mert vége már a hangyászásnak, és intett is, erre, erre, itt van szükség rád, az ég küldött! Ám Kara Katica megállt a sűrű szélén, kicsit felegyenesedett, rántott egyet színes rokolyáin, majd szó nélkül sarkon fordult, és berohant az erdőbe, sosem hitte volna Gúzsman, hogy olyan gyorsan tud szaladni. Percekig mozdulatlanul állt a csodálkozástól, és biztosra vette, hogy napszúrást kapott, lecsúszhatott arcáról a kalap, amíg aludt, mert a nőnek géppisztoly lógott a nyakában, és degeszre tömött katonai zsák ugrált a hátán, talán még egy rohamsisak is volt a fején, de ezt már nem látta pontosan, túl sok volt ez így is. Magára kapkodta a ruháit, nem bánta már a hangyákat, és amilyen gyorsan tudott, a nő után indult, de hamar belátta, hogy nem fogja utolérni, ehhez erősítés kellene, és hátha káprázat volt az egész, és mégsem lázadás esete forog fenn. Nagyon bánta, hogy nem hozott fegyvert magával, mert lehet, hogy háború tört ki, a felettesei már biztosan keresték, lefokozás is lehet ebből, hadbíróság.

Talán félóra járásra volt már a Thermal Pensiontól, amikor eldördült az első lövés, csattant egy puska hangja, végigdübörgött az erdős hegyoldalak között, és Gúzsman tudta, hogy a legrosszabbra kell felkészülnie. Itt van a háború kellős közepén, fegyvertelenül, egymagában, védtelenül. Minden bokorban lázadók lehetnek, gerillák talpig fegyverben, és már lőnek, legalább egy jó mogyoróbotot kell vágni, bicskája legalább van, utolsó leheletéig védekezik majd, jóvá fogja tenni a hibát, ha az életébe kerül is, pedig milyen szépen indult ez a mai nap, miért is nem hitt a szóbeszédnek, hisz lázadók mindig vannak, ugrásra készen állnak, ki gondolta volna, hogy a cigányasszonyt is beszervezték… A második lövésre behúzódott egy vastag bükkfa mögé, és úgy döntött, nem az úton közelíti meg a házat, hanem az erdő szélén megy, ha már nappal is lőnek, a helyzet súlyos. A harmadik, a negyedik és az ötödik lövésre is mindig megállt hallgatózni, megvárta, míg a dübörgés teljesen eloszlik a hegyek fölött, és lihegve, izzadva haladt tovább, derekasan küzdött a vízparti bozóttal, a fiatal fenyőkkel meg a sűrű égeressel, és keserűen állapította meg, hogy oroszlánszíve már nem a régi, egy szakasz martalóccal is felvenné ugyan a harcot, de ezt a rohanást nem bírja, és aztán elsötétült előtte a világ.

A valós helyzet korántsem volt annyira súlyos, bár Gúzsman úr jól érezte, hogy első szívrohamát éli át éppen. Egyszerűen annyi történt, hogy miután Jack Daniels felöltötte félig megszáradt ruháit, megebédelt, több ízben megismételte, hogy: Where is my gun? Örneszt úr mindannyiszor jelezte, hogy semmi baj, mindjárt itt lesz a puskád, remek fickó vagy, látszik ez messziről, jön már a puskád, jön már. De hogy mégse teljék hiába a délután, valahányszor Jack Daniels felemlegette hű társát, fővadászunk bekiáltott az ebédlőbe, hogy abból az estéli vörösborból kellene még egy kancsóval. Miután pedig a bor elfogyott, és Jack Daniels egyre konokabbul ismételgette, hogy my gun, my gun, Örneszt úr egy kis szivapálinkát rendelt fojtásnak, mert ez sok hűtlenül elhagyott szerelmest vigasztalt már meg, ettől még a pásztorok is jókedvre derülnek, ha elbitangol a lovuk, de Jack Daniels vigasztalan volt, egyre csak mondogatta a magáét, bár lankadt már a hangja, fehéredett a szeme, és csak ült nehezen szuszogva a nyiszorgó széken. És akkor a csöndes augusztusi délutánban Örneszt úr nagyon megsajnálta ezt a derék legényt, hogy ez mennyire odavan a flintájáért, felállt az asztal mellől, felkapta a jó öreg Mannlichert, és odanyomta Jack Daniels kezébe, hogy nesze, cimbora, ha puska kell neked, akkor ez itt van, még az öregapámé volt, lássam hát, mire mégy vele, átmutatott a szemközti oldalban árválkodó csonka bükkfára, legyen a tied az első lövés, lássuk, milyen legény vagy, majd bekiáltott az ebédlőbe, hogy: törkölyt!

Amikor az ötödik lövés után a felmálházott Kara Katica betámolygott a Thermal Pension tornácára, Jack Daniels akkorát kiáltott örömében, hogy mindenkiben meghűlt a vér, még Prométheusz is elfelejtett ugatni. Ölbe kapta a katona a cigányasszonyt, és ölelgette, csókolgatta, mintha régi szerelmével hozta volna össze a sors vagy nősülni készülne éppen, my gun, my darling, mondogatta, és ezt már a körülállók is érteni vélték, egy kicsit szemérmesen elfordultak, mert soká húzódott a jelenet, ledobta Jack Katica fejéről az ormótlan sisakot, félretolta a fekete mordályt, és belerúgott a hátizsákba, csak ölelte és csókolta a nőt, aztán elindultak egymásba kapaszkodva az ebédlő felé, és alig recsegett lépteik alatt a szúette grádics. Örneszt úr csalódottan tapasztalta, hogy a géppisztoly töltényei nem találnak a puskájába, és csak ült szomorúan, csüggedten a tornácon, majd az egész tárat kilőtte a csonka bükkfára, és kért még egy pohár törkölyt a rémült csapostól.

Sosem derült ki, hogy a Jack Daniels felszerelési tárgyai között levő segélyhívó gombját ki nyomta meg, de nem is fontos. Amikor a derült égből hirtelen aláereszkedett a sportpályára egy nagy katonai helikopter, Örneszt úr engedelmesen a tarkójára tette a kezét, mivel azonban a gépből kiugráló katonák nem törődtek vele, hamar kiitta az utolsó pohár törkölyt, és még kért egyet, de a zaj miatt senki sem hallotta. Szegény Jack Danielst anyaszült meztelenül rángatták ki az ágyból, Kara Katica nem is mert sivalkodni, csak ült a hófehér ágyneműben, mint pohár tejszínhabban egy falat csokoládé, és potyogtak a könnyei, akárha megértette volna, hogy vége a legendának, nem lesz már fiatalabb, akkor sem, ha egy pillanatra igazán szeretik. Gyorsan történt minden, a katonák felszedték a holmit, Örneszt úr kezéből elvette egy tiszt a kilőtt puskát, még biccentett is, mintha elnézést kérne, de ez a dolga, Jack Daniels meg csak bámult ki a helikopter kerek ablakán, és fásultan próbálta magára venni a trikóját, és talán azon gondolkozott, hogy mi történt valójában, amikor egy viharos éjszakán túl hamar nyitotta ki az ejtőernyőt. Semmi sem maradt utána, csak egy cirkalmas vésetű fémpalack, amelyen azt írja, hogy Jack Daniel’s, és Kara Katica a világ minden kincséért sem volna hajlandó megválni tőle, hiába ígér bármit érte Gúzsman úr, aki szerencsésen túlélte első könnyű szívrohamát, és megelégszik azzal, hogy mindezt csak álmodta, pedig ugyanabban az ágyban ébredt, amelyből az amerikai katonát kirángatták.