Hogyan szólhatnék a zöld függöny 

előtt, ami időközben fekete lett?

Ez a sötétség nem tud meghasadni,

a kárpit annál egyetemesebb,

egy consummatum est nem fogja

a szentek szentjét előtérbe hozni,

a fehér gyöngy és nyakam körül

a fehér csík csak olyan fehér,

ami a sötétség előterébe fér,

még a hétköznapi, kifejező szemek

is csak sötét tavakként fénylenek,

a szemfehérje gömbjébe szorult

foglalatok távoli ékszerek.

Pedig bárhol találkozhatnál velem,

egy graffitin, egy filmben, bármilyen

helyen, de ez a találkozás csak

a nappallá álmodott, tétova,

kistafírozott éjszaka. Amiben titkaid

és titkaim úgy vegyülnek, ahogy

a madarak szárny nélkül repülnek,

és tudják, hogy ez a repülés

fantáziának, élettapasztalatnak

kevés. Szárny nélküli a háttér is,

bár lebeg, úgy vesz körbe egy

szívdobbanást a hideg, hogy a látvány,

az elodázott epifánia csak

ólomlitánia, olyan gyász, aminek

tárgya nincs, csak az az önmaga,

amit csak legbelsőbb éjszakádban

nevezel magadnak. Magja nincs,

csak valami elkedvetlenítő állaga.

Aki azt hiszi, megismerhet, kék turbánom 

göngyölege rögtön elszorítja

és betekeri vele a ráismerést, „ismerem”,

mondja, és nem ismer. Elnyílt

vörös szájam, benne egy fognyi ékszer,

nem győzöm mondani elégszer,

olyan csábítás, aminek tárgya a

beteljesülést elodázza. Mi van,

előkapnád a fegyvered? Célozz 

és a cél célt téveszt veled.