[2017. november]
Az első injekciót a könyökhajlatunkba kaptuk. Kipirult a bőr a szúrás helye körül, s azt mondta a védőnő, hogy akinél ez a bőrpír nem ér el egy héten belül bizonyos átmérőt, annak esetében emlékeztető oltás szükséges. A felsősök azzal ijesztgettek bennünket, hogy a kilátásba helyezett második injekciót már a vállunkba kapjuk, és elviselhetetlenül fog fájni. Az órák közti szünetekben rendszerint vonalzóval méregettük a piros kör átmérőjét a könyökhajlatunkban, szorongva mérlegeltük esélyeinket. Azon a héten az erősek nem bántották osztályunkban a gyengébbeket, s az első szerelmek szövődése is abbamaradt; mindenkit ugyanaz a kérdés foglalkoztatott. Akadt, aki megpróbálta vörösre dörzsölni bőrét a szóban forgó helyen, csak elkerülje a második szúrást. A biológiatanár ugyan a gyerekek nyelvén igyekezett elmagyarázni nekünk minden ilyen szemfényvesztés népegészségügyi kockázatát, a félelem azonban nagyobb úrnak bizonyult.
Szívósan el akarom felejteni önnön gyermekkorom, a fenti emlék hatására mégis kételkedem abban, hogy akkoriban mindannyian rezisztenssé váltunk a megcélzott vírussal szemben. S ennek a kételynek különös jelentőséget ad, hogy épp a múlt hónapban ütötte fel fejét a szomszédos országban e vírus okozta járvány. Minden iskolai évfolyamban előfordulhattak gyávák, akik felelőtlenül kibújtak az emlékeztető oltás kötelezettsége alól, miáltal a társadalom nem elhanyagolható része hazánkban fogékony maradt a kórra, s persze fertőzni is képes.
Kisiskolás fiamért, akit csak jövőre fognak beoltani, tanítás után magam megyek autóval a suliba; nem engedem, hogy most igénybe vegye a tömegközlekedést. Szüntelenül fecseg mögöttem a hátsó ülésen, sok újat persze nem tud mondani nekem. Az erősek az ő osztályában is bántják a gyengébbeket, s már előfordulnak bimbózó szerelmek. Leparkolok egy plázánál, néhány élelmiszert vásárolnom kell. A gyerek mindenáron be akar jönni velem, nem kis erőfeszítésembe kerül rábeszélnem, hogy inkább sétáljon egyet az épület körül. Zsebre vágott kézzel, duzzogva oldalog el valamerre. Nem baj. Csak az hiányzik, hogy valaki ráköhögjön odabent a polcok között. A bejárat felé haladva konstatálom, hogy a földszinti kávézó tönkrement. A kirakat üvegére változatlanul rá van gravírozva a felirat: JÓ HELY, JÓ EMBEREKNEK! De már plakát hirdeti az üvegre ragasztva, hogy az üzlethelyiség kiadó.
A szupermarketben viszonylag gyorsan a kosaramba rakok minden szükségeset: banánt, száraztésztát, kínai szószt, kávétejszínt, gyümölcslevet. Egyetlen pénztár van nyitva. Gyanútlanul beállok a sorba, s már elkezdem kipakolni a holmikat, amikor az előttem álló, hajléktalan külsejű vásárló hirtelen megfordul, s összetalálkozik a tekintetünk. Mintha villanyáram futna végig rajtam, amint megismerem. Jenő az, akinek oroszlánrésze van abban, hogy el akarom felejteni a gyermekkorom. Harmadikban bukott le hozzánk, s azzal vált népszerűvé a fiúk között, hogy zokszó nélkül viselte el a fájdalmas emlékeztető oltást. Vele ellentétben vézna voltam, nem tudtam focizni, s a tanulmányi eredményemet is elirigyelte. Nem volt nap az iskolában, hogy verbális vagy fizikai bántalmazást el ne szenvedtem volna tőle.
Irtózatos erőfeszítéssel közönyt színlelek, s elnézek a válla fölött. Ő sem erőlteti a szemkontaktust, de érzem, hogy lopva végigmustrálja az általam vásárolt árukat, mintha azokból következtetni lehetne jelenlegi életemre. Miután fizetett, tétován ismét hátrafordul, és köszönés gyanánt zavartan bólint, amit igyekszem nem észrevenni. A találkozás hatása alatt alig bírom leszámolni az aprót a pénztáros elé.
Még mindig remeg a teli szatyrot tartó kezem, amikor kilépek a plázából. Erősen alkonyodik. Fiam a tönkrement kávézó kirakata előtt áll, a feliratot betűzi. Mellé lépek, s a tükörképemet bámulom szótlanul az üvegen. Miért van zárva?, kérdi váratlanul a gyerek, s felnéz rám. Mert már nincsenek jó emberek, felelem végtelenül szomorúan. Átölelem fiam vállát, s elindulunk az autó felé.
