[2021. július]

---

A költő átdolgozott írásaiból, elhagyott verseiből

Kántor Lajos emlékének

A holt költők utókoruk kiszolgáltatottjai. Már nem tudnak védekezni, értelmezni. Hagyatékuk feltárásának felelősségét az utókor filológusai örökölték. Őket azonban nem csupán a tapintat vezérli. Az életművek jobb megértésének érdekében olyan kéziratokat, vázlatokat, leveleket is nyilvánosságra segíthetnek, amelyeket a szerzők nem adtak volna ki, nem jelentettek volna meg újra.
Az utolsó szál liliomhoz című Jékely-kötetet Győri János 1985-ben és 1988-ban a kihagyott versekkel és a hagyaték néhány darabjával gazdagította. Utószavában aggodalmát is megfogalmazta: vajon szentesítené-e eljárását a költő? A posztumusz kötetekben nem akarta sérteni az egykori összeállítás szellemét, ezért az előkerült írásokat a függelékbe sorolta.1 Tanulmányomban ezt a korpuszt egészítem ki. Felhívom a figyelmet a köte­tekből kimaradt versekre, a mellőzött, átalakított művekre. Nem törekedhettem a teljességre, de a pontosabb képhez (talán a kritikai kiadáshoz) így is tucatnyi tétellel szolgálok.
Jékely olykor megfeledkezett kéziratairól, megjelent írásairól. Egy részüket szerkesztési okokból hagyta ki első könyveiből. Tudta, hogy a hasonló élménykörből származó művek gyengíthetik egymást; szürkeséggel fenyegetnek az azonos rugóra járó megoldások. Jellemző, hogy az Éjszakákban mindössze 34 verse kapott helyet. A 48 oldalas kötetet 1939-ben a jóval bővebb Új évezred felé követte (96 oldal, 67 vers). Első könyvéből jó néhány költeményt vett át (Apátlan éjszakák; Vasvári Pál nyomában; Enyeden ősz van; Kalotaszegi elégia; Pisztráng-balett; A legelső leány után; Tücskök; Téli éjszakák). Az 1943-as Mérföldek, esztendők… 131 oldalán 85 vers szerepelt. A kényszerű hallgatás után csupán 1957-ben jelent meg a Tilalmas kert. Hiába növekedett 372 oldalra a terjedelem, sok minden kimaradt belőle.
Jékely több alkalommal is máglyát gyújtott feledésre ítélt kézirataiból. Füzeteivel, vázlataival ezt megtehette, de a folyóiratokban, újságokban nyilvánossá váltakkal nem. Kihagyhatta, de nem semmisíthette meg őket. Mivel nagyon sok lapban, kiadványban szerepelt, tekintélyes számú költeményére, szövegváltozatára homály borult. Gyakran érezte úgy, hogy művei csiszolásra szorulnak.2 Nem ritkán címüket is megváltoztatta. Az Eljön a napból Kísértő dallam, az Úti énekből Vonatozás, a Téli délutánból Téli mese lett. A sor hosszan folytatható.
Sok esetben törölt, illetve betoldott szakaszokat. A hangulati módosításokat a szavak enyhítőbb vagy erőteljesebb párjaival oldotta meg. Gyakran cserélt ki toldalékokat, máskor hangtani variánsokat alkalmazott. A mellé­rendelésekből alkalomadtán törölte a kötőszókat. Szinte mindig feszesebb szerkezetet hozott létre. Nemegyszer hagyott ki alcímeket, római számozású tagolásokat. Sok esetben egy tömbbé alakította a szakaszokat, de találunk példát ennek ellenkezőjére is. Új ajánlásokat fogalmazott meg, némelyiket módosította; egy részüket alkalmilag vagy végleg elhagyta.

*

A 19. születésnapjához közeledő Jékely Zoltán a Magyarságban adta közre első verseinek egyikét.3 A zsengében a költő a közvetlen látványból indult ki. „Hadijelentésében” a folyón sodródó jégtömbök élményét, metaforáját növesztette allegóriává.

Jégtáblák a Dunán

Pár napja elcsitultak a téli vad szelek
s azóta folyton-folyvást vonul a jégsereg.

Vajjon hova törekszik a sok ködszin csuhás
s meddig tart még a gyászos, egyhangu vonulás?

Talán Augsburg vidékén a messzi Lech-mezőn –
s most onnan jő a rossz had bomlottan, senyvedőn.

Milyen fáradtan uszik minden zilált alak,
a vijjogó sirályok fölöttük szállanak.
Kisérő dögmadárként körözve vészesen,
fejet, szemet leszegve, mint ölyv egérlesen.

Hallod? – dalol a népség! Be furcsa dalolás:
lehet, kettőnkön kívül nem érti senki más,

hogy minket verbuválnak, daluk nekünk való
és minket hív a sorba a bágyadt induló.

Pedig még azt se tudjuk, hol bántak el velünk
s árkon, bokron keresztül vajjon hová megyünk.

Talán jó volna, pajtás, ha sorba állanánk,
a marsot megtanulnók s velük fujná a szánk.

Jékely költeményére rövidesen Reményik Sándor válaszolt. Neki ajánlotta Őrült telekre őrült tavaszok című versét.4 Átvette tőle a kétsoros, páros rímű formát. A Szamos kolozsvári áradásáról szólva az Erdélyből távozók és az otthon maradók kapcsolatát idézte. Utolsó szavával, a birtokos személyjeles házatok-kal azt az Áprily Lajost is bevonta a „párbeszédbe”, akivel néhány éve még együtt szerkesztette a Pásztortűz számait:

„… Ha itt volnál ezen az éjszakán,
Egy ütemet kihallanál talán.

Vigasztalót, nem csak félelmeset,
És helyettem rónád a rímeket.

Hídról hajolnál a sötét folyóra,
Csapongna hajad szőke lobogója.

Néznéd áradó, friss, szabad-magad.
Én döbbenve nézem a partokat. […]

Holnap, – ha lát a világ holnapot,
Meglátom a vad Szamos könyökét,
S hogy áll-e még elhagyott házatok.”

Nem találtam magyarázatot arra, hogy Jékely verse miért maradt ki gyűj­teményes kötetéből. Akad még egy rejtély számomra. A Pásztortűzben a Kicsi szamosi óda „Reményiknek” szóló ajánlással látott napvilágot.5 A tisz­telgő gesztus a Mérföldek esztendők…-ben és későbbi köteteiben már nem szerepelt. Vajon miért?
*

A Trianon utáni erdélyi és felvidéki magyar irodalomban az önazonosság megőrzésnek gyakori jelképeként tűnnek föl a templomok és az iskolák. Reményiktől, Áprilytól, Dsidától, Mécs Lászlótól, Kányádi Sándortól megannyi példa idézhető. Jékely verseiben a templomok, a temetők rendszerint a hit, a mulandóság, a kitartás, a veszteség élményét hordozzák (A Házsongárdi temetőben; Régi flórenci asszonyokhoz; A nagy temetőben; A templom; Szép temető; Seol ellen; Haláltánc, 1944; A Missa pro pauperibus hallgatása közben). Legismertebb művei közé tartozik A marosszentimrei templomban, amelyet a Tilalmas kert óta ő és köteteinek szerkesztői 1936-ra kelteztek. Ezt érdemes árnyalni. Akkor is, ha a szerző a végleges szövegváltozatot tekinti a megírás dátumaként. Jékely így vallott a vers fogantatásáról Garai Gábornak: „Romjainkat lelkünkben hordozzuk, világgá visszük, akárhová vetődünk. Nehéz felelőtlen boldogságban álmélkodni Prága vagy Milánó dómjaiban, hol még a miniatűr márványfaragványok is épen maradtak, mint valami csipkék a vitrinben, amikor idehaza a legvastagabb bástyák is porba omoltak. Egyébként, ha meggondolom, hogy már 1935-ben a romladozó marosszentimrei templomban átélt gyerekkori istentisztelet emléke kísértett…”6 Az évszám a vers megírására és megjelenésére is igaz. Első – még szakaszokra tagolt – változata a Protestáns Szemle 1935. decemberi számában olvasható.7 A későbbi eltéréseket aláhúzással emeltem ki:

A marosszentimrei templomban

Fejünkre por hull, s régi vakolat,
így kántáljuk mi a Drága Siont.
Egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén bagoly kiront.

Tizen vagyunk: ez a gyülekezet,
tizenegyedikünk maga a pap,

de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat.

s a hiuban a denevér riad
s a falban egy-egy rossz kő meglazul;
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.

Csak fujjuk, míg a torkunk megszakad,
– azt bünteti, akit szeret az Úr –
s velünk fujják a nagy kövek alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.

Röviddel ezután a Pásztortűz hasábjain Az elhagyott templomban címen szerepelt.8 Ott a harmadik szakasz már nagybetűvel kezdődött. Aligha de­ríthető ki, hogy a folyóirat szerkesztője vagy a szerző kezdeményezte a címváltoztatást. Az Ifjú Erdély hasábjain kétszer is találkoztam a verssel: először a Protestáns Szemlében közölt módon,9 másodszor átdolgozott formában.10 A végleges változat az Éjszakák című kötet nyitánya lett.
Jékely a fogyatkozó számú közösség tagjaként többes szám első személyben szólal meg. A kitartást, az egyenes gerincet nem mint vágyott értéket, hanem mint élő gyakorlatot hangsúlyozza. Felszólítás nélkül is a követen­dő tartást hirdeti. Patetikus soraiban a pusztulást az egyneműnek tételezett hívek ereje ellensúlyozza. Torkuk megszakadásáig fújják a szent éneket; azok helyett is, akik az idő áldozataivá váltak. A három idősík ebben az ígéretben találkozik. A hagyomány folytatásához erőt kapnak a múlttól, szellemi értelemben őket erősítik a halottak.
A versben a „Drága” jelzőjű Sion a Szenci Molnár fordította zsoltárokon kívül további bibliai mondatokat is fölidéz. Az „azt bünteti, akit szeret az Úr” Szent Pálnak a zsidókhoz írt levelével mutat közeli rokonságot: „Mert az kit szeret az Úr, meg dorgállya, valakit fiává fogad, meg ostorozza.”11 Az „Azt bünteti, kit szeret, / Máskép ő nem is tehet” bibliai ihletésű mondat a „Térj magadhoz, Drága Sion” kezdetű hiterősítő énekből isme­rős a református hívek előtt.12 Ezt 1890-ben Jeszenszky Károly fordította Pauli Joachim verséből.
Jékely verszárlatában a megszemélyesített idő válik negatív cselekvővé: ő végzett gazirtást. Ezzel a váltással, választással a költő nem Istent szólítja meg; nem őt említi a pusztítás „felelőseként”, nem hozzá intéz panaszt. Ráadásul a hittől elfordulókat, a gyülekezet esetleges gyengítőit, illetve a lehetséges ellenfeleket, korlátozókat sem kell megneveznie. Utóbbit azért hozom szóba, mert 1923-tól kezdve a marosszentimrei templom kisajátításáról számos cikk jelent meg az erdélyi és a magyarországi sajtóban. A kisebbségi megpróbáltatás jelképévé vált. Vincze Géza lelkészt 1921 őszé­től súlyos fenyegetések érték. Többször kilátásba helyezték, hogy a református eklézsia javait a „gör. katholikusoknak” adják át. A román hatóság 1923. március 27-én hivatalos iratot állított ki arról, hogy egyházának egyetlen híve sincs, ugyanakkor a községben földterülettel rendelkezik. Dr. Szabó András a visszaélésekről többek között ezt írta: „A reformátusok képvise­lői hasztalan hivatkoztak, hogy a bizonyítvány valótlan tartalmú; hogy magában Szentimrén is 10 hivő van, a lelkészséghez tartozó szórványokban pedig mintegy ötven…”13 A kor sajtójában ilyen címekkel találkozhattak az olvasók: Hatósági erőszakoskodás a marosszentimrei református templom birtokáért; A románok elraboltak egy magyar templomot; Templom nélkül maradtak a marosszentimrei reformátusok; Az elkobzott magyar templom. Az esettel 1925-ben a Reformátusok Lapja, 1927-ben a Budapesti Szemle is foglalkozott.

*

A vers első változatában a zsoltárt háromféle módon szólaltatják meg: kántáljuk, énekelünk, fujjuk (fujják). Ehhez járul a negyedik (míg a torkunk megszakad) kifejezés, amely helyzeténél fogva a jövőbeli heroikus cselekvést nevezi meg. Közülük a kántál és a fujjuk ige hordoz negatív konnotációt: előbbi a hosszan, elnyújtottan (csúnyán) énekel mellett az ’alamizsnát gyűjt’ jelentést is. A végső változatban Jékely vállalta az ismétlést. Kifejezései – énekeljük, énekelünk, énekelünk, dalolnak – semlegesebb értékűek. Véleményem szerint további módosításai is emelték a vers értékét. A Protestáns Szemlében közölt változatban például hat kapcsolatos kötőszó szerepelt. Ezt négyre csökkentette; mondatokat vont össze. Az astrófikus átalakítás is hatásosnak bizonyult.
*

A pusztuló marosszentimrei templom és Jékely verse nyomán költői üzenetek, panaszok, vádbeszédek születtek az erdélyi irodalomban. Közös vonásuk, hogy az épület mellett föltűnnek a romlás egyéb motívumai. A „meglazult idő”, a „gyarló idő” előhívja a hamleti kizökkent idő képzetét. Az intertextualitás megannyi jelentéstöbbletet, képzettársítást eredményez.
Kányádi Sándor Jékely Zoltánnak ajánlotta az Egy csokor orgona mellé című vallomását. Központozás nélküli soraiban a pusztulás képeit sorakoztatta. Nem imitálta atyai barátjának versformáját, de szóhasználatával őt idézte: „ledőlt a cinterem fala / kövei földbe vástak / védtelen áll a dombon / maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár…”14
Ferenczes István Sütő Andrást tisztelte meg Marosszentimrei templom, 2002 című költeményével.15 Írásában több Jékely-utalást fedezhetünk föl. A formai hasonlóságok mellett ilyenek az eredeti alkotás emblematikus szavai: a gazul, a meglazul(t), az énekel, a megmaradt. A szerző a keserű szójátékoktól sem riadt vissza. Jellemző példaként a „Fejünkre pók hull, égi vakolat” sort említem. Mindezek nem feledtetik a vershelyzet lényegi különbségeit. Jékelynél egy megfogyatkozott, de hitét gyakorló gyülekezetet látunk a gradációban (tizen, tizenegyedik, tizenkettedik). A költő a zsoltárt éneklők egyike, aki a többiek nevében is hitet tesz. Ferenczes versének elbeszélője a templom látogatója. Az ajtón zárral, gályarab bilinccsel szembesül. A nyitóképet komorabbá teszi azzal, hogy a grádicsokon lefelé indul: „Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk”. Helyzetjelentése végképp elkomorul: az ingó tornyú templomból nem csupán a gyülekezet, hanem a pap és az Úr is hiányzik.
A marosszentimrei templomnál16 című versét Kovács András Ferenc Jékely Zoltán „nótájára” írta, és Ungvári Zrínyi Imrének ajánlotta. Személytelen leltárának kulcsszava a hiány, a tagadás. Minden az enyészeté: a romos épület falai elfelejtik a zsoltárokat. A megriadt, örvénylő galambraj kivételével a lefelé irányuló mozgások kerülnek túlsúlyba. A „megrepedt menny hull” után a „hámló falak” következnek. A „Hasadt torony hull, vedlő vakolat” után a „görbült fű alá” temetett egykori híveket említi. Nála sincs gyülekezet és árva pap. Az Úr is hallgat: nem bünteti, hanem megszünteti azokat, akiket szeret.
Ferencz Imre Templom17 című verse Jékely Zoltán emlékére született. Kettős vádbeszédként olvasható: a költő Istennel perel („Protestálok nálad, Uram”), de azok ellen is szól, akik a templom végső romlását „Közönnyel, talán kárörvendve nézik…” A három szakaszban az épület egy-egy korszakát, egykori (és mai) tulajdonosát idézi föl. A szikár mű fogyatkozásaként említem a hatást gyengítő tárgyi tévedéseket. A templom legrégebbi, román stílusú részei a XIII. században épültek. A XV. század derekán történt átalakítást a hagyomány Hunyadi János építkezésének tartotta ugyan, de ezt egykorú források nem igazolják. Azt sem bizonyítja semmi, hogy a bő­vítési munkálatok összefüggésbe hozhatók-e Mátyás születésével. A vers második szakaszában említett „ortodoxokra bízták” fordulatot indokolatlan eufemizmusnak érzem. A harmadik szakaszban alighanem elírás a „Nincs szükségünk tanúságtételre”; a vers logikája szerint a „Nincs szükségük” illene ide.
*

Az Erdélyi Helikon fontos fóruma volt Jékelynek. Ott megjelent verseinek egy része kimaradt köteteiből; jelentős részük lényegesen átalakult. A külön tanulmányt igénylő kérdésnek itt csak töredékét érinthetem.
A Ballada a kóbor kutyákról18 a Mérföldek, esztendők… utolsó ciklusában az Elfelejtett versek között kapott helyet. A Tiltalmas kertnek és a későbbi gyűjteményes köteteknek következetesen ez a nyitánya. Csaknem tucatnyi eltérés fordul elő az Erdélyi Helikonban közölt és a végső változat között. Többségük központozási javítás. Az eredeti ajánlás már a Mérföldek, esz­tendők…-ben Az ötszázéves Villon emlékének lett. A kezdő szakaszban sze­replő kuvaszkutyák kóborkutyákká váltak. Néhány esetben a mondathatárok is módosultak.
A Tündéri fürdés Jékely szerelmi elégiáinak egyike. Korai változata ajánlás nélkül, három belső címmel tagolva szerepelt az Erdélyi Helikonban.19 Az első részben (Gyerekkoromban is kerestelek) a múlt vágyakozását, a másodikban (Végre megtaláltalak) a jelen boldog suhanását, a harmóniát, a harmadikban (Reménytelen remény) az előrevetített végső elmúlást szólaltatta meg. A szerelem és a pusztulás élményét formába öntő kompozíció számos korabeli költeményével állítható párhuzamba. Jellemző példaként az utolsó szakaszt idézem, amely az Új évezred felé közeli rokona: „Testi tömlöc ellen a lelkünk / hiába lázadoz: / idegenül harsognak el felettünk / az új évszázadok.”
Az eredeti négysoros szakaszokat Jékely később átalakította; a művet „Vékás Judit emlékének” szóló ajánlással látta el. Az alcímeket elhagyta. Néhány kifejezést is módosított. Így például a „villózótestü, vízszelő halak” „vízhasitó, villótestü halak” formában tűnt föl. A mű végleges zárlata a Pásztor­tűzben önállóan megjelentetett Rönkök vagyunk című négysoros vers lett.20

*

A Kísértő dallam négy szakasza korábban „Eljön a nap” címen szerepelt az Erdélyi Helikonban.21 A szerelmi vallomás ebben a versben is a halál élményével kapcsolódott össze. A két szöveg szóhasználata gyökeresen eltér egymástól. A kifejezések módosulásán kívül a szótagszámok és a ritmus változását is érzékelhetjük.
Jékely lírájában sorra tűnnek föl a balladai vonások. Az írások komorsága, gyakori halálélménye, megannyi baljós sugallata ezt a műfajt idézi. Skót mű átdolgozásaként közölte A halászné balladája című versét.22 Benne az elválás tragikumát fogalmazta meg. Egy Usher-Wellben élő özvegy édesanya tengerre küldte három fiát. Hosszú távollétük miatt már-már gyászolná őket. Átkot mond, és az ifjak csodálatos módon visszatérnek. Öröme azonban nem lehet felhőtlen, mivel a testvérek titokban új életet, idegen földet választanak. Azzal a tudattal, hogy távozásuk végleges lesz, és édesanyjuk minden bizonnyal eszét veszti.

*

A Téli éjszakák című 31 szakaszos kompozíciót római számokkal osztotta négy tételre.23 Az Erdélyi Helikonban közölt változat II. részébe már beépítette az Egyedül című versét, amely korábban a Budapesti Hírlapban jelent meg.24 Később alaposan módosította a tagolást; az eredetit néhány sorral kiegészítette, a III. részből pedig végképp törölt 18 sort.
Az Erdélyi Helikonban25 közölt Apátlan éjszakák közbülső szövegváltozatnak tekinthető. Korábbi és végleges formája az Éjszakák című kötetbe is bekerült. Ott ötrészes, 68 soros kompozíció. Az Erdélyi Helikon variánsában a tucatnál több szóváltoztatás mellett egyéb eltérések is bőven előfor­dulnak; a nyitóstrófa 1-2., illetve 3-4. sorát felcserélte a szerző. Az első és a második rész határán három szakaszt hagyott ki:

Kattogva zárták lenn be a kaput,
hogy nyugovásunk istenes legyen,
egyet lobbant a lámpa s elaludt.
Sírt-rítt az ősziféreg a hegyen.

II.

Fasor-csatornáján a hold-kanú
ilyen mélyen valaha kóborolt-e?
Szinte fejjel éri a halkszavu,
park útjain járó Stefan George.

Üres szeme kútmélyekből világít,
táltos macskánk látja és megriad.
Borzolt sörénnyel ablakon bemászik
s kurrogva tűnik el az ágy alatt.

A végső változatból kimaradt a zárlat öt szakasza is:
„A kapuban nagymama hivogat, / a háznép hallja és elébe fut. / De nem birjuk kinyitni a kaput! / Vissza viszi a fekete fogat.”

VI.

Villák víg népe mind az ablakoknál.
Előttünk zúg vitézlő iramu,
kéklő patak s lehorgonyozva ott áll,
ihol, kapunkban áll a hold-kanú!

Ki a határon túl még nem jutottál:
szegény fejem, most nyitva áll az út!
Hold-csolnakon Sindbád ha utazott.
Szökj fel hamar, indulj, láss, okosodjál.

Ó, hány patak vár, hol még nem fürödtél,
Ó, hány fa, melybe nem vésted neved,
hány ismeretlen színü s ízü köd, szél,
s micsoda nagy, idegen lányszemek!

Villák víg népe mind az ablakoknál,
hajnalos szélbe száll búcsúszavuk –
de kilenc kígyó őrzi a kaput:
megfojtanának, ha kilopakodnál.

*

Észak-Erdély visszatérése sokak számára az idők helyrezökkenésének reményét jelentette. Ebben a vágyakozásban az 1941. év tavaszán Kolozsvárra költöző Jékely is osztozott. Életének újabb nagy fordulata várta. Elhúzódó, tragikus mozzanatokat sem nélkülöző válása idején jelentkezett az új szerelem. 1942-ben feleségül vette Jancsó Adrienne-t. Közismert, hogy műveinek többségében az elégiák borongása, az elmúlás fájdalma tűnik föl. A ritka kivételek közé tartozik az a verse, amelyben a felhőtlen boldogság, az emlékidéző harmónia szólalt meg. Írása kimaradt a gyűjteményes kö­tetből.

Ó, ébredő...26

Ó, ébredő ezer gyermeki emlék!
Régi lányok, ámor-csiráztatók,
csak egy-egy csókot adjatok fejenként.
Régi bácsik, életre bíztatók,
árva fejem, ti megsímogassátok
s kívánjatok nekem szerencsét.

Jaj, mennyi csók, mennyi könnyes öröm,
mennyi integetés és búcsuzás!
Férficsókok baráti csattanása,
öreg urak bámész botozgatása,

ifjú lelkek virágba-lobbanása –
ez volt 1940-ben Kolozsvár,
és én hitten-hiszem, hogy most már
ez is marad s így száll vígulva, önként
az úton, mely boldog magyar öröklét
zengő és végtelen terébe torkol…

Köszönöm Ferencz Győző, Láng Gusztáv, Vallasek Júlia és Várady Szabolcs önzetlen segítségét.


jegyzetek

1 Jékely Zoltán összegyűjtött versei. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988, 687–693. [A továbbiakban: JZöv]
2 Jékely javításai korábban több róla szóló tanulmányban is szóba kerültek. Kántor Lajos: Jékely kolozsvári testamentuma (Itt valami más van, Héttorony, 1992, 185. kk.); Vallasek Júlia: Kolozsvári közjáték (Jékely Zoltán munkássága 1940–1944 között). Irodalomtörténet, 2000/4, 537–555. Lőcsei Péter: Tükröződé­sek – Jékely Zoltán, Weöres Sándor és a „botcsinálta nemzedék”. In: „Csillagtoronyban”; szerkesztette: Palkó Gábor, Péterfy Sarolt. Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014, 753-80.
3 Jékely Zoltán: Jégtáblák a Dunán. Magyarság, 1932. január 16., 18.
4 Reményik Sándor: Őrült telekre őrült tavaszok. Erdélyi Helikon, 1932, 320. Az építész fia c. válogatásban a vers néhány sora megváltozott; az ajánlás így módosult: Költő-társam költő-fiának (Kriterion, 1983, 213.). Ebben a formában olvasható a Reményik Sándor Összes verse I. kötetében is (Polis – Kálvin – Luther, Kolozsvár – Budapest, 2005, 650.).
5 Pásztortűz, 1941, 413.
6 Az én országom, 33.
7 Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban. Protestáns Szemle, 1935. december, 554.
8 Jékely Zoltán: Az elhagyott templomban. Pásztortűz, 1936, 1., 10.
9 Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban. Ifjú Erdély, 1936. március, 106. A variánsban mindössze két helyesírási eltérés fordul elő.
10 Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban. Ifjú Erdély, 1937, 143. A lapban a négyszakaszos változat szerepelt.
11 Az sidoknac irott levél, XII. r. 6.
12 Magyar református énekeskönyv, Kálvin Kiadó, Bp., 1966, 546.
13 Dr. Szabó András: Ami nem jogi, hanem hatalmi kérdés. Magyar Kisebbség, 1923. 06. 15., 444–449.
14 Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén. Magyar Könyvklub, Bp., 1997, 197.
15 Látó, 2002, 10., 60.
16 Holmi, 2008, 96.
17 Látó, 2013, 4., 7.
18 Erdélyi Helikon, 1932, 5., 329.
19 Erdélyi Helikon, 1934, 660.
20 Pásztortűz, 1934, 376. (A Rönkök vagyunk harmadik sorában egy szót cserélt ki: a zúgó folyamból örök folyam lett.)
21 Erdélyi Helikon, 1935, 646.
22 Erdélyi Helikon, 1935, 648.
23 Erdélyi Helikon, 1936, 508. / JZöv 89.
24 BH, 1935. dec. 25., 43.
25 Erdélyi Helikon, 1937, 48.
26 Erdélyi Helikon, 1942/2., 76.