[2010. december]

Délután indul csak Párizsba a gépem, túl korán van még, amikor megkapom a kövér, párnázott borítékot, és bár pontosan tudom, hogy mi van benne, nem akarom felbontani. Első indulatomban azt mondtam, hogy nagyon haragszom a postásra, mindig reggel tíz körül érkezik, és már többször kértem, hogy tegye le a csomagot nyugodtan a küszöbre a tej mellé, írja rá a nevemet az elismervényre, soha senki nem fogja ellenőrizni, és ebben a házban lopni sem szoktak. Vannak emberek, akikkel nem lehet ilyen egyszerű dolgokat megbeszélni, kimegyek hát a sokadik csengetésre, gyűrötten, pizsamában, kócosan, nyitva hagyom az ajtót, mintha csak véletlenül, hadd lássa, milyen kupleráj van odabent, verjék le a szagok, szégyellje meg magát vagy bátorodjon fel, meztelenül nyitok egyszer ajtót, behívom kávézni, ruhástól rángatom bele a kádba, és a levelek aléltan úsznak a tus­fürdő szivárványos habjában. Különben elég ócska trükk, filmtörténet ma már ez is, de nem ezért marad felbontatlanul a boríték. Még csak a feladót sem kell megnéznem, a vastag, barna papír meg az ügyetlenül használt ragasztószalag mindent elárul. Bevágtam dühösen az ajtót, és a borítékot nagy ívben a szoba túlsó végébe hajítottam, mintha egy diszkosz volna, még azt a hajlott testtartást is megpróbáltam felvenni, de aztán lendületből engedtem el, és tovább játszottam a bosszús, kiábrándult nőt, akit oktalanul és hiába költöttek fel, nem először és nem utoljára. Rossz volt minden, a boríték leverte az állólámpát, eltört az égő, szétfolyt a maréknyi üvegszilánk a padlón, és erről megint Jónás jutott eszembe, hisz miatta ment ripityára az égő meg a mai nap, és hallottam a színtelen hangját is, hogy sebaj, a kazetták nem törtek össze, erre való ez a speciális csomagolás, az undorító buborékok, amelyeket annyira szeretünk pukkasztgatni, és most egy kicsit restelltem, hogy ilyen hamar lepleződtem le, már csak magam előtt is, mert ha megsérült volna a kazetta, ha a borítólemez egyik szilánkja beakadt volna a tárcsába, akkor nem lehetne megnézni a filmet, egyelőre nem, éppen ennyi időre volna szükségem, ennyi haladékra, míg összeszedem magam, felébredek, odateszem a kávét, lezuhanyozok, és akkor jöhetne a postás, a borítékot azonnal kinyitnám, levél is van benne, egész biztos, hogy: Drága Claire! Mindig ez az ósdi megszólítás, lehet érteni úgy is, hogy drágám, de én értsem úgy, nem ő mondja, bár szeretné, és nem engedem. Az a kis szomorúság vagy melankólia, hogy újra otthagytam, nem először, de pontosan olyan megint minden: bevágom a kocsi ajtaját, és káromkodom hozzá, mint egy traktorista. A trágár beszéd kislánykoromban ragadt rám, ezzel szórakoztattam a felnőtteket, azóta mindig előjön, ha nagyon ideges vagyok, és felbosszant, akit szeretek, elküldöm az anyjába, mert vesztésre állok, nyilván, azután pedig megsiratom. Azt is mondta Jónás egyszer, hogy akit nem sértettem vérig, nem csaltam meg, és nem üldöztem el, azt valójában nem is szeretem, meg azt is mondta, hogy nincs ez jól így, nem lehet ezt bírni kanóccal, de el volt akkor már küldve, abban a súlyos, fekete hangfekvésben mondtam, amelyből nincs visszaút, anyád, és még folytattam, állítólag negyvenhárom szóból áll, a végén már nevetni szokott mindenki, de néha komolyan gondolom.
Tudtam először is, hogy ő visszajön, voltak kételyeim néha, és féltem, hogy ha túl sokat késik, belehalok. Tudtam, hogy bekopog egy délután, levelet ír vagy felhív, és belesóhajt a kagylóba, drága Claire, rekedt a hangja, mert sokat cigarettázik, rossz a vonal és messziről hív, de valami sürgős dolga támadt velem éppen, életveszély, csak te segíthetsz, totál kivagyok, kezdődik egy oltári nagy buli, tudok egy jó melót vagy eladásra egy lopott fényképezőgépet. Nem lehet elhárítani, mert itt ácsorog a másik utca sarkán, már ostromolják a csövesek a telefonfülkét, ame­lyikből hív, aztán ottfelejti sokáig magát nálam, mindig megérzi, ha nagyon egyedül vagyok, megdorgál, hogy nem mentem férjhez, pedig vett már nászajándékot, bár templomi esküvő előtt nincs nászajándék, meg éjszaka sincs, utálom ezt a témát, ezért mindig elmondja, aztán elővesz a zsebéből egy fémpalackot, leugrik majd egy üveg borért is, biztos, ami biztos, majd elmeséli, hogy miket mondtam, amikor először ittuk le magunkat a sárga földig. Nem emlékszem rá, szerintem csak kitalálta, mert állandóan változik a történet, talán ez a szép az egészben. 
Nem tudom, hogy csinálja, néha teljesen belém van zúgva, mint egy kamasz, olyan az arca is, meg a járása és a tekintete, amint varkocsba fogott haját simítja végig egy keresett mozdulattal, vagy előredőlve siet a ködös utcán, és loncsos bőr­kabátja végigsúrolja a koszos autókat meg a kukákat. A szeme zavaros ilyenkor, mintha több irányba nézne, mindig késve ismeri fel a dolgokat, hiába dudál autó, vagy ugat rá kutya, nem rándul össze, csak felnéz álmélkodva, hogy mi van, eső lesz vagy hó talán? Mindig van egy vadonatúj filmötlete, a mi nagy közös filmünkhöz, megint a nyitójelenet, az első pár perc, amit jól kell megcsinálni, különben semmi nem lesz belőle, mert minden ott szokott eldőlni a legelején, amikor felbukkan egy vágtató lovas, megszólal egy trombita, vagy eldördül egy lövés, nem is kell talán már tenni semmit, hagyni csupán az események lavináját, hogy jó irányba gördüljön le.
Fél évvel azután, hogy megint elhagytam, így indul mindig a történet, megérzi, hogy eszembe jutott, és szeretnék vele találkozni, hogy elmesélje megint a kedvenc történetét, milyen volt az, amikor egyszer már nagyon sokáig nem írt, nem telefonált, nem adott semmilyen életjelt, csak eszembe jutott és megérezte, vett hát egy csokor virágot, és egy egész éjszakát vacogott a fűtetlen személyvonaton, február lehetett, szürke és ellenséges évad, úgy ébredtem, mintha róla álmodtam volna, nagyon furcsa volt, fáztam és féltem, nem találtam a helyemet, aztán meg elmesélte, hogy a szemközti csehóban ült egész délelőtt, előbb keveset ivott, inkább csak kávét meg ásványvizet, de mikor látott elmenni, eladta a csokrot egy cigányasszonynak, az árából egy kicsit becsípett, alkonyodott már, amikor megjöttem azzal a pasival, aki aztán fél évet esz meg az életemből. Jónás nem lépett ki az ajtón, nem jött oda, nem is telefonált, inkább elvonatozott, akár egy bevert orrú hadsereg, és csak sokkal később állít be, hogy bocs, ha késtem, vagy ha alkalmatlan, de ha akkor jövök fel, most biztosan nem lehetnék itt, olykor harcolok az érzelmeimmel, harcolok ellened, drága Claire. Ettől meg kijött belőlem az a hatalmas káromkodás, amelyiket még gyerekkoromban tanultam, de most ocsmányul szólt, mert mi az, hogy harcol az érzelmei ellen, ez miféle hülyeség, engem pedig otthagy a szarban, ő visszaordított, mert írhatnék olykor én is egy lapot, vagy felvehetném azt a kurva telefont, hogy ha már harcol, akkor legalább ne győzzön, ennyi csak jár neki is, meg nekem is, hát nem?
Különben is ez csak egy jelenet a filmből, a mi nagy közös filmünkből, talán húsz vagy huszonöt másodperc, amint ül abban a lepattant kocsmában, a vitrin mögött a csokor szegfűvel, lehet más virág is, csak rózsa nem, én meg csókolózok a pilinkélő havazásban azzal az ismeretlennel, a lámpák, a fények, a villódzás, minden rendben, és ő elmegy haza, mert megvan a bizonyosság, ébredéskor majd úgyis arra fogok gondolni, hogy megint nem ért ide ez a gyalázatos Jónás, pedig ha itt lett volna, bár nem is baj talán, vagy igenis nagy baj, a lehető legnagyobb. Mondtam neki, hogy ha már így vagyunk, hozzon egy üveg vodkát, annyira meg van kavarva az egész, józanul én ezt nem bírom, ez a nyakatekert lelkizés emlékeztet valamire, bólintott is, hogy persze, drága Claire, ez megint a film, és elővett a zsebéből egy üveg Finlandiát, alig hiányzott belőle pár korty, de nem zavart már semmi, előre tudta a dolgokat, beszéljünk hát a filmről, mondtam, és nagyon hamar berúgtunk.
Az első jelenet ősidők óta nem változott már, csak éppen kirothadt alóla, mögüle a valóság és a mondanivaló, de ezt már tudjuk, megértettük, ha elfogadni nem is lehet, gyerekesnek hat az egész, amint egy ünneplő társaság sétarepülésre indul, szmokingos fiatalemberek, kisestélyis lányok, enyhén becsípve, félig tánclépésben, félig botladozva, aztán elemelkedik az ütött-kopott kétmotoros gép, pálmafás szigetek meg az óceán fölött repül, a hangulat emelkedett, konfetti, trombitaszó, ricsaj, és aztán vihar lesz, rázkódni kezd a gép, felhőben halad, és mintha sokkal mélyebb, fenyegetőbb volna már a zúgása, néha meredek fordulókkal ereszkedik, a pilóta aggódva figyeli a műszereket, az utasok idővel már nem tudják, hogy sétarepülés ez, vagy bevetés lesz a vége, felsejlik aztán egy városka, rengeteg sovány ló a leszállópálya mellett, meg néhány ideges ember, akik a forradalmat várják, egy legendás parancsnokot, aki állítólag minket küldött, álruhát hordunk, nagyszerű ötlet, igyanak, hölgyeim és uraim, igyanak, van pálinka bőven. A vége természetesen az, hogy minket falhoz állítanak: az igazi forradalmárok, ha győzünk, és a reakció, ha elbukunk, valójában mindegy, mert arról szólna a történet, hogy halálosan és reménytelenül szerelmes ő belém, én meg viszont, olyan, mint egy átlagos forradalom, amely szerelmi történet nélkül semmit sem ér, vagyis nem lehet el­mesélni…

Ez is csak egy jelenet a filmből, ahogy telefonálok neked a darabokra tépett utcáról, tombol a forradalom, lángolnak az autók, a tömeg őrjöng vagy ünnepel valamit, de nem értem, vigyél el innen, drága Claire, mondta a telefonba, mert baszni, dugni, kefélni az én koromban már nem érdekes, de szeretni, szerelmesnek lenni, bezsongani, repülni majd elszállni végleg, az valami, és az egyetlen komoly dolog, hogy reménytelen és halálos, mint egy elvetélt forradalom után bármi. Aztán egy pillanatra elhallgatott, nagyon csend volt a háttérben, meg is kérdeztem, hogy mi van, de hát mi lehetett volna, semmi se volt, csak egy idő múlva szólalt meg újra, hogy kellene kamera, van egy eszményi helyszín, ki kell próbálni, most ideálisak a színek, kijárt valamilyen operatőri gyorstalpalót, egyedül van meg unatkozik, nincs pénze, barátja, nője, olyan távoli minden, úgyis rágondolok már néhány napja, vagy mire várok, mégis? 
Egy lepattant benzinkútnál veszem fel délfelé, megint egy jelenet, ahogy száz kilométert száguldok egy kölcsönkért autóval, nem állít meg rendőr vagy karambol, nyomom a gázt, mint egy őrült, és csak néha gondolok arra, hogy minek ez a rohanás, nincs is kamerám, unom a filmeket már, snittből snittbe, fesztiválról fesztiválra, de megint rám érzett ez a Jónás, ugrok egy szavára, mint már annyiszor, és jó volna szerelmesnek lenni, legalább egy pillanatra. A nagy, koszos üvegablak mögött ül, rágyújt éppen, és keresett mozdulattal simít félre az arcából egy hajtincset, kinéz a placcra, ahol megállítom az autót egy sáros kamion mellett, kimegy szinte az erő a lábamból, alig tudok kiszállni, kegyetlenül hideg pára zuhan le a hegyek felől, bár nem látni őket, felhőben ácsingózik az egész világ, könnyezik a szemem, gyűrött vagyok, álmos, kócos, minden fekete-fehér, az autók, a beton, a táj, a varjak, vagy inkább szürke, semmitmondó és üres, de Jónás azt fogja mondani, hogy jól áll rajtam ez a téglavörös pehelykabát, ahogy átsétálok a porladó betonplaccon a kocsma felé, és kiváltom az adósságaiból, akár egy felmentő sereg, azt fogja mondani, hogy sovány vagyok, az én koromban ez már bók és dicséret sokaknak, de ő komolyan gondolja, egy kis ejnyebejnye, hogy felszedhetnél pár kilót, bár nem is azért mondom, te sem vagy már tizenhét, és benyúl a kabátom alá, úgy ölel magához, a pulóverembe fúrja az arcát, szinte beleroppan a derekam, szorít erősen, feszülni kezd a mellem, és mintha magasból filmezné valaki, szédelgő léptekkel indulunk el összefogódzva az autó felé.
Hamarosan megérkezünk Jónás fogadott szülővárosába, ahol a közös filmünk játszódik, itt volna legjobb forgatni az egészet, de ha nem oldható meg a költségek vagy a technika miatt, nem baj, mindenképpen itt játszódik, ez amolyan szívünkhöz nőtt hely, ahol bármi előfordulhat, vagy minden megtörténhet, még az is, hogy halálosan beleszeretek, ezt egy kicsit halkan mondta, és jó hangosan búgott az autó, nem is kellett volna feltétlenül meghallanom, mert sokszor elmondtam már neki, hogy alapjában véve szeretem őt, mert ha nem szeretném, akkor nem volnék itt, például, de nem vagyok állandóan és halálosan beleszeretve, ezt annyi év után megérthetné végre, két órája autózom, már kerestem is a szavakat egy jó kis káromkodáshoz, amikor eszembe jut, hogy ez az egész talán mégiscsak a filmről szól, mert mi van, ha tényleg, ha ez a mi nagy közös filmünk nem pusztán ürügy, hanem esetleg el is készül valami belőle, mert egyszer csak belép valamelyikünk a képbe, nem egyszerűen fellép a vászonra, vagy beugrik a képernyőbe, hanem kép lesz belőle, és akkor nem lesz már film és valóság, nem lesz kép és ürügy, minden azonos lesz önmagával, és nem kell már törődni, hogy ha nézi valaki, látja-e, és mit lát. Ez volna a sosem látott képsor, amely nem emlékeztet semmire, mert éppen akkor születik, amikor Afrodité a habokból, ezt vetítik Platón barlangjában, ezt látjuk tükörből homályosan, ezt jelenti a halálosan és reménytelenül, szóval az igazibb valóság, amelyet nem érinthetünk meg, és amelybe nem léphetünk be.
Ez nem riport vagy élő közvetítés az Istennő születéséről, ez maga volna a születés, mondta Jónás, amikor leparkoltuk az autót fogadott szülővárosa főterén, és beléptünk a New York nevű szálloda ajtaján, és a recepciós azonnal a nászutas lakosztályt ajánlotta fel, nem is tudtam eldönteni hirtelen, pimasz-e vagy kedveskedni akar, nem volt állítólag más üres szoba, külföldi vadászok mindet lefoglalták, de még nem érkeztek meg. Jónás elharapja a mondatot, itt ér véget a metafilm, kérdően néz rám, hogy szabad-e ilyet, nincs előre megbeszélve, túl drága lesz talán, de csak mosolygok, mint egy szende szerető vagy újdonsült feleség. Lépteim alatt nyikorog a sötétre pácolt falépcső, a fordulóban az oszlop tetején simára kopott gömb, elidőz a tenyerem rajta, mint egy kisfiú kobakján, a lépcső dobog, ha lépek, és nyikorog, ha megállok, mívesen faragott tölgyfa, inkább vadászkastélyba való, nem szállodába, régen viasszal fényezték, a személyzet belegebedt a portörlésbe, mert a pipa- meg a szivarfüst állandóan kékes porral vonta be a sötét hajlatokat. A lak­osztály kissé porszagú, azonnal rá kell gyújtani, és elrángatom a színehagyott brokátfüggönyt, beleremeg a hatalmas kristálycsilláron az összes fityegő, kedvem támad leütni párat, de nem illik ilyen patinás helyen, a kárpit füstös, kopott, a dívány bőre kissé repedezett, és a bedeszkázott kandalló andezitből faragott díszén látszik, hogy többször célozták meg egy-egy vastag fenekű pezsgősüveggel.
Nem is hoztál kamerát, mondja Jónás egyszerűen, amikor felhordja az autóból a cuccokat, és ledob mindent a nappali padlójára, elkezdi összeszerelni az állványt, csavarokat meg mindenféle alkatrészeket vesz elő a zsebéből, odaadóan dolgozik, mintha vizsgáznia kellene hamarosan, valami nem talál valamivel, többször is összecsuklik a szerkezet, egy kilőtt rozoga zsiráf, de aztán mégis áll a tákolmány, ráerősíti a kamerát, és szól nekem, hogy az erkélyre nyíló ajtót nyissam ki lassan, mert olyanok a fények, sietni kell, rövid ideig tart, és valóban olyanok, dél van éppen, megszólal egy harang valahol, aztán még egy és még akárhány, de csend van tulajdonképpen, mintha az ajtó nyikorgása minden más zajt elvágott volna, a kellemetlen, szürke pára hirtelen kivilágosodik, valami furcsa, nedves ragyogás tölti be a szobát, az egész lepattant várost, a barna fák, a háztetők, a felázott kertek egy pillanatra fénnyel telnek meg, egészen átjár mindent a világosság, olyan fenyőillat van, akár egy fűrésztelepen, vagy mintha Karácsony volna.

A szobába kérjük az ebédet… Nagyon sokára érkezik vele a pincér, ilyen itt már évek óta nem fordult elő, megáll a sok filmes cucc előtt a zsúrkocsival, megértette, hogy nem vagyunk nászutasok, és most egy kicsit zavarban van, Jónás biccent, hogy minden rendben, szája sarkában lóg a cigaretta, szerel egyfolytában, mert szivárognak el kint a fények, szürkül vissza a világ, fel kellene venni még pár lépést az erkély rozsdás korlátja előtt, amint az ellenfényben mozgok vagy csak ülök a sziporkázó ködben, elképesztően szép ötvösmunka a korlát, és ahogy a rozsda meg a festék pattog le róla, egészen varázslatos, nagyon jól mutatnék előtte egy szép, világos ruhában, de nem hordok ilyet, most valahogy nem erről volna szó, Jónás egyre késlekedik, lassan kihűl az ebéd, ő még rendületlenül szerel, kocogtatja a kamerát, villog is valami piros lámpa, én üldögélek az ablak előtti széken, betódul a köd a szobába, a fények izgalmasak, hideg van, meg fogom unni, és aztán jön az este. Azt hiszem, nagyon szép lehetnék a korlát előtt, ha minden összejön, léptem volna kettőt meg fordultam volna, vagy csak megállok, és nézem a várost, kicsit fentről, kívülről, messziről, de tetszik nekem. A háttérben egymás fölé tornyosuló erdős hegyhátak kéklenek, mintha egy gigantikus szökőár hullámai készülnének lezúdulni a világra.
Hagyjuk ezt, mondom később, amikor nyilvánvaló, hogy nem készül el a jelenet, valami állandóan beleszól, sose működik minden, soha nem működik semmi. A sárgaréz díszítményekkel pompás ágy borzalmasan recseg és nyikorog, nem alvásra készült, ez jól látszik rajta, és a bedeszkázott kandalló elvisz messzire minden hangot, akár egy rezgődoboz vagy lehallgatókészülék, Jónás pompás szerető, szépek lehetünk az ágyban, vadak és gyöngédek egyszerre, komolyak, amilyen komoly csak egy végtelen szerelmi játék lehet. Többszöri hosszú kopogtatás után bejön a pincér az edényekért, azért küldték, hogy majd az összes részletet pontosan elmesélje, fontos dolog ez ilyen vidéki szállodákban, ahol tudnak mindent, és nem unják meg soha. A kameraállványba botlik a fiú, nem tudja hirtelen, hogy filmet csinálunk itt mi, vagy pedig gyereket, derékig kitakarózom, pedig hűvös van és lucskos vagyok, a pincér megáll egy pillanatra, az ebéd érintetlen, nem tudja, mit nézzen, engem vagy a kamera keresőjében ugyanazt, netalán az ételt, mit fog erről mondani lent a konyhában, hogy filmesek és nászutasok, meg az egész, egy kicsit uralkodnom kell magamon, hogy ne röhögjek vagy ne káromkodjak.
Itt fordult meg az egész. Másnap délig ágyban maradtunk, ágyba kértük a reggelit és az ebédet is megint, a szegény pincérfiú mindig a kamera keresőjében látott meg először minket, úgy állítottuk be, és hamar belenyugodott, hogy ez kell nekünk. Az ebéd semmilyen volt, inni kell, mondta Jónás, utána megnézünk egy-két helyszínt, mégiscsak filmet volna jó csinálni, gyereket majd azután, hát nem így van, drága Claire?! Nem működik nekem ez a város, azt éreztem első pillanatra, és nem értettem hirtelen, mit szeret benne Jónás, a legvacakabb stúdióban különb helyszínek építhetők, üres, lepusztult, semmilyen az egész. Egy város itt és most, mondta, én pedig, hogy le van szarva, nem érdekel, ha csinálunk valamit, ne legyen szentiment rajtunk, ugyan kit foglalkoztatnak az érzéseink, ki látja, hogy te szereted ezt a várost, és egyáltalán mit jelent ez? Neked adom a városomat, mondta Jónás, ezt jelenti, annyira szeretlek, hogy neked adom. Megálltam egy pillanatig, valahol egy téren voltunk, senki a közelben, csak egy vakarózó kutya, és érezni kezdtem, hogy van egy városom, ajándékba kaptam, és mihez kezdek most vele. Lehúzhatod a vécén, mondtam ingerülten, majd beültünk egy kocsmába, és nagyon sokáig hallgattunk.
Megint el fogok menni, gondoltam, ezzel a palival semmit se lehet, hiába szeretjük egymást, hiába az egész történet, meg a film és az örökös jelenetek, az állandó újrakezdés, mindig most az igazi, és mindig nem jön össze semmi. Bevágom az ajtót, káromkodok egyet és megyek. Menjünk el holnap kirándulni, mondta Jónás, amikor a sötét, nedves utcán hazafelé botorkáltunk, megmutatom a kényszerleszálló-pályát.
Délig aludtunk, csendesen szemerkélt az eső kint, vége volt a pazar ősznek, a valódi érkezett el, komor, csúzos, fenyegető, amelyben ez a város pontosan olyan, mint egy alkalmatlan helyszín, de legalább őszinte, üres, fantáziátlan, ahogy Jónás mondta, itt az emberek isznak, ütik egymást és basznak, ha jó napjuk van, minden pátosz meg romantika nélkül. Megőrülnék ezen a helyen, mondtam, és ő bólintott, hogy mindenki megőrül itt, de nem is baj talán, megjavult a kamera, sovány vagy, drágám, akár egy csitri, nem bók ez, inkább feddés, cudar idő van, de majd úgy ezer méter fölött elvékonyul a felhőzet, olyan szép lesz a kilátás, hogy elakad tőle a lélegzet, táj lesz meg minden, és van, aki ettől hirtelen nagy tágasságot érez, más pedig szorongást.
Nekem a szorongás jutott. Az autó csak lépésben bírta fölfelé a sáros erdei úton, kétszer is elakadt, Jónás kiabált, hogy gázt, meg kapcsolj vissza, kuplung, nem is tud vezetni, de olyan volt, mint egy oktató, féltem, féltettem az autót, nem az enyém, de aztán nem lett baj, biztatott egyfolytában, hogy mindjárt odaérünk, különben is jól csinálod. Egy örökkévalóság volt, azok a hallgatag, csöpögő fenyvesek, a szemhatárt elállják, a kiáltást elnyelik, a motor zaja is távoli emlék, mint a repülőn, kint van és hátul, egyenletesen halk zúgás az egész, nem is tudni, hogy jár-e még. Hirtelen ér véget az út, egy hatalmas bükkfa magasodik előttünk, az ilyenre mondják, hogy színpompa van, nem is bükk, hanem juhar, óriási levélhalom alatta, muszáj belegázolnom, és feldobni egy marékkal az égbe, akármilyen ázott és nedves, oszladoznak már, szakadoznak a felhők, olyan kék lesz az ég, mint a tenger.
Ide fog leszállni a gép, mondja Jónás, amikor kiérünk egy kopár, fenyvesek által határolt fennsíkra, kell majd bérelni egy DC-3-ast, amelyik le tud itt szállni, egy ilyen alacsonyan lengő felhőből bukkan elő, meredeken érkezik, rázkódva, dülöngélve áll meg a füvön, aztán kiugrálnak belőle az emberek, és elindulnak le a hegyoldalon a város felé.
Annyira lelkes volt akkor Jónás, hogy nem is akartam leállítani, telefilmezett egy egész kazettát azokkal a néma fenyvesekkel meg kopár hegyoldalakkal, mindenütt a nyomasztó üresség meg a kiábrándító, mozdulatlan csend, amelyben a díszes báli társaság végigfut majd a deres füvön, leszálltunk végre, újra itthon, épen és egészen, többé már senki húszéves, de nem is baj, csak haza megint és többé soha, nincs ház, se otthon, se ágy meg konyha, csak ez a be nem fejezhető utazás a semmibe, öleljen magához, drága, sovány vagyok és hideg, mindig hazafelé az útfélen, ahogy a nagyapák jönnek egy régi télben vagy tavaszban, ők sem értek haza soha, miért volna könnyebb nekünk, ha nem akarjuk, de ne szóljon erről a mi filmünk, ez egy másik történet, nem biztat semmivel, és nem ígérget, a helyszín mindig esetleges, de ha jó, ha rátalál az ember, persze mindig ez a gyanús vonzódás a kihalt és embertelen vidékekhez, hiába mondom, hogy Jónás, én ezt nem bírom cérnával, ha tíz percig kell néznem egy fát, a halál jut eszembe, és nagyon magam vagyok, örök átmeneti évszak, ezek az enyhén megdőlt fenyvesek vagy akácosok, nem is tudom, mintha örökké egy irányból fújna a szél vagy lejtene a síkság, hogy lehet ilyen helyen leszállni, kétségbeejtőek ezek a dúsan nőtt, most mégis száraz füvek, a távolban egy vékony erdőcsík és fölötte az ég, nem kétséges, hogy onnan jöttünk, tudom, sosem leszünk többé húsz, mindig lefelé, kicsit mintha lejtő és haza, de mi lesz a történettel, a gép leszállt, mint a kényszer, a pilóta arca véres, elfogják és megölik, ugyan mire jó ez az egész, mindig ezek a háborús ízű történetek, hogy küldetése van meg kudarca, ne játssza magát, drágám, és rajtam ne bukjon el, sosem érek haza, idegen vagyok végleg, de azért szeressen, hunyja le tíz percre a szemét, üljön ide velem szembe, már elment mindenki, ez önre vall, egy órája tudom, hogy mikor fog idenézni, először nem akartam megvárni, de aztán maradtam mégis, mint két unalmas fesztivál között az életünk, egy film, egy snitt vagy valami egész más, erről a másról beszéljen nekem, mondja el, miért vonzódik hozzám, mi ez a hetedhét ország és mindenen túl, ha se vágy, se szerelem, akkor miért az izgalom, leroskad néha és gyűlöl, de nem ábrándul ki, útpadka, váróterem, kocsma, gépről nézve térkép és tenger, ha meghalok akkor is, ugyan már, mi ez a történet, alkalmatlan a helyszín, az időpont, akar még valamit tőlem, mondja Jónás, ne legyen elnéző, vagy rossz ez a szereposztás, eltévesztettem a jelenetet, kényszerleszálltunk, és nem történt semmi, haza hát mindenki, étel, ital, konyhaszag, diólikőr, van otthon, megérkeztek a nagyapák, talpra állnak a fenyvesek, a táj kisimul, minden rendben, nincs újrajátszás, de akár lehetne is, az ütött-kopott, ócska repülő átlibben a tisztás fölött, nincs már kényszer, nem szállunk le…
Hülye vagy, Jónás! Ezt mondtam neki, meg hogy nem érdekel engem ez az egész badar filmötlet, semmilyen film és novella, meg szinopszis vagy forgatókönyv. Csak mi ketten. Ennyi az egész.
Ha most elmész, én is elmegyek, mondtam neki jó hangosan és keményen.
Meg akarom nézni a próbafelvételeket, válaszolta dacosan, lent van az ebédlőben a tévé meg a video.
Úgy lépett ki az ajtón, mintha nem is érintené a lába a földet, mintha nem is volnék ott, mintha végzetesen és örökre ellenségek volnánk. Elhagyott megint, nem először, de utoljára, nem érdekel többet a nagy közös filmünk, és nem fogom soha kibontani a borítékot, hiába kezdődik a levél egy hatalmas sóhajjal, hogy:

Drága Claire!
A szemedre akartam vetni, hogy milyen cudarul itt hagytál engem, elvitted az autót, a tartós akkut, az összes üres kazettát, pénzem is csak annyi maradt, hogy alig tudtam kifizetni a szállodát. Neked volt igazad, nem kell ide autó, ezt egy kicsit ironikusan akartam mondani, de úgy kell érteni, hogy jól van így. Reggel fájt a fejem, mindenfélét összeittam éjjel, és mikor délben a pincér sajnálkozását fejezte ki, amiért elment a nőm, egy pillanatra azt hittem, hogy nem én vagyok. Besúgó lehetett, azonnal látta, hogy reménytelenül beléd vagyok szeretve.
Miután elmentél, csomagolni akartam, de remegett a kezem, a sok vackot nem voltam képes összeszedni, lementem az étterembe savanyú levest enni, ittam egy sört éhomra, a többit nem sorolom. Anyám is mindig az italtól félt… Délután külföldi vadászok érkeztek, arról volt szó, hogy elmehetek filmezni őket, mert az itteni fővadász meglátta az egyik felvételemen azt a medvét, amelyiket már hetek óta keres. A jágerek hallani sem akartak rólam, meglőtték a medvét, hatalmas volt, hívtak a lakomára, oda meg én nem mentem. Bűnrészes vagyok egy medve halálában, és nem tudok mit kezdeni a történettel. Túl költőien hangzik, vidéken nőttem fel, ahol az állatokat nem hobbiból tartják.
Késő este hozták a sáros dögöt, messziről olyannak tűnt az autójuk hangja, mintha te érkeztél volna, és olyan érzésem támadt, hogy karnyújtásnyira lehetsz csupán, elég ezt erősen hinni, vagy elég erre gondolni. De aztán meghallottam a vadászok és a hajtók gajdolását, láttam az utánfutóban a dögöt, és úgy éreztem magamat, akár egy gyilkos. Hajnalig tivornyáztak.
A fővadász másnap elvitt oda, ahol meglőtték, mondhatom, deprimáló a helyszín, egy régi széltörés, egy fenyőcsonkra valami dögöt akasztottak, azzal csalogatták elő a medvét, azért mentünk, hogy levegyük a dögöt, egyék meg a maradékot a farkasok. Megértettem azon a délutánon, hogy miért érezted olyan ellenszenvesnek ezt a vidéket, ahogy te mondtad: nyomasztanak az egyhangú, üres fenyvesek. Nem táj ez, több annál, és kevesebb. Ha filmezed, a képen nem történik semmi, ami viszont történik, azt nem lehet filmezni. Nincs tekintettel ránk, nem az jut eszembe, hogy meg kell konstruálni az eseményeket, létre kell hozni a képet, mert a valóságon egy kicsit mindig erőszakot kell tenni. Itt éreztem először, hogy jobb lemondani a csinált képről. Órákon át filmeztem ezeket a hallgatag, moccanatlan erdőket, amíg rájöttem, hogy a fenyves pusztaság, nincs, amit kezdeni vele, elvész benne az állat, a város, a tekintet. Olyanok az emberek is, mint akiket elnyelt a fenyves, árnyékai csak önmaguknak. A mi közös filmünkből nem lesz semmi, te is tudod, mégis úgy érzem, hogy megvan az ideális helyszín, csak a történet szól majd egész másról. Ne hozz ide producert, nincs annyi pénz, amennyiből itt jó filmet lehet csinálni, mert az igazságot kell megkeresni, minden történetnek, helyszínnek, szereplőnek a maga igazságát.
A ház, ahol most lakom, egynapi járásra van. A tornácról ki lehet látni a hegytető­re, ahol egy fából ácsolt kereszt áll. Tiszta időben messzire lehet ellátni innen, de mióta itt vagyok, esik az eső, a fellegek a földet súrolják. Máskor favágók laknak itt, minden gyanta-, gázolaj- és fokhagymaszagú, sose fogom igazán megszokni, nem is maradok sokáig. Ha lesz majd egyszer időm, kijövök egy egész évre, minden nap készítek három felvételt ugyanarról: egy lapos hegytető, rajta obeliszknek tűnő akármi, lehet kereszt is, de nem fontos, és a kép bal alsó sarkában sötét fenyves. Egy évig minden nap. Ezer felvétel minden beállítás vagy keresettség nélkül, mindig ugyanaz a képkivágás. Lehetne belőle ötven egészen jó. Látszana az évszakok, a napszakok váltakozása, érezhető volna az idő mint folyamat, és nem múlna el, mert az utolsó kép egyben az első is lehetne, pontosabban: az volna. Egy ponton túl csak az lenne már fontos, hogy valaki végigcsinálja, és nem hülyül bele.
Beszélgettünk egyszer a magányról… Mondtam akkor mindenféle hülyeséget, aztán eszembe jutott, hogy mit akartam, de nem került szó többé róla. Megpróbálom leírni, mert nem akarom elfelejteni, hogy a magány önzés meg hiúság: amikor azok sem értik, amit mondasz, akik szeretnek és akiket viszont, amikor nem érdekli őket, amit mondasz, csak hogy igazat adsz-e nekik; amikor az sem érdekli őket, amit akarnak vagy mondani szeretnének, hanem csak az érveid rombolása; amikor téged sem érdekel, mit mondanak, amikor a saját véleményedet is unod, amikor legszívesebben hallgatnál, de nem tudsz, hiába is tudnál, rajtad már nem segít.
Tudod, Claire, én már jól kiismerem magamat ezen a vidéken, nemcsak a térkép szerint, hanem a dolgok mélyebb szövetét is érteni vagy érezni vélem. Egyszer arra eszméltem, hogy nincs mélyebb szövet, nincs már felszín se, nem értek semmit. Amíg egyedül az enyém volt ez a vidék, amíg kedvemre elvonulhattam, és olyannak látszottam, mint egy külföldi turista, minden könnyű volt, de mikor valakinek meg akartam mutatni, kipukkant az egész, és nem tudtam mutatni semmit. Pontosan az van, amit láttál: degenerált, iszákos emberek, sunyi fatolvajok, néhány ábrándozó ködlovag meg sár, szemét és mocsok. Annyi empátia kell ide, amennyi nincs már az egész világon.
Tegnap éjjel mély álomból ébredtem, olyan érzésem támadt, hogy emberek jönnek a köves úton, de csak az eresz csepegett eddig teljesen ismeretlen hangon, feltűnően világos volt odakint, és szokatlanul hideg. Derült volt az ég, szép holdvilág, arasznyi hó esett, amíg aludtam, és fent a magasban hihetetlen sebességgel kergették egymást a fel­hők. Amikor elindultam a házból a tető felé, csak kíváncsiságot éreztem, és kétségbeejtő félelmet, mert minden pillanatban az volt az érzésem, hogy amit a hátam mögött hagyok, azonnal eltűnhet a semmiben, minden tizedik lépésre megálltam, visszanéztem, de a ház megvolt, és lassan felbátorodtam. A tetőn éles szél fogadott, és csodálatos látvány. Megértettem, hogy mit jelent az a szó, hogy havas, megértettem azt is, hogy sehol a világon másutt nincsenek havasok, csak ameddig innen a szem ellát. A Kilimandzsá­­ró, a Kaukázus, a Himalája hegy, de nem havas. Ettől a felismeréstől egy kicsit elérzékenyültem, és azonnal rád gondoltam, hogy ezt sürgősen el kellene mondani. Szerinted már-már betegesen vonzódom az ilyen kopár, elhagyatott, lepusztult helyekhez, és van ebben valami. Olyan helyet keresek, ahol bármi megtörténhet, vagy éppenséggel minden.
Nagyon hideg lett, és fátyolfelhők lepték el gyors ütemben az eget, a fény megsápadt, és ijesztőek lettek a hegyek, egészen megváltozott a táj, gyorsan történt, vagy csak az időérzékem hagyott cserben. Ezért fordulhatott elő, hogy nem egyenesen a házhoz mentem vissza a saját nyomaimon, hanem egy nyeregbe ereszkedtem le, amelyet fiatal fe­nyők tarkítottak, időbe telt, amíg megértettem, hol vagyok, és pár száz méterre megláttam a házat, nem egészen ott, ahol lennie kellett volna. Nagy, alaktalan, sötét foltot láttam meg magam előtt, mintha pár pillanattal azelőtt még nem lett volna ott, szaporán lépkedtem, és a félelem miatt nem volt kedvem megállni, úgy tűnt, mintha mozogna, pedig tudtam, hogy csak az egyenetlen terep, meg a gyorsan változó ég miatt tűnik valamilyen állatnak, medvére gondol mindenki ilyenkor, de én nyugtattam magamat, hogy csak bokor, törpefenyő vagy boróka inkább, de egyre nagyobb lett, köztem és a ház között állt, talán száz méterre, talán közelebb, és amikor már nagyon féltem, még mindig nem tudtam, mi az, de el akartam érni a házhoz, rémülten elordítottam magamat, hogy: Claire! A visszhang ijesztőbbnek hatott, mint a saját hangom, utólag úgy tűnik, többször is kiáltottam, mert elsőre nem volt hangom, napok óta nem beszéltem senkivel. A medve két lábra emelkedett, néhány másodpercig himbálta magát, mintha gondolkozna, aztán elindult a tető felé, úgy kaptatott fel, mint az, amelyiket a távolból együtt filmeztünk, megismertem a féloldalas mozgását.
Már nem félek semmitől, megint esik az eső, utána havazni fog, lesz fagy, napsütés meg tavasz, vagy bármi egyéb. Megértettem azon az éjszakán, hogy mi a különbség a hegyek és a havasok között: a hegyekben kirándulunk, mászunk, vadászunk, és pusztítjuk az erdőt, vagy fotózzuk a tájat, a havason csodára várunk. Megvan a helyszín, drága Claire, a mi filmünk csak ott készülhet el, ahol együtt lépünk a képbe. Rád gondolok, ne légy szomorú.

Nem fogom kibontani a borítékot, és nem indulok el megmenteni, erre gondoltam egész nap, arra játszik ez a tökéletlen Jónás, hogy megint bevágom az autóba magam, ismét futok és lihegek, tudom, hol van, mit akar, mi történhet vele, ha nem érek idejében oda, nyilván ez is csak egy jelenet volna a filmből, és az is, hogy egy nagy, fekete táskát hoznak le majd az erdőmunkások, és beadják a szállodába, megtapogattak benne mindent már, nem használható semmi, az ószeres is csak a vállát vonogatta, mihez kezdjen ilyen drága cuccal, nem veszi meg erre senki.
Indul a gépem Párizsba, nem érek rá ezekkel a dolgokkal vacakolni, megint elromlott a video, nem úgy élek, bár nem túl drága az időm, mégsem adom olcsón. Egy kis női önérzet, vagy túl sok is. Dögölj meg nyugodtan értem és miattam fent a havason, ha nem elég neked a hegy. Ha indul a gép, akkor már nincs idő, beszíjazza magát az ember, hátradől, baj most már egy ideig nem érheti, oldalra pillant kedvesen, látja futni a gyepet, tán a gyepet és a bójákat, majd elemelkedik a gép, mintha megállna, mondja valaki, állunk és emelkedünk, meg lehet ezt szokni, kibírja az ember, akár szeretheti is. Mindig egy karnyújtásnyira van a világ, egyetlen lépés az igazabb, a jobb, a szebb élet, s hogy néha rosszabb ott, ahol könnyebb, és jobb ott, ahol nehéz, arra nem érdemes túl sok szót vesztegetni.
Jónás barátomat nem fogja megenni a medve, pedig szeretné, ha ilyen dolgok történhetnének vele. A szavak és a filmkockák, a mi történetünk, a mi történeteink, és minden történetnek a maga igazsága. Kiábrándító, sötét fenyvesek, a szemhatárt elállják, a kiáltást elnyelik, üres meg halott az egész, nem jelent semmit. Dob­jatok engem ki a hajóból, mondja Jónás a történetben, és kidobják. Én most kidoblak, Jónás, a történetemből, mert nem szeretsz engem eléggé, könnyű leszek és szárnyalni fogok nélküled és általad. Az óceán fölött megy ez a vacak repülő, kicsit ráz meg dülöngél, unom, és rád gondolok, hogy milyen cudarul van minden, és ezt valahonnan ismerem.
Ideges vagyok, szokott lenni nála mindig egy fémpalack, lemegy borért is, ha kell, de most nem az a jelenet van, benyúlok hát a retikülömbe, mi a fenének hordok magammal ezt is, hát kell ez nekem, hiányzik ez, manikűrolló egy repülőgép fedélzetén, hát megőrültél, drága Claire, mondaná Jónás, de mondhatja, mert őt már kidobtam a hajóból, nekem kell cselekedni hát, megragadom az ollót, szorítom erősen, olyan vékony, hogy alig látszik az ujjaim között, kicsi fényes tárgy, sz&uacu