[Látó, 2010. október]

Munkája után jól élt Jób,
s jólétéért hálát is adott néked, Uram,
s te elégedetten bólintottál, lám,
hűséges szolgád Jób, és gondoltad,
hűséges marad, imád akkor is,
ha fordítasz egyet sorsán...
És lelökted őt, Uram, a lejtőn,
nyomorba döntötted kíváncsiságból,
hiúságból, hogy porba hullva,
nyomorogva dicsér-e téged
a csupacsont, a csupabőr ember,
kit ezernyi seb, ezernyi fekély
mar...
Uram, aki már öntudatlanul üvölt,
mint az állat a kíntól,
állapota már nemcsak embertelen,
hanem istentelen is!
Nem esdekel, nem imádkozik,
ég felé is csak azért
tartja a fejét,
hogy kapjon levegőt!
Ima helyett acsarkodás az,
ami kijön a torkán.
És nem vallja azt:
„Azért ver engem, mert szeret.”
Lehetsz te, Uram, hatalmas,
de nincs már hatalmad visszahozni őt
onnan, ahova taszítottad!
Jóbot, a kísérleti nyulad!
Sem te, sem más nem szedi ki
onnan a mélyből!
Nincs már számára más megváltás,
csak a halál, hát
nézd végig a haláltusáját! 
Próbára tetted kíváncsiságból, hiúságból!
Fogadást kötöttél önmagaddal?
Elveszejtetted Jóbot, Uram, mindörökre!
Formálhatsz agyagból, sárból egy újat,
akibe lelket lehelhetsz újfent.
De őt végérvényesen elintézted...
Uram, felnőtt vagy,
vond le a tanulságot...

2010. január 15.