[Látó, 2009. július]

Portugália a kezdetektől napjainkig mindig bővelkedett költőkben; talán az olyannyira lírai természetű portugál nyelvnek köszönhető ez, amely a csak érzelmileg értelmezhető soledade szóval jelölhető páratlan, melankolikus műfajt adta a világnak. És a legnagyobb portugál nyelvterület, a brazil államszövetség elkápráztat költőinek óriási méreteihez illő számával.
A nyilván nagyon különböző tehetségű poétáknak ebből a tömegéből kiemelkedik néhány, globális mércével mérve is jelentékeny költő, élvonalukban Carlos Drummond de Andrade, akit egyhangúlag a még jelenkornak mondható 20. század egyik, vagy éppenséggel legkiválóbb brazil költőjének ítél a kritika. Mi több: a kor világirodalmi nagyságának, amit igazolni látszik jó néhány versének és prózai írásának spanyol, francia, angol, német és más nyelvre fordítása is. Egyébként ő maga is fordított: a francia és spanyol irodalom több fontos művét ültette át portugálra.
A huszadik század második esztendejében született lecsúszott földbirtokos családból a brazil Minas államban; életének és költészetének nagy része szülőföldjéhez kapcsolódik. Kormányszolgálatból egyre inkább az újságírásban kereste és találta meg igazi helyét: ez felel meg a leplezetlen valóságot kutató, csípősen őszinte és szókimondó, kritikus szellemének.
Természetes egyszerűséggel és közvetlenséggel megformált verseinek fő témája a keresetlen nyíltsággal tárgyalt szerelem, és a hétköznapi ember sorsa és gondjai, a társadalom jelene és jövője; José című verse sokat emlegetett, emblematikus példája ennek. De a par excellence gondolati költészet sem idegen tőle: a barokk fogantatású A világ gépezetét többen a század legjelentősebb brazil költői alkotásának tekintik.
1987-ben hunyt el. A glóbust behálózó portugál nyelvterületen nagy európai elődje, ifjúságának kortársa, Fernando Pessoa szintjén ápolják emlékét.