[Látó, 2006. március] 

Az elejétől el volt szúrva az egész. Tizenhat éves vagyok, rekkenő hőség, százszázalékos páratartalom, várakozunk a manhattani utcán. Indiai barátaink késnek, állunk a szüleimmel a megbeszélt helyen, egy fa árnyékában. A fát körbekeríti egy térdig érő kovácsoltvas kerítés. Közeledik Amita szárija, vakítóan sárga, mögötte a férje, Harendra, és a fiúk, Amish, akivel egy gimnáziumba járok. Az étteremben hideg, curry-szagú levegő fogad, mintha curry-ízű jégkockát kellene szopogatni, az izzadság ráfagy a hátamra a légkonditól. Utálom az indiai kaját, náluk, Amitáéknál utáltam meg. Minden hálaadást a Long Island-i házukban töltünk, a szobákban külön telefonvonal, intercom hálózat, azon beszélték meg a családtagok egymással, hogy most épp vacsoráznak, teniszeznek, úsznak vagy mi legyen. Untam ezeket a hálaadásokat, ültem a szobában, és néztem, hogy hullanak a barna levelek az üres úszómedencébe. Három napig indiai kaja volt, reggel, délben, este, a szüleim imádták, minden csípős volt, penetráns szagú, és vadul ismeretlen. Most, nyáron Amitáék meghívtak minket vacsorázni a Jaipur étterembe.

Amita mellettem ült, és persze észrevette, hogy üveges a tekintetem, megkérdezte, kérek-e joghurtos koktélt. Amerikában huszonegy év a legális alkoholfogyasztási korhatár, szavazhatsz, házasodhatsz, gyereket szülhetsz, meghalhatsz az országodért egy háborúban, de egy pohár sört huszonegy éves korodig nem ihatsz meg. Anyukám az esküvőjén nem koccinthatott pezsgővel, mert nem érte még el a korhatárt. Viszont a „koktél" nem jelenti automatikusan, hogy alkohol is van benne. Beindult a beszélgetés, csak én bámultam némán az arany díszítésű tányért magam előtt. Megérkezett a koktél, óriási sárga és sűrű ital talpas kehelyben, nedvesség gyöngyözött a pohár oldalán, a perem cukorba mártva, ananász, csillaggyümölcs, kandírozott cseresznye, esernyő. Alig fért a szám a pohárhoz. Egy tinilány koktélálma.

Félretoltam a díszítéseket, óvatosan megkóstoltam, hogy nem curry ízű-e. Aztán mohón, szinte egy hajtásra kiittam az egészet. Nagyon finom volt. Joghurtos, édes, ananászos, mangós; körbenyaltam a pohár peremét. Csikorgott a cukor a fogam alatt. Az esernyőt kinyitottam, becsuktam. Senki sem figyelt rám. Teljesen lecsupaszítottam a poharat. Amita észrevette, hogy végeztem. Kérsz még egyet? A pincér fél percen belül elém tette a második „koktélt". Ezen lampion volt. Már a felét megittam, amikor Apám rám szólt, magyarul, hogy ne igyak többet, mert nem fogok tudni enni. Mindig ezt csinálom étteremben, teletömöm magam kenyérrel, kólával, aztán nem eszem. Magyarul mondta, de mindenki tudta, hogy miről van szó. A poharat az aranytányér jobb oldalára tettem.

Néztem a tányérba festett maharadzsát. Még sosem ettem aranytálból. Most se. Jött a pincér, elvette előlem, a helyére egyszerű, fehér porcelántányért tett. Valahogy mindenki úgy ült, hogy semmit nem értettem a beszélgetésből. Mintha mindenki jóval magasabb volna nálam, a beszélgetés a fejem fölött zajlott, egy másik világban. Néztem a koktélt. Aztán a tányért. A fehér tányér apró levelekkel volt díszítve. Mellette az evőeszközök, karcsún és elegánsan. Melegem lett, arra gondoltam, ki kellene menni a vécére, mielőtt jön a kaja, órák óta nem mostam kezet, a metrón egy kutyát is megsimogattam. Kinyitottam a számat, és mondani akartam, hogy kimegyek a mosdóba, de nem jött ki hang a torkomon. A lábamat sem tudtam megmozdítani, a székemet sem tudtam hátratolni. Ültem tovább, és azt éreztem, hogy az arcomat a hűs, hideg porcelánra kell hajtanom. Tényleg csak egy percre. Hogy milyen érzés. Vagy legalább az orrom hegyét odaérinteni. És lassan el is kezdtem beledőlni a tányérba, mikor Amita megkérdezte, hogy minden oké?

Akkor jöttek rá, akkor vették észre, hogy rosszul vagyok. Kitámogattak a mosdóba, hideg vízzel mosták a kezem, a tarkóm, a homlokom. Álmos voltam. A többire már nem emlékszem, nyilván visszavittek, leültettek, valamit ettem, nem tudom, félálomban voltam. Arra emlékszem, hogy búcsúzáskor mindenki kacarászott, hogy megittam a tévedésből hozott alkoholos koktélt, de túl álmos voltam ahhoz, hogy zokon vegyem, hogy megsértődjek, mérges legyek.

Már ebből az esetből sejthettem volna, hogy valami nem stimmel velem. Hogy hibás géneket örököltem. Anyám is hasonló tüneteket produkált, ha bort ivott, Apámról pedig tudtam, hogy sokat tud inni, de részegen még sose láttam.

A hetvenes években rockzenész volt, mindenki narkózott körülötte, de ő még egy füves cigit sem szívott el soha. Merthogy látta, hogyan halt meg a heroin-függő dobosuk. Először azt gondoltam, ez valami tanmese, de lassan kiderült, hogy az egész család így van összerakva. Génblokk. A józanság oszlopához vagyunk kötözve, mint Odüsszeusz az árbochoz, hallgatva a szirének énekét. A szüleim már látták rajtam a józanság bilincsét, de én még reménykedtem.

Az érettségi bulit egy erdő szélén, faházakban rendezték minden évben. Hat körül mentünk oda. A buli arról szólt, hogy mindenki berúg, és utána lefekszik a legvalószínűtlenebb emberekkel, többek közt tanárokkal is, és másnap a „kémek" a koleszek bejárati ajtójára függesztik a listát, hogy ki kivel feküdt le, és az egész iskola ezen csámcsog, mert más móka úgysincs vizsgaidőszakban. Az érintett tanároknak nem hosszabbítják meg a szerződését, de ez a végzősöket már nem érdekli, többet úgysem jönnek vissza a suliba.
Tehát elmentem az érettségi bulira, télikabátban, mert hideg volt a májusi erdőszélen. A szüleim vittek el kocsival, szomorúan néztem utánuk, ahogy elhajtottak. Az évfolyamtársaim mind rövid ujjú pólóban voltak, és máris tobzódtak a szabadság mámorában. A barátnőm kezembe nyomott egy görögdinnyés Bacardit. Fél óra sem telt el, fölmentem az erdészházba, bedobtam egy huszonöt centest a telefonba, de a vonal süket volt. Úristen, nem tudok innen elmenni.

A Bacarditól észrevétlenül megszabadultam, valahol elejtettem a fűbe, de a fejem máris fájt a marihuána-füsttől, amit az arcomba fújtak. Hétkor már egyikük sem tudta, hol van és hogy hívják, ordítottak, és állandóan hátba vertek. Tudtam, hogy nem bírok ki itt egy éjszakát. Fáztam, szerencsére megjött az erdész, és használhattam az irodában a telefont. Nem akarsz maradni? Jó buli lesz! Még fél órát kellett kibírnom, mire a szüleim megérkeztek, és beülhettem a meleg kocsiba. Otthon aztán kakaót ittunk, és néztük a tévét. Ugyanúgy nevettek rajtam, mint az indiai étteremben, sejtették előre, hogy nem fogom végigcsinálni.

Ekkor már tudtam, hogy ez a kis génhiba, az ivásképtelenség végig fogja kísérni az életem. Be kellett látnom, hogy nem tudok berúgni, betépni, egyszerűen a testem nem engedi. Hamarabb leszek rosszul, mint hogy egy kicsit is jól érezzem magam. Ha megiszom egy deci bort vagy egy pohár sört, egész éjszaka ülve kell kivárjam, hogy elmúljon a szédülés, és el tudjak aludni. Az életben sokszor kívánjuk azt, hogy egy szörnyű, elviselhetetlen helyzetben bárcsak elájulnánk, bárcsak megőrülnénk. Ilyenkor a többieknek segít az alkohol. Nekem nem. Irigykedve hallgatom a dalokat, amiben éneklik, hogy isszák le magukat a sárga földig, hogy felejtsenek. Én nem tudom alkoholba fojtani a bánatomat, nem tudom eldobni az agyamat. Nem tudok meleg nyári napokon sörözni, nem tudok hideg estéken pálinkával melegedni. A józansághoz vagyok láncolva. Tudtam, hogy ez a lelki nyomorékság meg fogja keseríteni az életem. Mert azt jelenti, hogy nem vagyok vagány csaj, szánalmas lúzer vagyok. Soha nem fogom úgy kezdeni a sztorijaimat, hogy egyszer iszonyatosan betépve, berúgva, másnaposan stb. És milyen ciki, ha azzal védekezem, hogy az én kábítószerem az olvasás! Igen, egy szürke egér, egy prűd kis tanító néni lesz belőlem. Szomorú mellőzöttségben fogom leélni az életemet. Ekkor még ráadásul Magyarországra költöztem.

Emlékszem, egy buliban arra gondoltam, mi lenne, ha kivetném magam az ablakon. Láttam, ahogy egy pillanatra kíváncsian utánam néznek a barátaim, aztán folytatják az őrjöngést. Néha meg azt érzem, hogy sóbálvánnyá merevedek. Én vagyok a józan barátnő, aki a Ráckertben sört hoz a társaságnak, és közben arra gondol, mennyivel jobb lenne pincérnőnek lenni, mint ülni és hallgatni. Mindjárt indulunk, mondják biztatóan. Egy óra múlva a vécében kisírom magam, nincs vécépapír, és csöndben kell lenni, mert az ajtó előtt sorban állnak. Visszamegyek a társasághoz, leülök a székre, amiről hiányzik középen két léc. Továbbra sem értek egy mukkot sem az ordítozásból, elő akarom venni a zsebkendőmet, de a kabátom a mellettem levő széken van, és egy lány ül rajta. Rám nevet és megkérdi, nem hoznék-e neki egy gintonicot. Újból elindulok a pult felé, visszafordulok, hogy milyen gint kér, és akkor merevedek sóbálvánnyá.

Teltek-múltak az évek, és kezdtem kibékülni a helyzetemmel. A kötelek, amik a józansághoz láncolnak, a testembe olvadtak, már láthatatlanok. Elfogadtam, hogy saját rabtartóm vagyok, már nem próbálkozom ivással, megtanultam visszautasítani a hideg joghurtkoktélt. Szilveszterkor megkérdeztem néhány embert, miért iszik, mind rávágta, hogy különben szorongana. És csodálják, hogy nem látszik rajtam a szorongás, pedig nem iszom, nem szívok, a nem-ivás nem árt meg nekem. És a végén még mindenkit haza is fuvarozok. Igen, ülök a széken, mosolygok, beszélgetek, jól érzem magam. Sőt, az is előfordul, hogy virtuálisan berúgok, bárpulton táncolok, karaoke-versenyt nyerek, őrülten dobálom a hajam a táncparketten hajnali négykor, közben mindig tudom, mindvégig tisztában vagyok vele, hogy egy árbochoz vagyok kötözve, és részeg szirének énekét hallgatom.