[2017. november]
Váradi Júlia, huszonnyolc éves, borítékoló munkatárs. Ez állt volna a névjegykártyáján, ha lett volna neki. Már egy éve dolgozott az áruházban, ahová pénztárosnak jelentkezett, de erre a posztra egyszerre volt alul- és túlképzett a kommunikáció és médiatudomány szakos mesterdiplomával, ám a kereskedelmi OKJ hiányában. Amikor ezt közölték vele telefonon, Júlia nagyot sóhajtott. Talán ettől esett meg a humán erőforrásokért felelős kolléga szíve, vagy a rossz hír közlése csupán egy nagyobb terv része volt; a lehetőség elbukásától csalódott nő nagyobb mohósággal csap le egy másik felkínált pozícióra.
Bárhogy is, Júliát behívták interjúra. Mivel azt ígérték, ez az állás a szakterületének megfelelő lesz, átnyálazta régi szakdolgozatait, elolvasta a kereskedelemhez és marketinghez tartozó, precízen letisztázott, kézzel írt jegyzeteit, sőt, még a legújabb szakirodalomba is belenézett az interneten. Két nő és egy férfi fogadta egy olyan szobában, ahol bár magasan volt pár ablak, a gyér fény miatt folyton neonlámpát égettek. Az asztalon nyomtatott levél, boríték, tollak, bélyeg és ragasztó hevert.
Júlia már éppen meg akarta kezdeni a kampányolást önmaga mellett, amikor az egyik férfi nyájas hangon így szólt:
– Megcímezné azt a borítékot, kérem, és beletenné a levelet?
Az interjúalany meglepetten pislogott, azt hitte, ugratják, de a férfiak szemében nem volt semmi pajkos fény, arcukon csak kíváncsiság ült. A bizottságban ülő nőén semmi.
Júlia legszebb kézírásával írta fel a címet, amit a hivatalos levél fejlécén talált. Összehajtotta a papírt – rendesen háromba, nem félbe –, majd beletette a borítékba. Ösztönösen emelte volna a szájához, hogy nyelvével nedvesítse meg az öreg ragasztócsíkot, de aztán meglátta, hogy ezen friss ragasztó van, rajta vékony papírcsík. Lehúzta és precízen leragasztotta a küldeményt.
A stift ragasztó segítségével a megfelelő helyre illesztette a bélyeget, majd a meghallgató elé tolta a művet. Azok úgy forgatták és nézegették, mintha egy szabadalmi kérelmet bírálnának el.
– Lassú – sziszegte a nő.
– Fix juttatás van, Margit, nem órabér – nyugtatta egy vékony arcú férfi.
– És nézd, milyen szép! – mondta a másik bal oldalról; a címzésre értette.
– Most… – horkantott a nő, de aztán nem szólt többet.
– Köszönjük szépen. Ha nincs kérdése, hamarosan értesítjük az eredményről – szólt az első férfi.
Júlia bólintott, de aztán hirtelen felkapta a fejét.
– Lenne kérdésem! Megkérdezhetem… hogy milyen pozícióra jelentkeztem pontosan? – tudta, hogy ez rossz pont egy interjún, de hiába bízott abban, hogy időközben kiderül.
A társaság tagjai összenéztek.
– Mi borítékoló munkatársat keresünk – mondta a keskeny arcú.
Szóval Júlia borítékoló munkatárs lett. Legtöbbször kuponokat küldött ki a törzsvásárlóknak, kézi címzéssel, mert úgy családiasabb. Néha becsúszott egy-két ínyencfalat, mint például a panaszlevelekre küldött válaszok. Ezeket szívesen olvasgatta, ha nem látta senki. Havi egyszer pedig jött a legfontosabb feladat, ilyenkor éjszakázott is: ki kellett küldeni a közelmúltban igényelt hűségkártyákat. Ha egy kupon nem érkezett meg, az nem volt nagy baj. Ha viszont az igénylő nem kapott kártyát, teljesen elfordulhatott az áruháztól. Az elvesztett vevő egyenlő az elvesztett profittal.
Így hát Júliát ilyenkor beültették egy üres szobába, hogy kellőképpen koncentrálhasson. Júlia pedig koncentrált, már órák óta. Annyira koncentrált, hogy még egy ásítást sem engedett meg magának. Észlelte, hogy lassan apadni kezd a balján felhalmozott levél- és borítékkupac, míg a jobbján lévő dobozok egyre teltek. Éjfél körül járhatott, amikor szemét ismét végigfuttatta a készleteken. Rámosolygott a borítékokra, rámosolygott a levelekre, de ott mellettük furcsa hiányra lett figyelmes. Egy hosszú pillanatig kellett gondolkodnia, mire rájött, hogy miután elfogyott a sokadik törzsvásárlói kártyastósz, ő elfelejtette újratölteni. Megfagyott az ereiben a vér, borzongott és a rosszullét kerülgette.
Vajon hányadik doboz óta nem ragaszt kártyákat a levelekre? Most egyesével tapogathatja őket végig. Fel kell tépni a már lezárt dobozokat, és ha meg is találja az első hiányos borítékot, nem tudja kijavítani a hibát anélkül, hogy fel ne szakítaná a leragasztott küldeményeket. A ragasztó, amit használt, nem az a fajta stift volt, amivel az óvodások ragasztották össze az anyák napi kártyákat, hogy azok aztán két év, két hét vagy két óra után megadják magukat. Ez a ragasztó úgy megfogta a papírt, hogy károsodás nélkül azt már a jóisten se tépte le onnan.
Összeomlott. Tíz darab pótborítékot kapott ezer levélre, és tudta, hogy ez most nem lesz elég. Leroskadt a székre, két könyökét az asztalra támasztotta, és beletúrt a hajába. A kontyát tartó csat a földön koppant, szőke fürtjei az arcába hulltak. Ekkora hibáért ki fogják rúgni. Nem is a boríték ára volt a baj, hanem az idő. Nem mennek ki időben a kártyák, a vásárlók csalódnak az üzletben. Hogy ne csalódjanak, kuponokat kell a borítékokba tenni. Mivel a futár egyszerre jön a dobozokért, mind késni fog, így holnap a kártyával ellátott küldeményeket is fel kell bontani és újraborítékolni, hogy kuponokat tehessen beléjük. Sok kupon, nagy bevételkiesés. Keresni fognak egy másik szerencsétlent, kommunikációs diplomával, aki annyi ideje munkanélküli, hogy képes elvállalni akár ezt is.
Júlia csak ekkor eszmélt rá, hogy tulajdonképpen nem is szeret borítékoló munkatárs lenni. Letérdelt az utolsó dobozhoz, és elkezdte egyesével kivenni és feltépni a borítékokat, hogy kiszórhassa a tartalmukat. Mire a második dobozhoz ért, már nem felnyitotta őket, hanem darabokra szaggatta a csomagokat. Amikor először hullt ki egy háromba hajtott levélből az aranyszínű kártya, felkacagott. Két kézzel markolta és szaggatta a precízen ragasztott és gyöngybetűkkel címzett borítékokat.
Az öreg portás, mint minden reggel, ma is körbejárt az épületben. Ekkor talált rá Júliára, aki ott feküdt őrülete romjain, és aludt édesdeden, szőkén, szépen.
