Az ezredes felkel

Az ezredes reggel ötkor kelt. Mint minden nap. Spártai módon élt. A szobájában alig volt több tizenöt foknál, de ő mégis frissen ugrott ki az ágyból. Hideg vízzel mosakodott meg. Majd felöltözött. Két nadrágja volt. Azt hordta télen-nyáron. Felváltva. Három hétig hordta az egyiket, majd három hétig a másikat. Miután felvette a soros nadrágját, feltépte a kamra ajtaját, és úgy nézett be a polcokra, mintha attól tartott volna, hogy valaki megdézsmálta az éléskamra kincseit. Olyan nagy kincsek persze nem voltak a polcokon, mert az étkezésben is puritán elveket vallott. Mindig megnyugodott, amikor látta, hogy minden úgy van, ahogy előző nap hagyta. Nem tudta pontosan, hogy mi zaklatta volna fel jobban, az, ha kifosztják, vagy az, ha feldúlják a polcait. Minden egyes reggelen odalépett a polcokhoz, és eligazított valamit. Hol a zsírosbödönt tolta beljebb, hol a krumplikat rendezte át a kosárban. Jó érzés volt tudni, hogy rend van. Így könnyebb volt reggelizni. Hamar megreggelizett. Aztán elindult a hivatalba. Mindig ő érkezett elsőnek. Rendet rakott a beosztottjai íróasztalán, kisöprögetett, és csak azután ült le. Egypár percig csak ott üldögélt. Boldog volt, hogy minden a helyére került körülötte. Ezután látott a munkához. Alaposan átolvasta az iratokat. Összeráncolt szemöldökkel természetesen. Mire megjöttek a kollégái, ő már tudta, hogy mi dolguk lesz aznapra.

Az ezredes reggel ötkor kelt. Mint minden nap. Spártai módon élt. A szobájában alig volt több tizenöt foknál, de ő mégis frissen ugrott ki az ágyból. Hideg vízzel mosakodott meg. Majd felöltözött. Két nadrágja volt. Azt hordta télen-nyáron. Felváltva. Három hétig hordta az egyiket, majd három hétig a másikat. Miután felvette a soros nadrágját, feltépte a kamra ajtaját, és úgy nézett be a polcokra, mintha attól tartott volna, hogy valaki megdézsmálta az éléskamra kincseit. Olyan nagy kincsek persze nem voltak a polcokon, mert az étkezésben is puritán elveket vallott. Mindig megnyugodott, amikor látta, hogy minden úgy van, ahogy előző nap hagyta. Nem tudta pontosan, hogy mi zaklatta volna fel jobban, az, ha kifosztják, vagy az, ha feldúlják a polcait. Minden egyes reggelen odalépett a polcokhoz, és eligazított valamit. Hol a zsírosbödönt tolta beljebb, hol a krumplikat rendezte át a kosárban. Jó érzés volt tudni, hogy rend van. Így könnyebb volt reggelizni. Hamar megreggelizett. Aztán elindult a hivatalba. Mindig ő érkezett elsőnek. Rendet rakott a beosztottjai íróasztalán, kisöprögetett, és csak azután ült le. Egypár percig csak ott üldögélt. Boldog volt, hogy minden a helyére került körülötte. Ezután látott a munkához. Alaposan átolvasta az iratokat. Összeráncolt szemöldökkel természetesen. Mire megjöttek a kollégái, ő már tudta, hogy mi dolguk lesz aznapra.

– Ma az 526-ossal kezdünk – adta ki a parancsot, azon a szomorú reggelen. Azonnal hozták az 526-os számú foglyot. Az ezredes megvetően méregette. A foglyon összevissza állt minden. A zubbonyát félregombolta, a nadrágja elcsavarodott rajta. Az ezredes nem szerette az ilyen fegyelmezetlenkedést.

– Hogy néz ki maga? – ripakodott rá. – Hogy mer így megjelenni előttem?

A férfi erre megigazította a nadrágját, de a gombokhoz nem nyúlt. Az ezredes nem tudott elszakadni a gomboktól. Csak azokat bámulta.

– Hogy hívják? – kérdezte a gombokat.
– 526-os – válaszolták a gombok.
– A nevét kérdeztem?
– Zoárd Kara – mondták a gombok.
– Micsoda?! – üvöltötte el magát az ezredes. – Nem elég, hogy a zubbonyát sem tudja begombolni rendesen, még ilyen hülye neve is van?!

Az ezredes intett a kollégáknak. Kiutalt egy alapos verést. A homlokát törülgette, olvasva nem tűnt ilyen borzalmasnak ez a név, de ahogy meghallotta, valahogy felpaprikázta.

Ez a gombhistória egész napra elrontotta a kedvét. Olyannyira, hogy alig haladtak a munkával, jobbára csak veréseket osztogatott, üvöltözött, de az iratanyaghoz egy sort sem tudtak hozzátenni. Délután háromkor állt fel.

– Mára elég lesz. Menjetek haza! – mondta. Még otthon sem tudta túltenni magát az 526-os számú elítélt botrányos megjelenésén. Elgondolkodva ette a káposztalevesét. Hosszasan rágta a káposztacsíkokat, szinte péppé őrölte őket, és csak azután nyelt egy nagyot. A kenyeret lassan emelte a szájához.

– Hogy lehet valakinek ilyen hülye neve? – gondolta. – És hogy nem tudja rendesen összegombolni a zubbonyt valaki? Nagyot harapott a kenyérbe. Nem tetszett neki valahogy ez a név. Pályafutása során rengeteg furcsa névvel találkozott, de egyik sem hatott ilyen rendetlennek, mint az 526-os számú fogolyé. Az ezredes nem tudta, hogy miért bőszítette fel ennyire ez az eset. Elmosta a tányérját és a kanalát. Lesöpörte a morzsát az asztalról, és lefeküdt. Elővette a kedvenc könyvét, és találomra felütötte: Kacsa narancsmártással, olvasta, és abban a pillanatban elfeledkezett az 526-os fogolyról. 

Hogyan készítsünk kacsasültet narancsmártással?

A megtisztított, megmosott kacsának a hasüregét megtöltjük párolt és vagdalt gombából, darált libamájból, borjúmájból, a kacsa darált májából, tejbe áztatott és átpasszírozott zsemléből, egész tojásból, megfelelő sóból és csipet borsból készített keverékkel. A nyílást összevarrjuk. A kacsát megsózzuk, majd kevés zsírral lábasba téve – karikára vágott sárgarépa és petrezselyemgyökér társaságában – a tűzhely lapján hirtelen, minden oldalán pirosra sütjük. Kevés vízzel kevert bort öntve rá, letakarjuk, és a sütőben puhára pároljuk. Mikor készen van, kivesszük a pecsenyét,  a zöldséget pedig meghintjük kevés liszttel, és szépen megpirítjuk. Két deci vörösborba belenyomjuk egy narancs levét, és belereszeljük a narancs héját, föleresztjük vele a behintett zöldséget. Az így készült mártást fölforraljuk, aztán egy részét a fölszeletelt s a töltelékkel együtt tálra rakott kacsára öntjük. A többit külön csészében szolgáljuk föl.

Hol a legjobb a szárazkolbászt tárolni?

Az ezredes nem szerette a bonyolult dolgokat. A gyakorlatiasság és az egyszerűség híve volt. Az a fajta, aki reggelire szalonnát eszik hagymával. És a kora reggeli táplálkozás eme fajtája alapvetően egész napra meghatározta a kedélyállapotát. Kitartóvá és szívóssá tette. Erre nagy szüksége volt a munkája során. Nem hátrált meg semmitől, és amit rábíztak a felettesei, lelkiismeretesen mindig elvégezte. Aprólékosan, gondosan. Semmit nem hagyott elvarratlanul maga után, mert nem szerette a rendetlenséget. Mondhatni kényszeresen rendszerető volt. Például sohasem tárolta volna az éléskamrában a burgonyát egy polcon a szárazkolbásszal. Vagy soha sem tett volna egy cellába egy bebörtönzött papot egy egykori politikai agitátorral. Alapos ember volt. Tudta, hogy mennyire fontos, hogy mi mivel van együtt. Ő maga ugyan a legpuritánabb módon étkezett, szinte szegényesen, de mély elkötelezettséget érzett a gasztronómia iránt. Szabad idejében szakácskönyveket olvasgatott. Mindent, válogatás nélkül. Mindent tudott a gasztronómiáról, bár ő maga mélyen megvetette az ínyenceket, és azokat, akik képesek voltak a különleges ízek élvezésének nagy jelentőséget tulajdonítani. Furcsa ellentmondás volt ez nála. Ezért aztán házkutatásoknál az összes fellelhető konyhaművészeti könyvet elkobozta, és ha tehette, azokat olvasgatta. Ő, aki még vasárnap is csak krumplifőzeléket evett kenyérrel, kéjes élvezettel merült el a legínycsiklandozóbb receptekben, amelyeket sose akart kipróbálni a valóságban. Nincs ebben semmi érthetetlen. Mások útikönyveket szeretnek olvasni, ahol kalandvágyó emberek száz meg száz életveszélyen esnek át, és amikor becsukják a könyvet, azt gondolják magukban: mennyi ostoba ember, ahelyett, hogy nyugodtan otthon ülne a kényelmes, jól fűtött szobájában, képes ilyen hajmeresztő kalandokban részt venni. Az ezredes is valahogy így volt a gasztronómiával. Egyszerre borzongott és egyszerre tartotta fogva valami ismeretlen izgalom. Talán az a tudat, hogy ez az a valami, amiben sosem lesz része, de amire nem is vágyik igazán, de mégis jóleső érzés legalább képzeletben élvezni a kulináris örömöket, minden megvetése mellett.

Nagyszerű kikapcsolódás volt ez számára. A szakácskönyvek. Az ezredesnek ez a szenvedélye régi keletű volt. Szobájában plafonig álltak a ládák tele ilyen jellegű művekkel. Félő volt, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz nagyobb lakásra szert tenni, feltéve, ha nem akar inkább a könyveitől megválni. De ez már nem tartozik ehhez a történethez.

Az ezredes, miután elolvasta a receptet, újból az 526-os fogolyra gondolt. Kíváncsi volt, hogy az vajon mit szólna ehhez.
Másnap az ezredes, miután mindent elrendezett maga körül, és végre leülhetett az iratokat átolvasni, először az 526-os fogoly aktáját nézte át alaposan. Majd behozatta. A fogoly ugyanúgy nézett ki, mint egy nappal korábban. A nadrágja félrecsúszva, a zubbonya félregombolva. Az ezredes mély levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy el tudjon szakadni a gomboktól.

– A maga apjáé volt a Vörös vendégfogadó a Harmat utcában? – kérdezte az 526-ostól.
– Igen.

Az ezredes kihúzta az íróasztala legfelső fiókját, és a fogoly orrá elé dobott egy könyvet.

– A maga apja írta ezt a szakácskönyvet?
– Igen.

Az ezredes elégedett mosollyal dőlt hátra a székén.

– És mit tud felhozni a mentségére?
– Az apám már rég meghalt.

Az ezredes erre megint kihúzta az asztalfiókot. Újabb könyvet dobott a fogoly elé.

– Ezt a tanulmányt a XVII. századi szakácskönyvekről maga írta?
– Igen.
– És ezt mivel magyarázza?
– Klasszika-filológus vagyok.  

Az ezredes ehhez nem értett, ő csak azt szerette volna megtudni, hogy vajon megmaradt-e akár egy is a régi étlapok közül. Annyit hallott és olvasott a híres Vörös vendégfogadó konyhájáról, hogy szívesen olvasgatta volna esténként az egykori étlapjukat. De méltóságán alulinak tartotta volna, ha gasztronómiáról fecseg egy fogollyal. Inkább kihúzta a legalsó fiókot, elővett egy papírköteget.

– Írja alá a vallomását! – mondta az 526-osnak.
– De én nem vallottam be semmit! – csodálkozott a fogoly.
– Attól még aláírhatja, nem?
– Nem írom alá!
– Kár! Igazán jó volt magával beszélgetni.

Az ezredes elvette a papírköteget és a két könyvet, és visszatette őket a fiókba. Intett a kollégáinak, akik a rábeszélő művészet nemes mesterségét gyakorolták.

– Aztán az állatidomár cellájába vigyétek! – adta ki a parancsot. Mert az ezredes tudta, hogy az emberek olyanok, mint a szárazkolbász, nem mindegy, hogy mi mellett tárolják őket.  

Miért nem jó, ha a nők főznek

Az ezredes azért nem szerette, ha elhúzódik egy ügy, mert az idő múlásával tapasztalatai szerint minden egyre kuszábbá válik. Aki bűnös, az bűnhődjön, vallotta, és irtózott a feszülő indulatoktól, sötét titkoktól, asszonyi ármányoktól. Az ezredes rendes ember volt, semmi köze nem volt ilyen gyanús dolgokhoz.   

  
Először a feleség jött el hozzá. Alacsony barna nő. Ez a nő mindenre képes – gondolta magában, amikor először meglátta. A házasságukról kezdett el beszélni, hogy mennyire hiányzik neki a férje, hogy mennyire elveszett nélküle, nem tudja, hogy mit csináljon. Az ezredes nem szólt egy szót sem. Természetesen nem hitte el egy szavát sem. Sok zokogó özveggyel, bánatos feleséggel volt már dolga. Medea, így hívták a feleséget, miután hosszasan ecsetelte az elesettségét, áttért férje erényeinek a méltatására.

– Ő nem tehet semmiről – zokogta. – Ha belekeveredett valamibe, az azért van, mert olyan tudatlan és naiv. – Az ezredes ezt elhitte, de tudta, hogy az ügy lényegén ez mégsem változtat semmit. – Adja őt vissza a családjának, könyörgöm!

Az ezredes nem tudta eldönteni, hogy az asszony megmenteni vagy elveszejteni akarja a férjét. Az ezredes nem értett a nőkhöz.

– Én csak a dolgomat végzem – jegyezte meg szárazon. – Semmit sem tehetek magáért.

Medea felzokogott. Az ezredes kihúzta az asztalfiókot, kivette a szakácskönyvet, és az asszony elé tette.

– Fogadja el ezt tőlem – mondta az ezredes. Medea elvörösödött. – Külön a figyelmébe ajánlom a hetvenhatodik oldalt. – Az ezredes nem értette, hogy miért adja ennek a nőnek a kedvenc könyvét, de úgy érezte, hogy ezt kell tennie. Amolyan belső sugallat volt. Ez már a vég – gondolta az ezredes. Mondanom sem kell, hogy az ezredes nem az a fajta volt, akinek túl sok belső sugallata lett volna. Gyorsan be kell fejeznem ezt az ügyet – fonta tovább gondolatait.  
Sokáig várta, hogy Zoárd Kara szeretője eljöjjön hozzá. De úgy tűnt, hogy hiába. A nő sehogysem akart eljönni hozzá. Végül minden meggyőződése ellenére elment a színházba, ahol színésznő volt. Saját környezetében akarta megismerni a nőt. Gondolta, hogy egy ilyen helyre egyszerűen be lehet jutni, de miután több órán keresztül is várt a művésznő öltözője előtt anélkül, hogy sikerült volna vele találkoznia, úgy döntött az ezredes, hogy lesz, ami lesz, beül egy előadásra, és majd ott próbál meg vele beszélni. Evódia, így hívták a nőt, ismert színésznő volt. Az ezredes ugyan nem értett a nőkhöz, sőt lenézte és megvetette őket, de el kellett ismernie, hogy Evódia mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Volt benne valami. A darab követhetetlen volt számára, ezért nem is törekedett rá, hogy megértse. Az egyetlen emlékezetes Evódia volt benne, ahogy bevonult a színpadra. De később az öltözőben rájött az ezredes, hogy közelről még szebb, mint abban a maskarában, amelyben szerepelnie kellett. Az ezredes bejelentés és kopogás nélkül nyitott be az öltözőbe a szünetben. Evódia éppen a tükör előtt vetette le a parókát. Szőke volt. Kíváncsian nézett az ezredesre.

– Beszélnem kell magával! – mondta az ezredes.

Evódia elnevette magát. Az ezredes zavarba jött, mert nem tudta, hogy miért nevet. Ettől Evódia még jobban nevetett.

– És kicsoda maga? – kérdezte Evódia.
– Én foglalkozom Zoárd Kara ügyével – válaszolta az ezredes.

Erre már nem nevetett Evódia. Hátat fordított, és többet nem nézett rá.

– Mi közöm nekem ehhez?

Az ezredes leült egy bordó bársonyzsámolyra. Mély levegőt vett, és próbálta megőrizni józanságát.

– Mindent tudunk magáról. Tudjuk, hogy milyen kapcsolat fűzi ehhez az emberhez.

A tükörből látta, ahogy a nő gúnyosan elmosolyodik.

– Ha mindent tudnak rólam, akkor miért akart találkozni velem?

Az ezredes ugyan nem hitt Istenben, de mégis az jutott eszébe, hogy mi értelme volt az asszony megteremtésének, még jó, hogy a börtönben többnyire férfiak vannak. Ha nők is lennének, ő kérné a nyugdíjazását.

– Szükségünk van néhány megerősítésre – magyarázta az ezredes. Evódia felállt. – Magának is jobb, ha én látogatom meg, mintha magának kellene hozzám jönnie. – Evódia megvetően mérte végig.
– Mit akar? – kérdezte. Az ezredes visszahőkölt. Megváltozott a nő arckifejezése. Nem lehetett leolvasni semmit róla. Az ezredes jól értett az emberekhez, nem hiába foglalkozott velük annyit, de ennél a nőnél nem tudta, hogy mikor játszik, és mikor esik ki a szerepéből.

– Gondolom, azt szeretné, hogy felmentsék ezt az embert. – Evódia elmosolyodott.
– Ezt a felesége szeretné. Én meg akarok szabadulni tőle!

Evódia megkegyelmezett az ezredesnek.

– Én mindig szerettem ezt a férfit – mondta.
– Akkor miért akar megszabadulni tőle? – kérdezte a szívügyekben járatlan ezredes.
– Mert gyűlölöm magam azért, hogy nem tudok elszakadni tőle.

Együtt nőttünk fel. Az én apám vezette a Vörös vendégfogadó könyvelését. Azt mondta, hogy elvesz feleségül, de amikor felnőttünk, akkor azt mondta, hogy szerinte nem tudnék hűséges maradni hozzá, és elvette azt a cigányképű libát, aki még egy tojásrántottát is képes elrontani, és legnagyobb lelki problémája az, ha pecsétes lesz az abrosz.

Az ezredes nem mert Evódia szemébe nézni. Nem tudott mit kezdeni ennyi érzelemmel. Inkább a szőnyeg mintáit bámulta. Egyenes vonalak, geometriai alakzatok.

– Nem tudok magának semmit mondani – folytatta Evódia –, csak azt, hogy nekem jobb, ha soha nem jön ki a börtönből.     

Medea álom-szerepe

Medea mindig arra vágyott, hogy feleség legyen. Elszántan vágyott erre. Annyira akarta, hogy még bele is betegedett, amikor már huszonegy éves volt, de még senki sem kérte meg a kezét. Három hónapig volt beteg, és az orvosok nem tudták kideríteni, hogy miféle ritka kórság gyötri a testét, míg egy nap egy idős doktor, aki jól ismerte a nőket, rájött, hogy mi baja van. Azt tanácsolta az anyjának, hogy ne törődjön Medea állapotával, és hagyja, hogy szórakozzon, mint a többi fiatal lány. Az anyja nagyon meglepődött ezen, de végül engedett, mind az orvosi tanácsnak, mind a lánya könyörgésének. És Medea meggyógyult. Hamarosan megismerkedett valakivel. Ez a valaki tökéletesen megfelelt a céljainak. Kedves volt, udvarias, jól nevelt, és úgy nézett ki, hogy nagy karrier előtt áll, amikor hirtelen kirúgták az egyetemről. Medea álmai egyszeriben összeomlottak, és félő volt, hogy régi betegsége újra kitör rajta. Nagyon elkeseredett, mert már elképzelte, ahogy jogász feleségként kéz a kézben sétálgat a férjével a főtéren, kitalálta, hogyan rendezi be a lakásukat, hogy milyen ebédlőasztalt vesz, és hogy hol fognak nyaralni a férjével. Medea nagyon elkeseredett, úgy érezte, hogy becsapták, kijátszották, kifosztották. Ekkor ismerkedett meg Zoárd Karával. Kara akkor már az egyetemen volt tanársegéd, és Medea szemében ez nagy dolognak számított, olyannyira nagynak, hogy az eltűnt jogásza felett érzett bánatát is elhomályosította. Az anyja ugyan figyelmeztette, hogy Kara nem olyan ember, amilyennek mutatja magát, de mivel ennél többet nem volt hajlandó a lányának mondani, Medeát semmi sem tudta megállítani, hogy ne törjön elszántan a célja felé. Kara nem mutatott túl nagy ellenállást, bár nagyon eltökélt sem volt Medeával kapcsolatban, de végül kétéves huzavona után összeházasodtak. Medea boldog volt. A férjét mindenki dicsérte, hogy mennyire tehetséges, és milyen nagy jövő vár rá. Karának rengeteg barátja volt, sokan szerették, és ebből a szeretetáradatból Medeának is kijutott, és Medea ennek is nagyon örült.  Kara jött-ment, hozta a barátait, vitte Medeát a legkülönfélébb helyekre. Medea meg csinosította a lakásukat, vasalta Kara ingeit, teljesen felolvadt a férjében. Kara klasszikus irodalmat tanított az egyetemen, Medea csak klasszikus irodalmat olvasott. Kara imádott síelni, Medea, aki soha életében nem szerette a sportokat, megtanult síelni, és megtanulta azt szeretni. Kara szeretett színházba járni, Medea kötelességének érezte, hogy az összes előadást tisztességgel végignézze. Kara minden vasárnap elment a misére, Medea, akit még csak meg sem kereszteltek, hirtelen felfedezte a vallásosság örömeit. Medea már nem is Medea volt. De nagyon boldog volt, mert mindig erre vágyott. És akkor bevonult az életébe Evódia a Hamlet első felvonásának harmadik színében, mint Ophélia. Hatalmas sikere volt. Az előadás után lementek az öltözőkhöz.

– Ma este mindenki nálunk vacsorázik – indítványozta Kara. Medea megrémült. Semmi nem volt otthon, nem számított ennyi vendégre.
– Még engem is meghívsz? – kérdezte Evódia csúfondáros mosollyal, aki már átöltözött, de szőke haja ugyanúgy csillogott, mint a színpadon.

Medea rettegett, hogy mi fog kisülni ebből. Körülbelül tízen voltak, mind Kara barátai.

– Mit fogunk enni? – faggatta Medea a férjét. Kara nevetett és nem válaszolt semmit.

Elözönlötték a lakást, az előszoba tele lett a sok kabáttól.

– Mutasd meg Evódiának a konyhát! – mondta Kara a feleségének. Medea mindig szó nélkül engedelmeskedett a férjének. Egyrészt mert kötelességének tartotta, másrészt még kapcsolatuk elején kifejtette neki egyszer Kara, hogy nem tudja elképzelni egy olyan nővel az életét, aki nem tiszteli és nem engedelmeskedik neki mindenben. Medea ezt akkor jól megjegyezte. Megmutatta Evódiának a konyhát. Evódia megnézte a konyhát, és végigmérte Medeát. Medea nagyon rosszul érezte magát, olyan volt, mintha belevilágítottak volna a szemébe.

– Mondta Zoárd, hogy nem főzöl jól – szegezte neki ezt a mondatot. Medeával elkezdett forogni az egész világ. A tányérok, a gáztűzhely, a fiókok. Evódia rezzenéstelen arccal nézett rá. Nem mosolygott, nem nevetett, még gúnyos sem volt. Inkább hideg, könyörtelen és kiismerhetetlen. – De azt is mondta – folytatta –, hogy ezt leszámítva tökéletes feleség vagy. – Evódia még ekkor sem vette le róla a tekintetét. Medea leroskadt egy hokedlire, és eleredtek a könnyei. Evódia ekkor engedte el a tekintetével. Odalépett a hűtőszekrényhez, majd a fiókokat huzigálta ki. Mindent megtalált és munkához látott. Többet nem szólt Medeához. Mintha teljesen megfeledkezett volna róla, nem vett tudomást a jelenlétéről. Medea érezte, hogy ennél rosszabb nem történhet vele. Könnyes szemmel nézte, ahogy Evódia sürög-forog az ő konyhájában, ahogy hajladozik. Megsemmisült ennek a nőnek a ragyogásában, magabiztosságában. Nem tudta, hogy valóság-e, vagy csak a képzelete játszott vele, de mintha Kara is kijött volna a konyhába, de nem vett tudomást arról, hogy ő is ott van. Odalépett Evódia mögé, és belefúrta az arcát a nő hajába. Evódia folytatta a munkáját. Medea bénultan ült a hokedlin. Arra eszmélt magához, hogy Evódia megkéri, hogy segítsen neki bevinni a terítéket. Hangos nevetésekkel vacsoráztak a szobában. Evódia sziporkázott. Medea egy falatot sem bírt lenyelni, és egy szót sem szólt egész este alatt. Aztán elmentek. Medea pedig csak ült a fotelban, és bámult maga elé.

– Neked meg mi bajod van? – kérdezte Kara, de a felesége nem válaszolt. A férfi megvonta a vállát, ásított egyet, és elment aludni. Rá egy évre kisfiuk született, másfél év múlva pedig letartóztatta Karát a politikai rendőrség.

Az ezredes szerint

Az ezredes sokáig nem tudta, hogy mit kezdjen az 526-os számú fogollyal. Sajnálta. Mégiscsak egy gasztronómiai zseni fia volt, és ha nem sokat, de valamit ő is örökölt az apja tehetségéből! Ezért döntött úgy az ezredes, hogy inkább elengedi. Ez a két nő úgyis elintézi – gondolta –, rosszabb lesz neki odakint, mint itt bent a börtönben. Persze, előtte gondoskodott róla, hogy mindkét nő még időben tudomást szerezzen Kara kiszabadulásáról, hogy legyen idejük felkészülni. Mindegyik a maga módján reagált. Medea sírógörcsöt kapott, Evódia gúnyosan elmosolyodott.

Medea alaposan felkészült a nagy napra. Kitakarította a lakást, még a függönyöket is kimosta. Aztán elővette az ezredes szakácskönyvét. Nem sokat lapozgatta, hanem egyenesen a hetvenhatodik oldalon nyitotta ki, valaki piros tollal húzta alá: ’kacsasült narancsmártással Vörös vendégfogadó módra’. Kiírta a hozzávalókat. Három napig vásárolt be a nagy nap vacsorájához, és egy egész napot szánt az elkészítésére. Mindent úgy csinált, ahogy a szakácskönyvben le volt írva. Megmosta a zöldségeket, a petrezselyemgyökeret, a sárgarépát. Majd karikára vágta őket. Tejbe áztatta a zsemlét. Jó alaposan megmosta a kacsát. Beletette a felvágott gombát, a libamájat, a borjúmájat, a kacsamájat és a tojásos keveréket. Bekente sóval a kacsát, majd a felvágott zöldségekkel együtt olajon megsütötte. Aztán betette a sütőbe. Medea undorodott a májtól, főleg az érintésétől. Viszolyogva fogta meg. 

Kara négy óra után érkezett meg. Csengetett. Medea ajtót nyitott. A férfi nem szólt semmit, szó nélkül jött be az ajtón. Nagyon sovány volt és elgyötört.

– Vártál? – szimatolta a konyha felől jövő szagokat.

Medea nem tudott megszólalni. Nagyon izgatott volt. Kara leült az előszobába egy székre. Közömbösen nézett Medeára. Medea rettegni kezdett.

– Miért jelentettél fel? – kérdezte az asszonyt.

Medea elsápadt. Kétségbeesetten gyűrögette a kezében lévő konyharuhát. A gyerek felsírt. Medea nem mert megmozdulni. A férfi nem mondott semmit. Aztán újból csend lett.

– El se tudod képzelni, hogy mit készítettem! – mondta Medea. – Megterítettem a szobában az asztalt.

Kara felállt és bement. Medea kirohant a konyhába. Kikapta a kacsát a sütőből, majdnem elejtette. Áttette egy sültes tálba, leöntötte a mártással. Bevitte a szobába.

– Nem mosol kezet? – kérdezte a férjét. Kara nem válaszolt. Medea szó nélkül kitálalta neki a sültet. A férfi szó nélkül hozzálátott.

– Apád receptje alapján készítettem – próbálkozott Medea. Kara nem válaszolt. Medea nem mert az asztalhoz ülni. Inkább a díványra ült le.

– Egyél még! – mondta, amikor látta, hogy elfogyott a férje tányérjáról minden. Medea odament, és újabb adagot tett ki. Kara csak evett. De nem szólt semmit. Medea bort hozott, és abból is töltött. Kara letette az evőeszközt a tányér szélére és ivott. Majd folytatta az evést. Medea a dívány szélén ült, csak akkor kelt fel, ha elfogyott a bor a pohárból, vagy a kacsa a tányérból. Hat óra körül végzett a férje a kacsával. Csendben ültek. Hét órakor lett rosszul. Medea látta, ahogy görcsbe rándul az arca a fájdalomtól. Látta, ahogy a férje feláll és átmegy a hálószobájukba. Hallotta, ahogy lefekszik az ágyra. Hallotta a nyögéseit. Aztán csend lett. Medea tíz óra után hívta fel Evódiát.

– Gyere gyorsan! – mondta Medea a telefonba. – Kara rosszul van.

Evódia rohant. Medea a nyitott ajtóban várta. Evódia kapkodta a levegőt.

– A hálószobában van – mondta neki Medea.

Kara ott feküdt az ágyon. Már nem élt. Evódia elszörnyedt. Látta az arcán az átélt kínokat. Odament hozzá. Megfogta a kezét. Megsimogatta az arcát. De nem tudta a fájdalom redőit letörölni onnan. Olyan hihetetlen volt az egész. Medea nem jött be. Evódia felállt, hogy megkeresse. A nappaliban volt. Ott ült a dívány sarkán. Evódia meglátta a kacsa romjait az asztalon.

– Csináljunk rendet! – mondta. Medea bólintott. Kihordtak mindent a konyhába. Evódia minden maradékot a szemétbe dobott. Aztán összekötötte a szemeteszsák száját. Medea mosogatott.

– Tüntesd el a szemetet! – mondta neki Evódia. Medea szó nélkül felvette a kabátját és elment. Evódia kinyitotta az ablakot. Medea visszajött. Elpakolták a tányérokat, az edényeket, összefogták az abroszt. Végeztek. Minden úgy nézett ki, mint egy átlagos hétköznapon.

– Most felhívjuk az ezredest – mondta Evódia. Medea visszaült a díványra. Evódia tárcsázta az ezredes otthoni számát, röviden beszélt vele. Medea mozdulatlanul ült. Az ezredes egy félóra múlva ott volt.

– Mi történt? – kérdezte.
– Kara rosszul lett, mondta neki Evódia. – Ott van benn – mutatta az utat. Az ezredes nem ment be, csak megállt a küszöbön.
– Most mi lesz? – kérdezte Evódia.

Az ezredes odament Medeához.

– Hol a szakácskönyvem? – kérdezte. Medea felállt, kihúzta az asztalfiókot, elővette a könyvet és odaadta az ezredesnek.
– Ha nem bánja, ezt magammal viszem – csúsztatta be a belső kabátzsebébe a kedvenc könyvét az ezredes. – Szerintem, ne maradjon itt éjszakára – beszélt Medeához, aki csak a földet bámulta. – Holnap reggel kiküldök ide egy orvost, aki majd megállapít egy mindannyiunk számára megnyugtató halálnemet.
– Elviszem  magamhoz – mondta Evódia. – A gyerekkel együtt.
– Az jó lesz – mondta az ezredes. – Akkor el is búcsúzom.

Kicsit szomorúan jött le a lépcsőkön. Sajnálta ezt az embert, igazán kár volt érte, egész jó dolgokat írt a régi szakácsművészetről, amíg bele nem került az érzelmek kusza hálójába.