[Látó, 2006. április]  

Dicsőségére gondolt,        nagysága, dús hatalma
jutott eszébe. Aztán        az apja csúf halála –
Baál templomára támadt        prédálni, fosztogatni,
s agyonverték a népek        dühödten Szusza mellett.
És ráadásul őt is,        a testet öltött istent,
nemrég Élümaiszból        kergették el, kiűzték
az ostromlottak – ő is        csak apjához hasonlón
próbált többet szerezni,        prédálni, fosztogatni
Artemisz vagy Nanaia        szentélyében… De mindegy,
kié is volt a kegyhely,        ha gazdag hírben állott.
Hiába már… De szégyen,        végromlás, baj, betegség,
hogy megfutamították!

    S most itt fekszik Gabaiban,
Persziszben, kék hegyek közt,        bűzben, görcsben, fekélyben.

De bezzeg Iudaiában,        Apellaiosz havában!
Jeruzsálemben a múltkor        jól sikerült… Kirabolta,
teljességgel kifosztotta,        földúlta a Templomot!
Elhordta kincseit mind –        vérrel, szennyel, veszettül
letörte, meggyalázta        merev, kevély hitükben
az ős Törvényben élő,        kényes, makacs zsidókat!
Szent könyveikkel együtt        égette, káromolta
vak istenükkel együtt        a szemtelen zsidókat!
Tilalmakkal gyötörte,        üldözte kényszerekkel,
tűzzel-vassal, szavakkal        kínzatta, ölte őket,
az elfajzott zsidókat,        a disznó, dög zsidókat!
Lemészárolta, irtván        kímélet nélkül őket,
őrjöngő gyűlölettel…

        S most itt rohad Gabaiban!
Hellén illúziókra,        szép, hős időkre gondol
gyúlt aggyal, gennyedetten,        szörnyen, szegény gazember.

Szenved, mert Iudaiában        minden hadát legyőzték,
fegyvert ragadva végül,        a felkelők a harcban…
Ronggyá verték csatákban,        széjjelcsépelve sorra
rossz helytartóit ádáz,        elszánt, ravasz sereggel –
s jobb hadvezéreit mind        szír földekig szalajtva
űzette Mattatiás        öt hírhedett fiával!
Jordánon innen és túl,        tán mindenütt levágta
vad ellenségeit már        a föllázadt zsidóság –
s ki köztük legvitézebb,        Júdás, a Makkabeus,
Jeruzsálembe vonulván        megtisztította ismét,
s fölszentelhette fénnyel        a Templomot s a Törvényt,
mely új reményt sugárzik        Izráel ismeretlen,
föllángoló urának…

Ő meg fakadt sebekben,
mint férgesült, gonosz báb,        most itt fetreng Gabaiban,
idegenben, érthetetlen –        bámul, semmit sem érez.

Dicsőségére gondol –        nagysága, nagy hatalma,
vak, végtelen türelme        s rettentő nagy haragja
van Iudaia urának,        Izráel Istenének.

(1931. október – december)