„Ifjabb koromban még szerettem Hrisztopulosz verseit
meg szenvedélyes hellén életét a jón szigetvilág
s a transsylván hegyek közt. Egzotikumnak tűnt az is,
hogy túl a hűvös Isztroszon, a Fanar fejedelemségeiben
viselt magas tisztségeket. Orvos, jogász, belső titoknok
volt Bukarestben egy Maruzisznál, majd Moldovában
egy Karadzasznak lett főbírája s megbecsült külügyminisztere.
Nappal törvénykönyvekkel, fülledt államügyekkel vesződött,
éjente verset írt vagy fordított, s buján duhajkodott sokat,
míg vágyba, dalba, borba fulladt bakkhoszin, borús kedéllyel.
Jaj, mennyi bánat gyöngyözött, dúlt zokogás ragyogott a borban!”

„Ifjabb koromban még szerettem…” Így mondta rég, egy hajnalon.
Huszonkettőt se töltött – így mondta mégis akkor ő,
miközben hosszan ittunk, s aztán szerettük egymást reggelig.
„Jaj, mennyi bánat gyöngyözött, dúlt zokogás ragyogott a borban!”

„Ifjabb koromban…” Pont így mondta rég, egy hajnalon, s azóta,
időnként hallom, álmatlan magányban még hallom, látom ajkát –
s a test fölizzott, megfeszült, bukott gyönyörben izzadott…
„Jaj, mennyi bánat gyöngyözött, dúlt zokogás ragyogott a borban!”

(1925. március)