[Látó, 2006. február] 

A legutolsó nagy Komnénosz zord idejében,
a legutolsó trapezunti császár, a tragikus sorsú
Komnénosz Dávid kétségbeesett, megkeserült korában
egy helybeli költő, Grégoriosz Ióannész,
ki félig örmény, félig tán görög volt –
kalmárcsaládból származó, vidéki poéta,
ki még hellénül alkotott himnuszt, alkalmi verseket,
gyászdalt s elégiákat – a gyötrő végnapokban,
az oszmán ostromgyűrűben, egy éjjel följegyezte:

„Rég nem lehet már, nem lehet innen semerre futni –
sem tengeren, sem szárazon nincs több kiút.
Az udvar bolydult, fénytelen, s a nép virraszt, fohászkodik.
A Szent Andrásban, a Szent Annában és a Szent Zsófiában is
összezsúfoltan szoronganak öregek, asszonyok, gyermekek –
alkonyat óta reszketegen, sápadtan könnyeznek, sírnak
a gyertyacsonkok, s gomolygó füstben zsonganak,

morajlanak

zsoltárokat sötétlő kórusok… Körülvettek bennünket.
Szívekben bánat, félelem, s a várfokon magányosan
vonagló fáklyák, őrtüzek várják a végső támadást.
Szakadék szélére épült ez a város,
szakadék szélére sodródott az ország,
mely évszázadról évszázadra csak fogyott,
akár a hatalom, akár a dicsőség,
mert napról napra szabdalták, eladták,
mert fokról fokra vesztették el, percről percre feladták,
mígnem egészen összezsugorodott, s mostanra végleg

elfogyott –

mivé lesznek az utcák, a templomok s a házak,
mivé cseresznyéskertek, rózsák, lakozók, lelkek,
mivé a legyőzöttek?... Előbb-utóbb betörnek."

(1927. január 20–21.)