szárnyként verdes fölöttem az idő

az élet kidobja magából
mindazt ami szép
mások bőrébe nem bújok
a magamétól is mihamarább
szabadulnék úgy érzem
mintha nem lennék
mi több nem is szeretnék
látom öregedésemet mint egy növény
növekedését egyetlen percbe sűrítve
ablakomra hajló ágon
madár őrli naphosszat
egyhangú énekét
de nekem többet mond
a teljesen önmagába húzódó kő
repülni sohasem repültem
szárnyam sose volt
ég felé fordított tükör a tó
mutatja az égben nem történik semmi
kék üresség dongja