[2017. november]

---

Az öreg költő halántékán
az ér, akár búvópatak
egy átvilágított planétán,
halványuló kékbe szalad,

hol ormok hasonulnak éggé,
s felhők között fut a meder,
mit ősz hajtincs sem fed eléggé,
megduzzadva irányt kever

múltat jelenné tüzelve,
amerre ropta hajdanán
gerincet tördelő ütemre
omló hiteknek hajlatán,

és rímhívóval vadoncsendet
támasztott volna fel elébb,
milyen talán nem is csengett
világ végén remegve még,

hol visszhang után úgy meglódul
kanyargó medrű enjambement,
tán bukdácsolva járhat pórul,
de nem lüktetne lassabban…

Az öreg költő hártyabőrén
kéklő ereknek évszakán
felcsillan még pár sora pőrén
rímet remélő éjszakán,

míg összhangzatba költözve,
mint harmat cseppje fű hegyén

aláomolhat, köntöse
gyökérig gyöngyöző szegély…