A Pávák terén mérlegelem, melyik homlokzat omlik

rám előbb, protestáns-e, és ha igen, miért neobarokk. 

Valaki, legyen meg a te akaratod, a körmével sértette 

fel a hüvelyem, és a vérfoltokra panaszkodott. Amíg 

senki nem hisz nekem, meg sem történt. Fényűzés 

volt kitenni magam egy másik akaratnak, amíg meg-

alvadt az édesített latin, nyelv, amit nem beszélek, 

nyelv, ami nem tudja a nevem. Az ő anyanyelve 

ragyog, miként a mennyben, úgy a földön is ragyog,

a belvárosi páternoszterek között. Hiába engedném 

ki az összes folyadékot, a végtelenségig szűkülök. 

Három napba telik, mire újra képes vagyok leülni, 

hogy felfázzak az aszkétáknak tervezett, szálkás

padokon. Keresztbe teszem a lábam. Te ott, aki 

a mennyekben vagy, elemenként építs újra engem. 

A vizelési ingerről se feledkezz meg! Ki hívja ezt 

feltámadásnak? Órákkal később megint a templom 

zárt kapuja előtt állok, nyitva a szám a mínuszokban. 

Hajnali háromkor fekszem, ledobom magamról 

a vadvirágos takarót. Szabadíts meg a gonosztól! 

A kísértés ellen felvértezem az arcom, így indulok 

el az éjszakai járat felé. Tiéd ez az ország, tiéd

a hatalom, de az övé a pávatoll a szemhéjakon.